— Nekünk fogod adni — mondta a Simon-dolog.
A többiek közül közelgett néhány, rettentő, rángatózó mozdulatokkal lépdelve visszafelé a sivatagban.
— El fogsz fáradni — folytatta az Izé. — Mi várhatunk. Kiválóan tudunk várakozni.
Cselezett egyet balra, de Esk megpördült, hogy szemmel tartsa.
— Nem számít — jelentette ki a lány. — Csak álmodom ezt, és álmodás közben nem eshet baja az embernek.
Az Izé megtorpant, s üres szemmel tekintett a kislányra.
— Van olyan szó a világodban, ami, azt hiszem, a „pszichoszomatikus” megfelelője?
— Sose hallottam róla — csattant föl Esk.
— Azt jelenti, hogy igenis eshet bajod álmodban. És az benne az érdekes, hogy ha meghalsz álmodban, itt ragadsz. Az lenne csak nagyszerűűű!
Esk oldalvást a távoli hegyekre pislantott, amik megrogygyant sársutiként nyúltak el a hűvös láthatáron. Nem voltak ott fák, még sziklák sem akadtak. Csak homok és hideg csillagok és…
Inkább érezte, mint hallotta a mozgást, s megfordult, furkósbotként tartva a gúlát kezei közt. Ugrás közben, kielégítő puffanással találta el a Simon-Izét, de amint földet ért, előrebukfencezett és kellemetlen könnyedséggel pattant talpra. Meghallotta a lány zihálását, és fájdalmat látott röviden megvillanni a szemében. Megállt.
— Aha, ez rosszul esett, mi? Nem szeretsz másokat szenvedni látni, igaz? Legalábbis ezt nem, úgy látszik.
Megfordult és intett, és kettő a magas Izék közül odavonszolta magát hozzá, és erősen megmarkolták karjait.
A szeme megváltozott. A sötétség eltűnt, s Simon szeme nézett ki az arcból. Fölbámult az Izékre mindkét oldalán, röviden próbált kiszabadulni, de az egyik több pár csápot tekert a derekára, és a másik a világ legnagyobb homárollójába fogta a karját.
Aztán észrevette Esket, és pillantása a kis üveggúlára esett.
— Fuss el! — sziszegte a fiú. — Vidd el innen! Ne hagyd, hogy megkaparintsák! — Eltorzult az arca, amikor az olló összeszorult a karján.
— Ez valami trükk? — firtatta Esk. — Ki vagy valójában?
— Nem ismersz föl engem? — kérdezte boldogtalanul Simon. — Mit keresel az álmomban?
— Ha ez egy álom, akkor kérem szépen, szeretnék fölébredni! — jelentette be Esk.
— Figyelj! Most rögtön el kell fuss, érted? Ne állj itt eltátott szájjal!
ADD IDE NEKÜNK — szólalt meg egy fagyos hang Esk fejében.
Esk lenézett az üveggúlára a maga kis gondtalan világával, aztán föl Simonra, szája a meglepődés „O”-jára nyílt.
— De mi ez?
— Nézd meg alaposan!
Esk belebámult az üvegbe. Ha bandzsított, úgy látszott, hogy a parányi Korong szemcsés, mintha apró pettyek milliói alkotnák. Ha jobban megnézte a foltokat…
— Ezek csak számok! — mondta. — Az egész világ… csupa számból áll…
— Ez nem a világ, csak a világ képzete — közölte Simon. — Nekik alkottam. Tudod, nem tudnak átjutni hozzánk, de az eszmék itt alakot vesznek föl. Az eszmék valóságosak!
ADD IDE NEKÜNK.
— De az eszmék nem bántanak senkit!
— Számokká alakítottam a dolgokat, hogy megértsem őket, de Ők csak uralkodni akarnak — jegyezte meg keserűen Simon. — Úgy ásták maguk a számaimba, mint…
Fölsikoltott.
ADD IDE NEKÜNK VAGY ÍZEKRE SZEDJÜK A FIÚT.
Esk fölnézett a legközelebbi lidércnyomás arcba.
— Honnan tudhatnám, hogy meg lehet-e bízni bennetek? — kérdezte.
NEM BÍZHATSZ MEG BENNÜNK. DE NINCS VÁLASZTÁSOD.
Esk rámeredt az arcok gyűrűjére, amiket még egy nekrofil se lenne képes szeretni, a halaskofa szemetéből összetákolt arcokra, a mély óceán árkaiban ólálkodó és barlangokban kísértő dolgokról találomra összeszedett arcokra, az arcokra, amelyek nem voltak eléggé emberiek a kárörömhöz vagy rosszindulatú sandításhoz, de az óvatlan fürdőző felé közelítő gyanúsan v-alakú fodrozódás összes fenyegetését magukénak mondhatták.
Nem bízott bennük. De nem volt választása.
Ezalatt valami más úgyszintén megesett egy árnyékvastagságnyival távolabb eső helyszínen.
A diákvarázslók visszarohantak a Nagycsarnokba, ahol Katángli és Néne még mindig a szkanderezés mágikus megfelelőjébe felejtkeztek. Néne lába alatt a padlólapok félig megolvadtak és megrepedtek, az asztal Katángli mögött gyökeret eresztett és máris gazdag makktermést hozott.
Az egyik hallgató több érdemérmet is kiérdemelt azzal, hogy megmerészelte rángatni Katángli köpenyét…
És most mindnyájan a keskeny szobába tömörültek és a két testet nézték.
Katángli odarendelte a test doktorait meg az elme orvosait, és a szoba mágiától zsongott, ahogy munkához láttak.
Néne megkocogtatta az Arkrektor vállát.
— Bizalmas mondanivalóm lenne, fiatalember — közölte.
— Aligha fiatal, asszonyom — sóhajtotta Katángli —, aligha fiatal — Kimerültnek érezte magát. Évtizedek óta nem varázspárbajozott, noha ez mindennapi dolognak számított a diákok körében. Az a kellemetlen érzése volt, hogy Néne végül győzött volna. Ellene harcolni olyan volt, mintha egy legyet próbálnál agyoncsapni az orrodon. El se tudta képzelni, mi lelhette, hogy egyáltalán megpróbálkozott ilyesmivel.
Néne kivezette őt a folyosóra, egy ablaküléshez a sarkon túl. Leült, söprűjét a falhoz támasztotta. Odakünn a tetőn eső dobolt súlyosan, s néhány villámló cikcakk kostetői méretű, a város felé közelítő vihart jelzett.
— Igazán imponáló demonstráció volt — jegyezte meg Néne. — Egyszer-kétszer majdnem győzött.
— Ó! — derült föl Katángli. — Tényleg így gondolja?
Néne bólintott.
Katángli köntösének különféle részeit tapogatta, míg rá nem talált egy kátrányos dohányzacskóra meg egy tekercs papírra. Remegett a keze, miközben néhány már erősen használt állapotú pipadudva-foszlányt ványadt cigarettává esetlenkedett. Végigfuttatta nyelvét a nyomorúságos szívnivalón, s épp csak megnedvesítette. Aztán tudata hátsó részében föltört az illendőség ködös emlékképe.
— Khm — szólalt meg —, megengedi, hogy rágyújtsak?
Néne vállat vont. Katángli a falhoz dörzsölt egy gyufát, s kétségbeesve próbálta a lángot és a cigarettát többé-kevésbé azonos helyre navigálni. Néne gyöngéden kivette reszkető kezéből a gyufát, s meggyújtotta neki a cigarettát.
Katángli mélyen beleszívott a dohányba, rituálisan köhögött, s hátradőlt. A sodormány izzó vége volt az egyetlen fényforrás a homályos folyosón.
— Mindkettő Elvándorolt — jelentette be végül Néne.
— Tudom — felelte Katángli.
— A varázslói nem fogják tudni visszahozni őket.
— Ezt is tudom.
— Bár esetleg valamit visszahozhatnak.
— Bárcsak ne mondta volna ezt!
Csönd támadt, míg mindketten végiggondolták, mi jöhet vissza, betelepedve az élő testekbe, csaknem úgy viselkedve, mint az eredeti lakó.
— Valószínűleg az én hibám… — kezdték egyszerre, s döbbenten elhallgattak.
— Magáé az elsőbbség, asszonyom — előzékenykedett Katángli.
— Ezek a cigaretty vackok — kérdezte Néne —, ezek jót tesznek az idegeknek?
Katángli kinyitotta száját, hogy roppant udvariasan kimutassa, a dohányzás varázslóknak fönntartott szokás, de aztán meggondolta magát. Odanyújtotta a dohányzacskót Nénének.
A boszorkány elmesélte Esk születését, a vén varázsló érkezését, meg a botot, meg Esk portyázásait a mágia területén. Mire befejezte, sikerrel sodort egy szoros, vékony hengert, ami csöpp kék lánggal égett és könnyekre fakasztotta.