— Nem is tudom, hogy nem jobbak-e a zilált idegek — zihálta.
Katángli oda se hallgatott.
— Ez igazán döbbenetes — jelentette ki. — Azt mondja, a gyermek egyáltalán nem is károsodott?
— Semmi ilyet nem vettem észre — válaszolta Néne. — Úgy tűnt, hogy a bot… nos, az ő pártján áll, ha érti, mire gondolok.
— És hol van most ez a bot?
— Azt mondta, behajította a folyóba…
A vén varázsló és az öreg boszorkány egymásra meredtek, arcukat villám lobbanása világította meg odakintről.
Katángli megrázta a fejét.
— A folyó árad — közölte. — Egy a millióhoz esélye van.
Néne mosolygott, azzal a fajta mosollyal, amitől elmenekülnek a farkasok. Eltökélten ragadta meg a söprűjét.
— Egy a millióhoz esélyek — mutatta ki —, tíz esetből kilencben bejönnek.
Vannak viharok, amelyek nyíltan színpadiasak, csupa tűzszőnyeg-villámlás és fémes mennydörgés. Vannak viharok, amelyek perzselőek és tikkasztóak, s hajlamosak fonó szelekre és gömbvillámokra. De ez a Körkörös-tenger síkjáról érkező vihar volt, s az volt a legnagyobb becsvágya, hogy annyi esővel árassza el a földet, amennyivel csak lehetséges. A mennydörgés és villámlás a háttérbe szorult, ellátva egy afféle kórus feladatát, de az előadás sztárja az eső volt. Végigdzsiggelt a tájon.
Az Egyetem telke egész a folyóig terjeszkedett. Nappal ez a rész kavicsos ösvények és sövények takaros, mértani elrendeződésű mintája volt, de egy nedves, vad éjszaka közepén úgy tűnt, hogy a sövények elmozdulnak és az ösvények egyszerűen fogták maguk és elmentek valahova, hogy szárazon maradjanak.
Gyönge földöntúli fény világított rossz hatásfokkal a csöpögő levelek közt. De az eső nagyobb része valahogy utat lelt a lombokon keresztül.
— Nem tudna alkalmazni egyet azok közül a varázsló tűzlabdák közül?
— Essék meg a szíve rajtam, asszonyom.
— Biztos abban, hogy a lány erre jött?
— Van ott lenn valami hullámtörőszerű valahol, hacsak el nem tévedtem.
Egy nehéz test tévelyedett nedvesen egy bokorba, aztán loccsanás hallatszott.
— Akárhogy is, megtaláltam a folyót.
Mállotviksz Néne keresztüllesett a bőrig áztató sötétségen. Hallott valami harsogást s homályosan ki tudta venni az árvíz fehér tarajait. Ezenkívül érezhető volt az Ankh jellegzetes folyószaga, ami azt sugallta, hogy több hadsereg is használta, először vizeldeként, aztán síremléknek.
Katángli csüggedten tocsogott felé.
— Nem akarom megsérteni, asszonyom — jelentette ki —, de ez bolondság. Ebben az áradásban egész biztos kisodródott a tengerre. És én bele fogok halni a náthába.
— Ennél vizesebb már nem lehet. Különben meg nem így kell esőben mozogni.
— Tessék?
— Maga teljesen összehúzza magát, harcol ellene, nem ez a módja. Az esőcseppek közé kell, nos, lépni — S valóban, Néne csupán nedvesnek látszott.
— Észben fogom tartani. Jöjjön, asszonyom. Én a magam részéről pattogó tűzre vágyom meg egy pohár forró és nagyon ártalmas valamire.
Néne fölsóhajtott.
— Nem is tudom. Valahogy arra számítottam, hogy megpillantom beleszúrva a sárba, vagy ilyesmi. Nem erre a rengeteg vízre.
Katángli gyöngéden vállon veregette.
— Talán van valami más, amit megtehet… — kezdte, de egy villám süvítése és az azt követő újabb mennydörgés félbeszakította.
— Azt mondtam, talán van valami… — kezdte újra.
— Mi volt az, amit láttam? — kérdezte Néne.
— Micsoda volt micsoda? — kérdezett vissza Katángli öszszezavarodva.
— Teremtsen már valami fényt!
A varázsló nedvesen sóhajtott, s kinyújtotta kezét. Aranyszín tűzsugár lőtt át a tajtékzó vízen s szisszent el a feledésbe.
— Ott van! — kiáltotta Néne diadalmasan.
— Az csak egy csónak — mondta Katángli. — A fiúk használják nyaranta…
Néne eltökélt alakja után gázolt olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle.
— Nem gondolhat arra, hogy egy ilyen éjszakán vízre száll! — hörrent. — Ez őrültség!
Néne végigcsúszkált a hullámtörő nedves deszkáin, amiket már csaknem ellepett a víz.
— Nem is tud semmit a csónakokról! — ágált Katángli.
— Hát akkor gyorsan kell tanuljak — válaszolta nyugodtan Néne.
— De nem ültem csónakban kisfiúkorom óta!
— Valójában nem kértem magát, hogy tartson velem. A hegyes vége kell elöl legyen?
Katángli fölnyögött.
— Ez mind nagyon dicséretre méltó — közölte —, de talán várhatnánk reggelig?
Egy villámlás villanása világította meg Néne arcát.
— Talán nem — törődött bele Katángli. Végigdübörgött a hullámtörőn, s maga felé húzta a kis evezőscsónakot. A beleülés mázli kérdése volt, de végül sikerrel járt, a sötétben matatva a kikötőkötéllel.
A csónak kilendült az árra, s lassan forgolódva elsodródott.
Néne görcsösen csimpaszkodott az ülésbe, mikor a csónak már a zavaros vízen himbálózott, s várakozóan tekintett a homályon keresztül Katánglira.
— Nos?
— Nos mi? — érdeklődött Katángli.
— Azt mondta, mindent tud a csónakokról.
— Nem. Azt mondtam, hogy maga nem tud semmit.
— Ó!
Kapaszkodtak, miközben a csónak nehézkesen evickélt, csodával határos módon visszanyerte egyensúlyát, s elsodródott folyásirányban lefelé.
— Amikor azt mondta, hogy kisfiú kora óta nem ült csónakban… — kezdte Néne.
— Kétéves lehettem, azt hiszem.
A csónakot elkapta egy örvény, megpörgette, és kilőtte keresztbe az áradáson.
— Úgy könyveltem el, hogy olyan fiú volt, aki reggeltől estig csónakból csónakba ugrált, ki-be.
— Fönn a hegyekben születtem. Ha mindenáron tudni akarja, már a nedves füvön tengeribeteg leszek — jelentette ki Katángli.
A csónak teljes súlyával nekivágódott egy elmerült fatörzsnek, s az orrán átcsapott egy hullámocska.
— Tudok egy bűvigét megfulladás ellen — ismerte el boldogtalanul.
— Ennek örülök.
— Csak az a bökkenő, hogy szárazföldön kell kimondani.
— Vegye le a csizmáját! — utasította Néne.
— Mi?
— Ember, vegye le a csizmáját!
Katángli kényelmetlenül fészkelődött a padon.
— Mi jár a fejében?
— Elméletileg a víznek a csónakon kívül kéne lennie, ennyit azért tudok! — Néne a fenéken lötyögő sötét tócsára mutatott. — Töltse meg a csizmáját vízzel és ürítse ki oldalt!
Katángli bólintott. Úgy érezte, hogy az utóbbi két ára valahogy magával ragadta őt anélkül, hogy a legcsekélyebb beleszólása lett volna, s egy pillanatig dédelgette azt a furán vigasztaló érzést, hogy élete teljesen kikerült az irányítása alól s bármi történjék is, senki sem hibáztathatja. Vízzel tölteni meg csizmáit, miközben ide-oda hányódik az áradó folyón éjfélkor annak társaságában, akit kizárólag nőként tudna leírni, legalább annyira logikusnak tűnt, mint bármi más az adott körülmények között.
És milyen jó alakú nő, szólalt meg egy elhanyagolt hang elméje hátsó részében. Volt valami abban a módban, ahogy viharvert söprűnyelét a csónak farán evezésre használta a fodrozódó vízen át, ami fölkavarta Katángli tudatalattijának rég elfeledett tartományait.