— Igen? — kockáztatta meg, kínzóan tudatában a kőkemény pillantásoknak.
— Itt fönt, te bolond!
Fölnézett. A söprű nehézkesen ereszkedett alá az esőben, hirtelen zuhanások és rándulások sorával. Öt lábbal a víz fölött elveszítette utolsó megmaradt légi jogigényét is és zajosan egy örvénybe pottyant.
— Ne álldogálj ott, idióta!
Hidló idegesen meregette szemét a homályba.
— Valahol muszáj álljak — mutatta ki.
— Úgy értem, nyújts segédkezet! — acsargott Katángli, úgy emelkedve ki a hullámocskákból, akár egy kistermetű, kövérkés Vénusz. — Természetesen, először a hölgynek.
Nénéhez fordult, aki a zavarosban halászott.
— Elvesztettem a kalapom — közölte.
Katángli fölsóhajtott.
— Tényleg számít az valamit is ilyen időben?
— A boszorkánynak kell, hogy legyen kalapja, különben ki ismerné föl? — magyarázta Néne. Amikor valami sötét és elázott úszott arra, odakapott, diadalmasan kacarászott, kiöntötte belőle a vizet, s fejébe csapta a kalapot, ami elvesztette minden merevségét s eléggé kackiásan csüngött fél szemébe.
— Remek — mondta, olyan hangon, ami azt sugallta, jobb lesz, ha az egész világegyetem meghúzza magát.
Újabb ragyogó villámcsapás érkezett, ami azt mutatja, hogy még a viharisteneknek is jól fejlett drámai érzéke van.
— Jól áll magának — motyogta Katángli.
— Elnézést — vágott közbe Hidló —, nem ő az a n…
— Ne is törődj vele — legyintett Katángli, s megfogva Néne kezét, fölsegítette a lépcsőn, miközben a botot lóbálta.
— De az tanellenes, hogy beengedjünk ide a n…
Elhallgatott s csak bámult, amikor Néne odanyúlt és megérintette a falat az ajtó mellett. Katángli megütögette Hidló mellkasát.
— Mutasd meg nekem, hol van ez leírva.
— A könyvtárban vannak — szakítottá félbe Néne.
— Az volt ez egyetlen száraz hely — szólt Hidló —, de…
— Ez az épület fél a viharoktól — jelentette ki Néne. — Ráférne egy kis vigasztalás.
— De a tan… — ismételte meg kétségbeesve Hidló.
Néne már nagy léptekkel rótta a folyosót, a mögötte mendegélő Katánglival. Az Arkrektor visszafordult.
— Hallottad a hölgyet — utasította.
Hidló tátott szájjal nézte távozásuk. Amikor lépteik elhaltak a távolban, egy pillanatig csöndben állt, az életről gondolkodott, meg hogy az övé hol siklott félre.
Ellenben nem akarta, hogy engedetlenséggel vádolják.
Nagyon óvatosan, anélkül, hogy tudta volna miért, odanyúlt, s barátian megveregette a falat.
— Semmi baj, semmi baj — motyogta.
Különös, de utána jobban érezte magát.
Fölmerült Katángliban, hogy saját birtokán neki kéne előremennie, de a siető Néne nem volt egyenrangú ellenfél egy csaknem szélsőségesen nikotinfüggő számára, s az Arkrektor csak rákmódra ugrándozva tudott vele lépést tartani.
— Erre van — mutatta a férfi, áttocsogva a tócsákon.
— Tudom. Mondta az épület.
— Igen, erről már meg akartam kérdezni — mondta Katángli —, mert, tudja, nekem sose mondott semmit, pedig már évek óta itt lakom.
— Odahallgatott rá akár egyszer is?
— Nem, nem igazán — ismerte be Katángli. — Semmi ilyesmi.
— Hát akkor? — szólt Néne ferdén átvágva a vízesés mellett, ahol azelőtt a konyhalépcső volt (Mrs. Körömlob mosnivalója soha többé nem lesz a régi). — Azt hiszem, itt van fönn, a folyosó végén, nem igaz?
Elsöpört a döbbent varázslók triója mellett, akiket nagyon meglepett jelenléte s teljesen elképesztett a kalapja.
Katángli mögötte kapkodott levegőért, s megragadta a karját a könyvtár ajtajánál.
— Figyeljen — zihálta kétségbeesve. — Nem akarom megbántani, kisasszony, ümm, úrnő…
— Azt hiszem, mostantól szólíthat Eszmereldának. Mivelhogy osztoztunk a söprűnyélen meg minden.
— Előremehetek? Ez az én könyvtáram — esengett a férfi.
Néne megfordult, arca csupa meglepődés. Aztán elmosolyodott.
— Természetesen. Nagyon sajnálom.
— Csak a dolog kinézete miatt, tudod — mentegetőzött Katángli. Belökte az ajtót.
A Könyvtár tele volt varázslókkal, akik úgy törődnek a könyveikkel, ahogy a hangyák tojásaikkal, s nehéz időkben körülbelül ugyanúgy hurcolják magukkal őket. A víz már ide is kezdett bejutni, s meglehetősen fura helyeken bukkant föl a könyvtár különös gravitációtorzító hatása miatt. Minden alsó polcot kiürítettek, s varázslók meg hallgatók váltakozva halmozták a köteteket minden elérhető asztalra és száraz polcra. A levegő tele volt mérgesen susogó lapok hangjával, ami csaknem elfojtotta a vihar távoli őrjöngését.
Ez nyilvánvalóan fölzaklatta a könyvtárost, aki mágustól mágusig inalt, hatástalanul ráncigálva köntösük, „úúk”-ot kiabálva.
Meglátta Katánglit, s sebesen felé négykézlábalt. Néne még sosem látott orángutánt, de esze ágában se volt ezt beismerni, és eléggé nyugodt maradt a kis, pocakos férfival szemben, akinek hihetetlenül hosszú karja volt, s 12-es bőrt viselt 8-as méretű testén.
— Úúk — magyarázta az emberszabású —, úúk.
— Úgy vélem — felelte röviden Katángli, s megragadta a legközelebbi varázslót, aki egy tucat grimoire súlya alatt imbolygott. A férfi úgy bámult rá, mintha kísértetet látna, oldalvást Nénére sandított, s leejtette a könyveket a földre. A könyvtáros arca megrándult.
— Arkrektor? — akadt el a mágus lélegzete —, maga él? Úgy értem… hallottuk, hogy magát eltüntetette egy… — újra Nénére pillantott —, …úgy értem, azt hittük… Hidló azt mondta nekünk…
— Úúúk — szólt a könyvtáros, visszahessegetve néhány lapot borítójába.
— Hol az ifjú Simon meg a kislány? Mit tettetek velük? — érdeklődött Néne.
— Ők… oda hátrébb tettük őket — válaszolta a varázsló sebesen hátrálva. — Ümm…
— Mutasd meg! — parancsolta Katángli. — S hagyd abba a makogást, ember, az ember azt hinné, sose láttál még nőt.
A varázsló nagyot nyelt, s nyomatékosan bólogatott.
— Igenis. És… úgy értem… kérem, kövessen… ümm…
— Nem akartál semmit se mondani a tanról, ugye? — firtatta Katángli.
— Ümm… nem, Arkrektor.
— Akkor jó.
Szorosan jól megtiport sarkában követték, ahogy végignyargalt a sürgő-forgó mágusok között, akiknek többsége abbahagyta a munkálkodást, hogy jól megbámulja a mellettük elsiető Nénét.
— Kezd a dolog zavarba ejtő lenni — vetette oda Katángli szája sarkából. — Kénytelen leszek kinevezni téged tiszteletbeli varázslónak.
Néne egyenesen előre nézett, ajkai alig mozdultak.
— Ha megteszed — sziszegte —, ki foglak nevezni tiszteletbeli boszorkának.
Katángli gyorsan befogta a száját.
Esk és Simon egy asztalon feküdtek az egyik oldalsó olvasóteremben. Fél tucat varázsló vigyázott rájuk, akik idegesen félrehúzódtak, mikor a trió közelgett, mögöttük a peckesen masírozó könyvtárossal.
— Gondolkoztam a dolgon — mondta Katángli. — Egész biztos, hogy sokkal jobb lenne Simonnak adni a botot, nem? Ő varázsló, és…