A lány nagyon gyöngéden letette és továbboldalgott egy tízoldalú tömbhöz, amiben egy sokkal elfogadhatóbb világ lebegett. Helyénvaló módon korong alakú volt, de a Peremcsobaj helyett jégfallal körülvéve és a Tengely helyett egy gigászi fa nőtt, olyan óriási, hogy gyökerei hegyvonulatokká egyesültek.
Mellette egy prizma egy másik lassan forgó, kicsiny csillagokkal körülvett korongot tartalmazott. De ekörül nem volt jégfal, csak egy vörös-arany szalag, amiről, közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy egy kígyó — kígyó, amely elég nagy egy világ körbeöleléséhez. Csakis általa ismert okból, a saját farkába harapott.
Esk kíváncsian újra és újra megforgatta a prizmát, észrevéve, hogy a pöttöm korong benne eltökélten függőlegesen marad.
Simon halkan kuncogott. Esk visszatette a kígyós korongot, és óvatosan átlesett a fiú válla fölött.
Egy kis üveggúlát tartott a kezében. Voltak benne csillagok, s Simon néhányszor megrázta kicsit, hogy a csillagok úgy kavarogjanak, mint hó a szélben, aztán visszatelepedjenek helyükre. És akkor vihogott.
S a csillagokon túl…
A Korongvilág volt az. Nagy A’Tuin, nem nagyobb, mint egy apró csészealj, keményen gürcölt egy világ alatt, ami úgy nézett ki, mint egy megszállott ékszerész alkotása.
Rázogatás, örvénylés. Rázogatás, örvénylés, kuncogás. Az üvegen már hajszálvékony repedések látszottak.
Esk Simon üres tekintetére pillantott, aztán föl a legközelebbi Izék mohón vágyódó arcába, aztán odanyúlt, kivette a gúlát a fiú kezéből, megfordult és eliramlott.
Az Izék nem moccantak, mikor feléjük szaladt, csaknem kétrét hajolva, a gúlát szorosan mellkasához szorítva. De hirtelen a lába nem a homokon futott, s a jeges levegőbe emelkedett, és egy Izé, olyan képpel, mint a vízbe fúlt nyúl, lassan odafordult és kinyújtott egy karmot.
Valójában nem vagy itt, mondta magának Esk. Ez csak afféle álom, amit Néne annaloggiának hív. Nem eshet bajod, ez az egész csak képzelődés. Nincs, abszolúte nincs olyan ártalom, ami érhetne, ez mind az elméden belül zajlik.
Kíváncsi vagyok, az tudja-e ezt?
A karom kicsípte a lányt a levegőből, s a nyúlarc széthasadt, akár a banánhéj. Nem volt szája, csak egy sötét lyuk, mintha maga az Izé bejárat lenne egy még ennél is pocsékabb univerzumba, olyan helyre, amihez képest a fagyos homok és holdtalan holdfény vidám kiruccanás a tengerpartra.
Esk szorította a Korong-gúlát s szabad kezével az őt markoló karmot csapkodta. Hatástalanul. A sötétség fölé tornyosult, kapu az örök feledésbe.
Amilyen keményen csak tudott, belerúgott.
Ami, tekintve a körülményeket, nem volt valami kemény. De ahol a lába eltalálta, fehér szikrák robbantak és egy „pukk” hallatszott — ami egy sokkalta kielégítőbb „bumm” lett volna, ha a ritkás levegő nem nyeli el a hangot.
Az Izé csikorgott, mint a láncfűrész, amikor mélyen benn egy gyanútlan facsemetében, beleütközik egy alattomosan meglapuló, rég elfeledett szögbe. Körülötte a többiek együtt érző berregésben tértek ki.
Esk megint rúgott egyet, és az Izé sivított és leejtette őt a homokra. A lány elég értelmes volt ahhoz, hogy gurulva érjen földet, a cseppnyi világot védelmezően magához ölelve, mert a törött boka még egy álomban is roppant fájdalmas.
Az Izé bizonytalanul tántorgott fölötte. Esk szeme összeszűkült. Roppant gondossággal letette a világot, nagyon keményen rávágott az Izére körülbelül azon a ponton, ahol a sípcsontja lenne, ha lenne sípcsont az alatt a palást alatt, és fölkapta a világot újra, egyetlen takaros mozdulattal.
A teremtmény vonított, kétrét görnyedt, aztán lassan előreesett, akár egy zacskónyi ruhafogas. Amikor a földnek ütközött, kificamodott végtagok tömegeként hullott szét, a fej elgurult, majd billegve megállt.
Ez minden?, gondolta Esk. Még járni is alig tudnak! Amikor megütöd őket, simán szétesnek?
A legközelebbi Izék csipogtak és megpróbáltak elhátrálni, amikor a kislány eltökélten feléjük masírozott, de mivel testüket többé-kevésbé vágyálmok tartották össze, ez nem ment nekik jól. Esk megütött egyet, aminek olyan képe volt, mint egy kis tintahalcsaládnak, s rángatózó csontokká meg szőrdarabkákká meg bizarr csápvégekké esett össze, roppant hasonlatosan a görög ételekhez. Egy másik kissé sikeresebbnek bizonyult és elkezdett tétován elcammogni, mielőtt Esk nagyot húzott egyik lábszárára az ötből.
Kétségbeesetten hadonászott esés közben, s magával rántott két másikat.
Ekkorra a többiek sikerrel elcsoszogtak Esk útjából és a távolból nézték az eseményeket.
Esk néhányat lépett a legközelebbi lény irányába. Az megpróbált elmozdulni és elesett.
Lehet, hogy randák. Lehet, hogy gonoszak. De amikor a mozgásművészet kerül szóba, az Izék egy nyugágy minden kecsével és koordináltságával bírnak.
Esk fixírozta őket, aztán gyors pillantást vetett a Korongra parányi üveggúlájában. Úgy tűnt, mindezen izgalom a legkisebb mértékben sem zavarta meg.
Képes voltam kijutni, már amennyiben ez a ki és a Korongot benek lehet nevezni. De hogy lehet visszajutni?
Valaki nevetett. Az a fajta nevetés volt, ami…
Alapjában véve, p’ch’zarni’chiwkov volt. Ez a gégegyötrő szó ritkán használatos a Korongon, kivéve igen jól fizetett, nyaktörő teljesítményre specializálódott nyelvészek, és természetesen a kicsiny lélekszámú K’turni törzs által, akik eredetileg kitalálták. Nincs közvetlen szinonimája, noha a kamhuli „szkwemt” szó („az érzés, ami elfog midőn rádöbbensz, hogy az árnyékszék előző igénybevevője elhasználta az összes papírt”) az érzés mélységét tekintve határozottan megközelíti. A leghívebb fordítás imigyen hangzik:
„a hüvelyből kihúzott kard ocsmány kis nesze pont az ember háta mögött pont akkor, amikor az ember már azt gondolta, hogy minden ellenségétől megszabadult”
— bár a K’turni anyanyelvűek azt állítják, hogy ez nem fejezi ki az eredeti jegesen megizzasztó, szívbénító, gyomorfagylaló értelmét.
Ilyenfajta nevetés volt.
Esk lassan megfordult. Simon szállingózott felé a homokon át, maga előtt összekulcsolt kézzel. Szemét szorosan behunyta.
— Tényleg azt hitted, hogy ilyen egyszerű lesz? — kérdezte a fiú. Vagy valami kérdezte; nem úgy hangzott, mint Simon hangja, hanem egyszerre beszélő tucatnyi hangnak.
— Simon? — szólt bizonytalanul Esk.
— A továbbiakban semmi haszna számunkra — mondta az Izé Simon alakjából. — Megmutatta nekünk az utat, gyermek. Most pedig add ide a tulajdonunk.
Esk elhátrált.
— Nem hinném, hogy a tiétek — felelte —, akárkik is legyetek.
Az arc ott előtte kinyitotta szemét. Nem volt ott semmi, csak feketeség — nem is szín, csak egy másik helyre nyíló lyuk.
— Mondhatnánk, hogy ha odaadod nekünk, irgalmasak leszünk. Mondhatnánk, hogy hagyni fogjuk, hogy saját alakodban távozz innét. De nem lenne sok értelme, ha ezt mondanánk, ugye?
— Nem hinnék nektek — válaszolta Esk.
— Nos, hát akkor.
A Simon-Izé vigyorgott.
— Csak halasztgatod az elkerülhetetlent.
— Ez nekem nagyon is megfelel.
— El tudnánk venni.
— Hát akkor vegyétek! De nem hinném, hogy el tudjátok. Nem vehettek el semmit, csak amit odaadnak nektek, nem így van?
Az Izék körbevették.