Összetette kezét. A bot közötte siklott, a fény átragyogott ujjain egy pillanatig, aztán elenyészett. A fiú vigyorgott.
— Rendben. És most semmi mást nem kell tennünk, csak meg kell keressük az Egyetemet…
Katángli harmadik sodormányára gyújtott a második csikkjéről. Ez az utolsó cigaretta sokat köszönhetett az ideges energiák alkotóerejének, s úgy nézett ki, mint valami teve, aminek levágták a lábait.
Előzőleg látta, hogy a bot puhán fölemelkedik Eskrál és Simonon landol.
Most újra föllebegett a levegőbe.
Más varázslók is betömörültek a szobába. A könyvtáros az asztal alatt csücsült.
— Bárcsak lenne valami fogalmunk arról, mi történik! — sóhajtotta Katángli. — Nem bírom a feszültséget.
— Légy bizakodó, ember! — csattant föl Néne. — És oltsd el azonnal azt az átkozott cigarettát, el se tudom képzelni, hogy bárki is vissza akarjon térni egy olyan szobába, ami bűzlik, mint valami kandalló.
A varázslók testülete egy emberként fordította arcát Katángli felé, várakozásteljesen.
Az Arkrektor kivette a parázsló vacakot a szájából, és, olyan tekintettel, amivel az összesereglett mágusok egyike sem szeretett volna találkozni, eltiporta talpa alatt.
— Valószínűleg amúgy is épp ideje, hogy abbahagyjam — közölte. — Egyébként ez rátok is vonatkozik! Ez a hely rosszabb, mint egy hamugödör, néha.
Aztán meglátta a botot. Ami…
Az egyetlen mód, ahogyan Katángli le tudta írni a hatást, az, hogy úgy nézett ki, mint ami szélsebesen halad, míg ugyanakkor pontosan ugyanazon a helyen marad.
Gázsugarak lobbantak ki belőle s enyésztek el, mintha gázneműek lennének. Úgy tündöklött, mint egy hozzá nem értő különleges effektusok szakember tervezte üstökös. Színes szikrák pattantak ki belőle s tűntek el valahova.
Valamint színét is változtatta, unalmas pirossal kezdve, aztán végigmászva a skálán egy fájdalmas liláig. Fehér tűzkígyók sziporkáztak egész hosszában.
(Kéne legyen egy szó azokra a szavakra, amik úgy hangzanak, ahogy a dolgok hangzanának, ha hangot tudnának kiadni, gondolta. A „csillámlik” szó valóban kristályosan csillog, s ha létezik olyan szó, ami pontosan úgy hangzik, ahogy a szikrák kinéznek, miközben égett papíron csúsznak végig, vagy ahogy a városi fények kúsznának végig a világon, ha az emberi civilizáció egészét belezsúfolnák egyetlen éjszakába, akkor nem találhatsz jobbat a „sziporkázik”-nál.)
Tudta, mi fog történni ezután.
— Vigyázzatok! — suttogta. — A bot át fog…
Teljes csöndben, valójában abban a fajta csöndben, ami beszippantja a hangokat és megfojtja őket, a bot teljes hossza mentén tiszta oktarinba lobbant.
A nyolcadik szín, az erős mágikus téren áthaladó fény terméke, átragyogott a testeken, könyvespolcokon, falakon. A többi szín elmosódott s egymásba folyt, mintha a fény egy pohár gin lenne, amit a világ vízfestményére öntöttek. Az Egyetem fölötti felhők izzottak, lenyűgöző és nem várt formákba csavarodtak, s fölfelé lövelltek.
Egy esetleges megfigyelő a Korong fölött láthatott volna egy darabka földet a Körkörös-tengerhez közel több másodpercen keresztül drágakőként szikrázni, aztán hunyorogva kialudni.
A szobában a csöndet fa koppanása törte meg, amikor a bot lepottyant a levegőből, s visszapattant az asztalról.
Valaki nagyon halkan úúkolt.
Katángli végül visszaemlékezett, hogyan kell használni a kezét, s oda emelte, ahol reményei szerint a szeme volt. Előzőleg minden elfeketedett.
— Van itt… valaki más is? — tudakolta.
— Az istenekre, nem is tudod, mennyire örülök, hogy ezt hallom tőled — mondta egy másik hang. A csönd hirtelen tele lett fecsegéssel.
— Még mindig ott vagyunk, ahol voltunk?
— Nem tudom. Hol voltunk?
— Azt hiszem, itt.
— Ide tudnál nyúlni?
— Csak akkor, ha egészen biztos lehetek abban, mit fogok megérinteni, jóember — szólt Mállotviksz Néne eltéveszthetetlen hangja.
— Mindenki nyújtsa ki a kezét — utasított Katángli, s aztán elfojtott egy sikolyt, amikor egy puha bőrkesztyűhöz hasonló kéz zárult a bokájára. Halk, elégedett „úúk” hallatszott, ami sikeresen közvetített megkönnyebbülést, vigaszt, s egy embertárs, illetve ebben az esetben antropoid, érintésének tiszta örömét.
Gyufa csikordult, aztán áldott vörös fény lobbant, amikor egy varázsló a szoba túloldalán rágyújtott egy cigarettára.
— Ki volt az?
— Bocsásson meg, Arkrektor, a szokás hatalma.
— Annyit dohányozhat, amennyit akar, az a fickó.
— Köszönöm, Arkrektor.
— Azt hiszem, most már ki tudom venni az ajtó körvonalait — mondta egy másik hang.
— Néne?
— Igen, határozottan látom…
— Esk?
— Itt vagyok, Néne.
— Én is rágyújthatok, uram?
— Veled van a fiú is?
— Igen.
— Úúk.
— Itt vagyok.
— Mi történik?
— Mindenki hallgasson el!
Közönséges fény, lassú s a szemre ártalmatlan, oldalgott vissza a könyvtárba.
Esk fölült, lelökve ezzel a botot, ami az asztal alá gurult. Érezte, hogy valami rácsúszik a szemére, s fölnyúlt érte.
— Egy pillanat — szólt Néne, és odarontott. Megragadta a kislány vállát, s belenézett a szemébe.
— Istenek hoztak! — üdvözölte, és megpuszilta.
Esk fölnyúlt, s valami keményet tapintott ki a fején. Leemelte, hogy megvizsgálhassa.
Csúcsos kalap volt, valamivel kisebb, mint Nénéé, de világoskék, két ráfestett ezüstcsillaggal.
— Varázslókalap? — firtatta.
Katángli előrébb lépett.
— Á, igen — mondta, s megköszörülte torkát. — Tudod, úgy gondoltuk… úgy látszott… különben is, amikor jobban megfontoltuk…
— Varázsló vagy — jelentette ki nyíltan Néne. — Az Arkrektor megváltoztatta a tant. Egyszerű kis ceremónia, igazán.
— Van itt valahol egy bot is — állította Katángli. — Láttam leesni… ó!
Fölállt a bottal kezében, s odamutatta Nénének.
— Azt hittem, vannak rajta faragások — ráncolta homlokát. — Ez úgy néz ki, mint egy fadarab — S ez valóban így volt. A bot olyan fenyegetőnek és hatalmasnak látszott, mint egy gyújtós.
Esk annak a modorában forgatta a kalapot kezében, aki, kinyitva a közmondásos díszesen becsomagolt csomagot, fürdősót talál benne.
— Nagyon csinos — jegyezte meg bizonytalanul.
— Ez minden, amit mondani tudsz? — kérdezte Néne.
— És csúcsos is — Valahogy a varázslóvá levés egyáltalán nem különbözött a léttől, amikor nem volt varázsló.
Simon odahajolt.
— Ne felejtsd el — sugallta —, hogy előzőleg kell varázsló legyél, utána kezdhetsz vizsgálódni a másik oldalon. Ahogy mondtad.
Összenéztek és vigyorogtak.
Néne Katánglíra pillantott, aki vállat vont.
— Fogalmam sincs róla — mondta. — Mi történt a dadogásoddal, fiú?
— Úgy látszik, megszűnt, uram — felelte ragyogva Simon. — Biztos ott felejtettem valahol.
A folyó még mindig barna volt és dagadt, de legalább újra folyóhoz hasonlított.
Természetellenesen meleg volt a késő őszhöz képest, és Ankh-Morpork egész alsó részén száradni kitett szőnyegek és takarók ezreiből szállt föl a pára. Az utcákat iszap borította, ami, mindent összevetve, határozott javulást jelentett — Ankh-Morpork megkapó városi gyűjteményét döglőtt kutyákból az ár kisodorta a tengene.