Выбрать главу

Pillanatnyi feszültség után a szögek kipattantak a zsanérokból és belecsattantak a falba a lány mögött. A deszkák elkezdtek hajolni, mikor az ajtó megpróbálta magát erővel kinyitni annak az erejével szemben, akármi legyen is az, ami zárva tartotta.

A fa hullámzott.

Kék fénysugarak döftek ki a folyosóra, mozogtak, táncoltak, miközben kivehetetlen alakok kavarogtak a vakító fényességben a szobán belül. A fény ködösen sugárzott, az a fajta fény volt, amitől Steven Spielberg rögvest érintkezésbe lépett volna a copyright ügyvédjével.

Esk haja elállt a fejétől, ezért hát így nézett ki, mint egy ambuláns pitypang. A mágia kis tűzkígyói pattogtak a bőrén, amikor belépett az ajtón.

Kint a diákok rettegve lesték, ahogy eltünt a fényben.

Amikor végül elegendő bátorságot szedtek össze a bekukkantáshoz, nem láttak mást, csak Simon alvó testét. És Esket, csöndesen és hidegen a padlón, nagyon lassan lélegezve. És a parkettát ezüsthomok finom rétege fedte.

Esk a világ ködfátylain át lebegett, különös, személytelen érzéssel vette tudomásul a precíz módot, ahogyan keresztülhaladt a szilárd anyagon.

Voltak vele mások is. Hallotta a csivitelésük.

Úgy fakadt föl benne a düh, akár az epe. Megfordult és nekivágott a zaj nyomában, küzdve a szirénhangokkal, amik győzködték, hogy milyen szép is lenne, ha ellazítaná a markolást öntudatán és belesüllyedne a semmi meleg tengerébe. Haragudni, ez volt a lényeg. Tudta, hogy a legfontosabb az, hogy tényleg nagyon mérges maradjon.

A Korongvilág elmaradt, alatta hevert, mint azon a napon, amikor sas volt. De ezúttal a Körkörös-tenger volt alatta — valóban kerek volt, mintha az Istenek kifogytak volna az ötletekből — s rajta túl a szárazföld nyúlványai terültek el, meg a Kostető hosszú, egész a Tengelyig menetelő lánca. Voltak ott más kontinensek is, amikről sosem hallott, és kicsiny szigetcsoportok sora.

Ahogy nézőpontja megváltozott, látószögébe került az éjszakába merült Perem. Mivel a Korong csöpp keringő napja a világ alatt tartózkodott, kivilágította a Szegélyt körülölelő, hosszú vízesést.

Továbbá megvilágította Nagy A’Tuint, a Világteknőcöt. Esk sokszor eltöprengett, hogy vajon a Teknőc valóban puszta mítosz-e. Úgy tűnt neki, hogy ez túl sok bajlódás lenne pusztán egy világ mozgatásáért. De Ő tényleg itt volt, csaknem olyan nagy, mint az általa hordozott Korong, csillagporral deresen, meteorkráterek himlőhelyeivel.

A teknős feje pont előtte haladt el, és a lány egyenesen belenézett egy szembe, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a világ összes hajóhadát felszínén tartsa. Hallotta rebesgetni, hogy ha elég messzire ellátna az ember abba az irányba, amerre Nagy A’Tuin tekint, akkor megpillantaná az univerzum végét. Lehet, hogy csak a Csőre állásától, de Nagy A’Tuin halványan reményteljesnek, sőt optimistának látszott. Lehetséges, hogy mindennek a vége nem is lesz olyan rossz.

Mintegy álmodva, kinyúlt és megpróbálta Kölcsönvenni a világegyetem legnagyobb elméjét.

Még pont időben állította le magát, akár egy gyermek a játéktobogánban, aki rövid, enyhe lejtőre számított, s hirtelen kitekint a remek, hólepte hegységre, ami elhúzódik a végtelen jégmezőibe. Senki soha nem fogja tudni ezt a tudatot Kölcsönvenni, olyan lenne, mintha megpróbálnád kiinni az egész tengert. A benne zajló gondolatok olyan óriásiak és lassúak, mint egy gleccser.

A Korongon túl ott voltak a csillagok, és valami nem stimmelt velük. Hópehelyként örvénylettek. Hébe-hóba megállapodtak és olyan mozdulatlannak látszottak, mint szoktak, s aztán váratlanul fejükbe vették, hogy táncolni kéne.

Valódi csillagok nem tesznek ilyet, döntötte el Esk. Ami azt jelentette, hogy nem valódi csillagokat lát. Ami azt jelentette, hogy éppenséggel nincs valóságos helyen. De egy csivitelő nesz a keze ügyében emlékeztette, hogy szinte egész biztosan valóban meg tudna halni, amennyiben elveszítené ezeknek a zajoknak nyomát. Megfordult és üldözte a hangokat, keresztül a csillaghóviharon.

És a csillagok ugrottak és megállapodtak, szökkentek és megálltak…

Ahogy fölfelé zuhant, Esk megpróbált mindennapos dolgokra koncentrálni, mert ha hagyná az elméjét azon morfondírozni, hogy pontosan mi is az, amit követ, akkor tudta, hogy visszafordulna, és nem volt benne biztos, hogy tudja az utat. Megkísérelt visszaemlékezni a tizennyolc gyógynövényre, amik kúrálják a fülfájást, és ez elfoglalta egy darabig, mert sose volt képes emlékezetébe idézni az utolsó négyet.

Egy csillag csapott le mellette, s aztán valami hevesen eltaszította; körülbelül húsz láb volt az átmérője.

Amikor kifogyott a gyógyfüvekből, a lány elkezdte a kecskekórokat, ami meglehetősen sok időt vett igénybe, mert a kecskék el tudnak kapni egész sok mindent, amit a tehenek elkaphatnak, plusz egy csomó mindent, amit a juhok kaphatnak el, plusz rettenetes nyavalyák egész sorát, amit kizárólag magukénak mondhatnak. Amikor befejezte a merev tőgy, fülsorvadás és oktarin gégedaganat besorolását, megpróbálta fölidézni a pontok és vonalkák bonyolult rendszerét, amit a Lusta Dög körüli fákba véstek azért, hogy az eltévedt falubeliek hazataláljanak havas estéken.

Egész odáig jutott, hogy pont pont pont vonás pont vonás (Tengely fordulatiránt, egy mérföld a falutól), amikor az univerzum körülötte egy halk pluttyal elenyészett. Előreesett, megütött valami keményet és szemcséset, aztán abbahagyta a gurulást.

A súroló valami homoknak bizonyult. Finom, száraz, hideg homoknak. Próba nélkül meg lehetett mondani, hogy ha több lábnyira leásnál, akkor is ugyanilyen száraz és hideg lenne.

Esk egy pillanatig arccal a homokban feküdt, bátorságát gyűjtögetve a fölnézéshez. Épp csak láthatta, alig néhány lábnyira, valaki ruhaszegélyét. Valaminek a ruhaszegélyét, javította ki magát. Hacsak nem szárny volt az. Lehetett volna akár szárny is, egy különösképp vacak és bőrszerű szárny.

Tekintete követte fölfelé, míg rátalált egy arcra, magasabban, mint egy ház, kirajzolódva a csillagos égen. Tulajdonosa egyértelműen lidércnyomásként óhajtott megjelenni, ám túlzásba vitte az erőlködést. Megjelenése alapjában véve egy két hónapja döglött csirkéére hasonlított, de a visszataszító benyomást eléggé elrontották a varacskos disznó agyarak, rovarszerű csápok, farkasfülek és az unikornisszarv. Az egésznek volt egy amolyan maga-összeszerelte kinézete, mintha a tulaj hallott volna rebesgetni az anatómiáról, de nem igazán tudta magáévá tenni a koncepciót.

Az Izé bámult, de nem rá. Valami a lány mögött magára vonta az összes figyelmét. Esk nagyon lassan hátrafordította a fejét.

Simon törökülésben ült az Izék alkotta kör közepén. Az Izékből sok száz volt, mind olyan mozdulatlan és csöndes, mint egy szobor, s hüllőtürelemmel lesték a fiút.

Aki valami aprót és szögletest tartott a markában, ami elmosódott kék fényt adott ki magából és ettől Simon arca furának tűnt.

Más formák mellette, a földön hevertek, mind a maga apró, halovány ragyogásával. Azok a fajta szabályos alakzatok voltak, amiket Néne könnyedén „gyommetriaként” utasított eclass="underline" kockák, sokoldalú gyémántok, kúpok, még egy gömb is. Mindegyik áttetsző volt és bennük…

Esk közelebb óvakodott. Senki sem vette őt észre.

Egy kristálygömbben, amit félrehajítottak a homokba, egy kék-zöld labda lebegett, amit keresztül-kasul kereszteztek parányi fehér felhővonulatok és olyasmik, amik akár kontinensek is lehettek volna, ha valaki olyan bolond lett volna, hogy egy labdán próbáljon élni. Lehetett volna egy afféle makett, ha valami a ragyogásában nem árulta volna el Esknek, hogy ez bizony valódi és valószínűleg nagyon nagy és nincs minden értelemben teljesen a gömbön belül.