— Már korábban is láttam errefelé — jegyezte meg. — Azt hiszem, Néne eteti. Etette — javította ki magát. — Akárhogyis, hamarosan jövünk vissza másokkal, alig egy kis időbe fog telni. Gyerünk, Ce.
Lecsattogtak a sötét lépcsőkön. Esk kikísérte őket, s bereteszelte az ajtót mögöttük.
A nap csak egy vörös labda volt a hegyek fölött, és néhány csillag már fenn ragyogott.
A lány körbemászkált a sötét konyhában, amíg rá nem talált egy mártott gyertyacsonkra meg a tűzszerszámra. Többszöri próbálkozás után sikerült meggyújtania, majd az asztalra állítania, bár a gyertya nem világította be a helyiséget, csupán árnyékokkal népesítette be a sötétséget. Aztán fölfedezte Néne hintaszékét a hideg tűzhely mellett, s letelepedett várakozni.
Telt az idő. Semmi sem történt.
Aztán megkoccant az ablak. Esk fölemelte a gyertyacsonkot s átkukucskált a vastag, kerek ablaktáblán.
Egy apró, sárga szem pislogott rá vissza.
A gyertya csöpögött és kialudt.
A lány mozdulatlanul állt, lélegzetet is alig vett. A kocogtatás újra kezdődött, aztán abbamaradt. Rövid időre csönd támadt, aztán megzördült az ajtókilincs.
Valami ocsmány jön, azt mondták a fiúk.
Visszatapogatózott, míg csaknem átesett a hintaszéken, aztán odahúzta és amennyire csak tudta, az ajtó elé ékelte. A kilincs még egy utolsót nyekkent, aztán elcsöndesedett.
Esk várt és hallgatózott, mígnem a csönd dübörögni kezdett a fülében. Aztán valami elkezdett a mosókonyha kis ablakához verődni, puhán, de kitartóan. Egy idő múlva a zaj megszűnt. Egy másodperccel később újra kezdődött a feje fölötti hálószobában — egy halk kaparó nesz, olyan karomkeltette hang.
Esk érezte, hogy bátorság kívántatik meg, de olyan éjszakán, mint ez, a bátorság csak addig tart, míg a gyertya ég. Keresztültapogatózott a sötét konyhán, szemét szorosan behunyta, amíg oda nem ért az ajtóhoz.
A tűzhely felől puffanás hallatszott, ahogy egy nagy, összeállt koromdarab lepottyant, és amikor a lány meghallotta a kétségbeesett kaparászást a kéményből, elhúzta a reteszt, kivágta az ajtót s kirontott az éjszakába.
A hideg késként döfött. A fagy kéreggel vonta be a havat. Esket egyáltalán nem érdekelte, hová megy, de a csöndes rémület égő eltökéltséget plántált belé, hogy olyan gyorsan érjen el oda, amilyen gyorsan csak lehetséges.
A kunyhóban a varjú nehézkesen landolt a tűzhelyen, csupa korom közepette, és ingerülten motyogott magában. Elugrándozott az árnyékba, és egy pillanattal később a lépcsőház ajtaján kattant a retesz, s a lépcsők felől szárnycsapkodás hallatszott.
Esk olyan magasra fölnyúlt, amennyire csak telt tőle, s körbetapogatta a fát a bevésett jelet keresve. Ezúttal szerencséje volt, de a pontok és rovátkák mintája tudatta vele, hogy több mint egy mérföldre van a falutól, és végig a rossz irányba rohant.
Az égen sajthéjhold és kicsi, fényes, könyörtelen csillagok vékony rétege látszott. Az erdő körülötte fekete árnyak és sápadt hó alkotta mintázatból állt, és a lány tisztában volt vele, hogy nem minden árnyék moccanatlan.
Mindenki tudta, hogy vannak farkasok a hegyeken, mert egyes éjjeleken vonyításuk visszaverődött a magas bércekről, de a csikaszok ritkán jöttek a falu közelébe — a modern ordasok azon túlélő ősök leszármazottai, amik megtanulták, hogy az emberhúsnak kifent éle van.
De az idő keményre fordult, és ez a falka elég éhes volt ahhoz, hogy mindent elfelejtsen a természetes kiválasztódásról.
Esk emlékezett arra, amit az összes gyereknek százszor elmondtak. Mássz föl egy fára. Gyújts tüzet. Ha minden kötél szakad, keress egy hegyes botot és legalább sebezd meg őket. Sose próbálj meg gyorsabban futni náluk.
A fa mögötte bükk volt, sima és megmászhatatlan.
Esk nézte, ahogy egy hosszú árny kivált előtte egy sötétségfoltból, és kissé közelebb jött. A lány letérdelt, kimerülten, rémülten, gondolkozásra képtelenül, és az égően fagyos hó alatt egy ág után kotorászott.
Mállotviksz Néne kinyitotta szemét és fölbámult a plafonra, ami repedezett és dudoros volt, mint egy sátor.
Összpontosított, hogy visszaemlékezzék arra, karja van, nem szárnya, és nem kell ugrándozzék. Mindenkor ajánlatos egy kicsit lefeküdni kölcsönvevés után, hogy az ember tudata hozzászokjon az ember testéhez, de tudta, hogy erre most nincs ideje.
— Az istállóját a büdös kölöknek! — motyogta, s megpróbált fölröppenni az ágytámlára. A varjú, ami ezen az egészen már több tucatszor átesett, és úgy vélekedett, már amennyiben a madarak képesek egyáltalán vélekedni, ami ugyancsak kétséges, hogy egy kiadós szalonnabőrke és ínyenc konyhai hulladék menü, na meg egy meleg nyugvóhely éjszakára nagyon is megéri az időnkénti kényelmetlenséget, hogy meg kell ossza tudatát Nénével, enyhe érdeklődéssel szemlélte őt.
Néne meglelte csizmáját, ledübörgött a lépcsőn, szigorúan ellenállva a késztetésnek, hogy lebegjen. Az ajtó tárva-nyitva állt, s a padlóra már beszitált némi porhó.
— Ó, a francba! — mondta. Eltöprengett, hogy vajon érdemes-e megpróbálni megtalálni Esk elméjét, de az emberi tudat sosem olyan éles és tiszta, mint az állati, és különben is, magának az erdőnek fölöttes pszichéje egy hevenyészett keresést annyira esélytelenné tesz, mint mondjuk meghallani a vízesés csobogást az égiháborúban. De még különösebb odafigyelés nélkül is észlelte a farkasok falkatudatát — éles, romlott érzés, ami a vér ízével tölti meg a szájat.
Épp csak ki tudta venni a kis, friss hóval félig megtöltött lábnyomokat a kéregben. Átkozódva és motyogva, Mállotviksz Néne maga köré vonta kendőjét és nekivágott.
A kovácsműhelyben a fehér macska fölébredt a maga privát padkáján, amikor meghallotta a legsötétebb sarokból érkező hangokat. Kovács gondosan bezárta maga mögött a hatalmas ajtókat, amikor elment a csaknem hisztérikus fiúkkal, és a macska érdeklődve figyelte, ahogy egy vékony árnyék megböködte a zárat, meg a zsanérokat próbálgatta.
Az ajtószárnyak tölgyfából készültek, amiket az idő és a hőség megkeményített, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy keresztül ne vágódjanak az egész utcán.
Kovács hallott valami hangot az égből, miközben a csapáson loholt. És Néne is. Eltökélt, a levegőt sebesen átszelő valami zümmögő hangja volt, olyan, mint a vadlibák röpte, s elhaladtában fölforralta és kicsavarta a hófelhőket.
A farkasok is hallották, ahogy alacsonyan dugóhúzózott a fák koronája fölött, és lecsapott a tisztásra. De mikor meghallották, már túl késő volt.
Mállotviksz Néne immár nem kellett a lábnyomokat kövesse. Megcélozta a hátborzongató fény távoli villanásait, a csapások és puffanások különös hangját, meg a fájdalom- és rettegésszülte nyüszítéseket. Két farkas száguldott el mellette, fülük egész lelapult a komor eltökéltségtől, hogy, bármi álljon is útjukban, négy mancson hordják el az irhájuk.
Letörő ágak reccsentek. Valami nagy és nehéz landolt a Néne melletti fenyőn, s zuhant le nyöszörögve a hóba. Egy másik farkas lapos ívben húzott el mellette úgy fejmagasságban, s visszapattant egy fatörzsről.
Csönd.
Néne átvergődött a hófedte ágak között.
Látta, hogy a havat egy fehér körben letaposták. Szélén néhány farkas hevert, vagy döglött, vagy olyan, ami bölcsen úgy határozott, nem mozdul.