Na persze, nem mintha biztos lehetne a jó alakjában ebben az esőben meg szélben valamint Néne azon szokásának betudhatóan, hogy egész ruhatárát egyszerre ölti magára. Katángli tétován köszörülte torkát. Képletesen értelemben jó alakú, határozta el.
— Hümm, figyeljen — mondta. — Ez mind nagyon szép, de vegyük figyelembe a tényeket, úgy értem, a sodródás mértékét és így tovább, érti? Mostanra már mérföldekre lehet a nyílt óceánon. Talán sosem fog partot érni többé. Még akár a Peremcsobajba is beleeshet.
Néne, aki a vizet bámulta eddig, megfordult.
— Nem képes valami olyanra gondolni, ami esetleg segíthetne, és mi megtehetnénk? — akarta tudni.
Katángli néhány másodpercig csak meregette a vizet.
— Nem — felelte.
— Hallott már olyanról, hogy valaki Visszajött?
— Nem.
— Akkor érdemes megpróbálkozni, nem igaz?
— Sose szerettem az óceánt — jelentette ki Katángli. — Az lenne a helyes, ha lenne rajta burkolat. Szörnyű dolgok vannak benne, lent a mély részeken. Ijesztő tengeri szörnyek. Legalábbis így mondják.
— Csak meregessen, fiatalember, vagy meg fogja látni, hogy igazuk van-e azoknak, akik ezt mondják.
A vihar előre-hátra gördült fölöttük. Elveszettnek érezte magát itt, a lapos folyómenti síkságon; valójában a magas Kostetőhöz tartozott, ahol mindenki képes értékelni egy jó, kiadós vihart. Körbezsémbelt, egy legalább közepesen magas dombot keresve, hogy legyen mihez villámokat csapdosni.
Az eső halk dobolássá csöndesült, amit biztosan képes lesz akár napokig folytatni. Tengeri köd is érkezett, hogy asszisztáljon neki.
— Ha lenne néhány evezőnk, amivel evezhetnénk, ha tudnánk, merre menjünk — mondta Katángli. Néne nem válaszolt.
A férfi néhány további csizma vizet öntött ki a csónak oldalán, s fölmerült benne, hogy köntösén az aranypaszomány valószínűleg sose lesz már a régi. Szép is lenne azt hinni, hogy egy nap ennek még lesz jelentősége.
— Föl sem merem tételezni, hogy tudja véletlenül, merre van a Tengely? — kockáztatta meg. — Csak a társalgás kedvéért kérdem.
— Keresse a fák mohos oldalát — javasolta Néne anélkül, hogy odafordította volna fejét.
— Á! — motyogta Katángli, s bólintott.
Búskomoran bámult le az olajos vízre, s azon tűnődött, ez vajon melyik konkrét víz. A sós illatból ítélve már kinn jártak az öbölben.
Ami igazán megfélemlítette a tengerrel kapcsolatosan az volt, hogy az egyetlen dolog közte meg a fenéken élő rémisztő dolgok közt puszta víz. Természetesen tudta, hogy logikusan tekintve az egyetlen dolog, ami elválasztja, mondjuk, a Klaccs dzsungeleiben előforduló emberevő tigrisektől csakis a távolság, de ez valahogy nem volt ugyanaz. A tigrisek nem emelkednek elő a hűs habokból, szájuk telis-tele tűhegyes fogakkal…
Megborzongott.
— Nem érezte? — kérdezte Néne. — Benne van a levegő izében. Mágia! Szivárog valamiből.
— Alapjában véve nem oldódik vízben — jegyezte meg Katángli. Egyszer-kétszer végignyalta száját. Valóban volt valami bádogszerű íze a ködnek, ezt el kellett ismerje, meg némi olajossága a levegőnek.
— Maga a varázsló — szögezte le szigorúan Néne. — Nem tudja idehívni vagy valami?
— A probléma sosem merült föl — felelte Katángli. — A mágusok sosem hajítják el a botjuk.
— Valahol errefelé van — csattant föl Néne. — Segítsen megtalálni, ember!
Katángli fölnyögött. Fárasztó éjszaka volt mögötte, s mielőtt újra megpróbálkozna varázslással, igazán szüksége van tizenkét óra alvásra; több kiadós étkezésre, meg egy csöndes délutánra a pattogó kandalló előtt. Kezd ehhez túl öreg lenni, ez a gond. De behunyta a szemét és összpontosított.
Na jó, tényleg van itt mágia. Vannak bizonyos helyek, ahol a varázserő természetes módon fölhalmozódik. Lerakatokat hoz létre a földöntúli oktiron fémben, bizonyos fafajtákban, eldugott tavakban, átólinosesőzik a világon és azok, akik járatosak az ilyesmiben, elkaphatják és elraktározhatják. Ezen a területen is akadt egy mágiaraktár.
— Nagy erejű — szólt az Arkrektor. — Nagyon nagy erejű — Kezét halántékához emelte.
— Kezd piszok hideg lenni — morgott Néne. A kitartó esőből havazás lett.
Hirtelen változás következett be a világban. A csónak megállt, nem zökkenéssel, hanem mintha a tenger váratlanul úgy döntött volna, megszilárdul. Néne kinézett oldalt.
A tenger megszilárdult. A hullámok moraja messziről érkezett, folyamatosan egyre messzebbről.
Áthajolt a csónak oldalán és megkocogtatta a vizet.
— Jég — jelentette. A csónak moccanatlan állt egy jégóceánban. Vészjóslóan nyikorgott.
Katángli lassan biccentett.
— Ennek van értelme — mondta. — Ha ők… ott vannak, ahol szerintünk vannak, akkor ott nagyon hideg van. Olyan hideg, amilyen az éjszaka a csillagok között, úgy beszélik. Így hát a bot is érzi.
— Úgy van — értett egyet Néne, s kilépett a csónakból. — Nincs más dolgunk, mint hogy megtaláljuk a jég közepét, s ott lesz a bot, igaz?
— Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Legalább a csizmám hadd vegyem föl!
Megfagyott hullámokon keltek át, s Katángli hébe-hóba megállt, hogy megpróbálja érzékelni a bot pontos hollétét. Összes ruhája ráfagyott. A foga vacogott.
— Maga nem fázik? — kérdezte Nénét, kinek öltözéke eléggé recsegett járás közben.
— De fázom — ismerte be —, csak nem borzongok.
— Amikor legény voltam, ilyenek voltak a telek — említette meg Katángli, ujjait fújogatva. — Ankh-ban szinte soha nem havazik.
— Nahát — mondta Néne, előrenézve a fagyos ködbe.
— Emlékszem, a hegyek csúcsán egész évben volt hó. Ó, manapság már nincsenek olyan mínuszok, mint amilyenek gyerekkoromban voltak.
— Legalábbis mostanáig nem voltak — tette hozzá, lábával topogva a jégen, ami fenyegetőleg csikorgott, emlékeztetve őt, hogy ez itt minden, ami közte meg a tenger feneke között található. Újra topogott, de olyan puhán, amennyire ez lehetséges.
— Miféle hegyek voltak azok? — érdeklődött Néne.
— Ó, a Kostető. Fönn, a Tengely felé. A falut Goromba Pokrócnak hívják.
Néne ajka mozgott.
— Katángi, Katángli — mormolta halkan. — Rokona a vén Acktur Katánglinak? Egy nagy házban lakott a Szökkenő Hegy lábánál, számtalan fiával.
— Az apám. Honnan a Korongból tudta?
— Ott nevelkedtem — felelte Néne, ellenállva a kísértésnek, hogy csak sokattudóan somolyogjon. — Egy völggyel arrébb. Lusta Dögön. Emlékszem az anyjára, kedves asszony volt, barna és fehér tyúkokat tartott, hozzá jártam tojásokat venni az anyukámnak. Ez persze még azelőtt volt, hogy boszorkánnyá avattak.
— Nem emlékszem magára — mondta Katángli. — Na persze, nagyon régen volt. A házunk körül mindig rengeteg gyerek nyüzsgött — Sóhajtott egyet. — Föltételezem, lehetséges, hogy egyszer meghúztam a maga haját is. Ez olyasmi, amit akkoriban sűrűn tettem.
— Lehet. Emlékszem egy alacsony, duci fiúra. Elég utálatosra.
— Az akár én is lehettem. Úgy rémlik, volt egy mindenkinek parancsolgató kislány, de olyan régen történt mindez. Olyan nagyon régen.
— Akkoriban nem volt ősz a hajam — jegyezte meg Néne.