A jég párafröccsenésekkel robbant le róla.
— Jól van — fejezte be Néne —, de ha ez még egyszer előfordul, nagyon mérges leszek, megértetted?
Katángli leengedte kezét, s a nőhöz sietett.
— Nem sérült meg?
A boszorka fejét rázta.
— Olyan, akár forró jégcsapot kézben tartani — közölte. — Gyerünk, nincs időnk álldogálásra és cseverészésre.
— Hogyan fogunk visszajutni?
— Ember, mutasson már egy kis kurázsit, az istenek szerelmére! Repülni fogunk.
Néne meglengette a söprűjét. Az Arkrektor kétkedve nézett rá.
— Ezen?
— Persze. A varázslók nem repülnek a vesszejükön?
— Ez kifejezetten méltóságon aluli.
— Ha én el tudom viselni, akkor maga is.
— Igen, de biztonságos ez?
Néne megsemmisítő pillantást vetett rá.
— Abszolút értelemben kérdi? — érdeklődött. — Vagy, mondjuk, összehasonlítva egy olvadozó úszó jégtáblán maradással?
— Ez az első alkalom, hogy söprűnyélen lovagolok — jelentette be Katángli.
— Tényleg?
— Azt hittem, hogy csak rájuk ül az ember s máris repül — jegyezte meg a varázsló. — Nem tudtam, hogy ilyen rengeteg föl-lefutkosást és rájuk kiabálást is kell csinálni.
— Ez a fortélya — mutatta ki Néne.
— Azt gondoltam, gyorsabbak is — folytatta Katángli —, és őszintén szólva, hogy magasabban szállnak.
— Hogy érti azt, magasabban? — kérdezte Néne, megpróbálva ellensúlyozni a mágus súlyát a háta mögött, ahogy viszszafordultak a folyó folyásával szembe. Mint minden pótülésen ülő utas az idők hajnala óta, a férfi állhatatosan a rossz irányba dőlt.
— Nos, valahogy a fák fölött — említette Katángli lebukva, miközben egy csöpögő ág lesöpörte a kalapját.
— Semmi olyan baja nincs ennek a söprűnek, amin ne segítene, ha maga leadna vagy fél mázsát — csattant föl Néne. — Vagy szívesebben szállna le és gyalogolna?
— Eltekintve attól a ténytől, hogy az idő zömében a lábam amúgy is érinti a talajt — mondta Katángli —, nem szeretném zavarba hozni magát. Ha valaki megkért volna, hogy soroljam föl a repülés veszélyeit, tudja, sose jutott volna eszembe, hogy közéjük vegyem az ember lábának halálra csapkodását magas sasharaszttal.
— Maga dohányzik? — firtatta Néne, komoran meredve maga elé. — Valami ég.
— Csak hogy megnyugtassam az idegeim, asszonyom, emiatt az elhamarkodott fejesugrás miatt a levegőbe.
— Nos, most rögtön nyomja el! És kapaszkodjon!
A söprű fölfelé bukdácsolt, s növelte sebességét, kábé egy geriátriáról szökött kocogóéval.
— Mr. Varázsló.
— Halló?
— Amikor azt mondtam, kapaszkodjon…
— Igen?
— Nem úgy értettem, hogy ott.
Csönd támadt.
— Ó! Igen. Értem. Rettentően sajnálom.
— Semmi baj.
— A memóriám már nem a régi… Biztosíthatom… nem akartam megsérteni.
— Nem sértődtem meg.
Egy pillanatig csöndben repültek.
— Mindazonáltal — jegyezte meg Néne elgondolkozva — azt hiszem, hogy mindent egybevéve, jobb szeretném, ha elvenné onnan a kezét.
Vastag sugárban dőlt az eső a Láthatatlan Egyetem esővízcsatornáiba s a csurgókba folyt, ahol a nyár óta elhagyatott varjúfészkek úgy lebegtek, mint nagyon rosszul megépített csónakok. A víz ősi, lerakódott rétegekkel bevont csövekben gurgulázott. Utat talált a cserepek alá, s ráhellózott a pókokra az ereszek alatt. Levetődött az oromzatról s titkos tavacskákat hozott létre a csúcsos tornyok közt.
Egész ökológiai rendszerek léteztek az Egyetem végtelen tetőin, amikhez képest Gormenghast[3] szerszámkamrának tűnt volna egy vasúti parcellán, madarak daloltak apró almákból és dudvamagokból kinőtt dzsungelekben, kicsiny békák úszkáltak a felső ereszekben, s egy hangyakolónia szorgosan munkálkodott egy izgalmas és bonyolult civilizáció megalkotásán.
Az egyetlen dolog, amit a víz nem tehetett meg, az a tetőkön sorakozó díszes vízköpőkből való kibugyogás volt. Ez azért volt így, mert a vízköpők az eső első jelére elkószáltak és menedéket leltek a padláson. Úgy tartották, hogy attól, hogy csúnya vagy, még nem kell hülye is legyél.
Patakokban esett. Folyókban áradt. Tengerekben szakadt. De legfőképp a Nagycsarnok tetején ömlött keresztül, ahol a párbaj Néne és Katángli között nagyon nagy lyukat hagyott maga után, s Hidló úgy érezte, hogy valamiképp személy szerint rázuhog.
Egy asztalon állt, a diákcsoportokat szervezve, akik leszedték a festményeket és vénséges faliszőnyegeket, még mielőtt ronggyá áznának. Muszáj volt asztalra állni, a padlót már több hüvelyknyi víz borította.
Sajnos, nem esővíz. Ez saját egyéniséggel rendelkező víz volt, azzal a jellegzetes karakterrel, amit akkor szerez a víz, ha hosszasan utazott iszapos tájakon. Magáénak mondhatta az autentikus Ankh-víz sűrű állagát: iváshoz túl szilárd, szántáshoz túl folyékony.
A folyó átszakította a gátakat, milliónyi apró mederben folyt hátrafelé, betörve a pincékbe, kukucsot játszva a padlólapokkal. Hébe-hóba távoli bummok hallatszottak, amikor valami elfeledett varázslat víz alá került alagsorában rövidre záródott és kiadta erejét; Hidló egyáltalán nem lelkesedett a felszínre szivárgó ocsmány bugyborékolások és sziszegések némelyikéért.
Megint azt gondolta, milyen szép is lenne olyan varázslónak lenni, aki kicsiny barlangban él valahol, gyógyfüveket gyűjt, jelentős gondolatokat gondol és tudja, mit beszélnek a baglyok. De valószínűleg a barlang vizes lenne, a növények mérgezőek, és Hidló sose lehetne biztos, végső soron, pontosan melyek is a jelentős gondolatok.
Ügyetlenül leereszkedett, s átgázolt a sötét, örvénylő vízen. Nos, megtett minden tőle telhetőt. Megpróbálta rávenni a rangidős varázslókat a tető mágikus megjavítására, de általános vita támadt a használható bűvigéket illetően, s a végső közmegegyezés szerint ez amúgy is a mesteremberek dolga.
Nesze neked varázslók, gondolta rosszkedvűen, amint a csöpögő boltívek alatt evickélt, mindig a határtalant piszkálgatják, de sose veszik észre a meghatározottat, különösen akkor nem, ha háztartási munkákról van szó. Sose voltak ilyen gondjaink annak a nőnek a fölbukkanása előtt.
Fölcuppogott a lépcsőn, amit egy különösképp imponáló villámlás világított meg. Dermesztő bizonyossággal tudta, hogy noha senki sem hibáztathatja őt mindezért, mindenki fogja. Megragadta köntöse szegélyét s boldogtalanul kicsavarta, aztán a dohányzacskójáért nyúlt.
Csinos, zöld, vízhatlan zacskó volt. Ez azt jelentette, hogy a belefolyt eső nem tudott aztán kijutni belőle. Leírhatatlan volt.
Megtalálta a papírok kis tekercsét is. Egy csomóba tapadtak, mint a kimosott, kicentrifugázott, megszárított és kivasalt nadrág farzsebében lelt mesés bankjegy.
— A francba! — mondta, mély érzéssel.
— Hé! Hidló!
Hidló körbenézett. Ő hagyta el utolsónak a csarnokot, ahol mostanság kezdtek egyes padok úszni tanulni. Örvények és buborékfoltok jelezték a helyeket, ahol a mágia kiszivárgott a pincékből, de sehol nem látszott senki.
Hacsak nem az egyik szobor szólalt meg, na persze. Túl nehezek voltak az elmozdításhoz, s Hidló emlékezett, hogy azt mondta a hallgatóknak, egy alapos mosdatás valószínűleg jót fog nekik tenni.
A szigorú arcokra pillantott, s megbánta szavait. A roppant hatalmas mágusok szobrai néha sokkal elevenebbnek tűntek, mint amihez bármilyen szobornak joga van. Talán halkabbra kellett volna fogja a hangját.
3
Gormenghast ősi, düledező kastély Mervyn Peake „Gormenghast” trilógiájában