A fa befejezte a monológot.
Néne várt, amíg egész biztos nem lett abban, hogy most már nem fog semmit hozzátenni, aztán megszólalt, Ez lenne hát a boszorkánymesterség, mi?
Az elméleti alapok, igen.
Nektek varázslóknak ugyancsak fura elképzeléseitek vannak a dolgokról.
A fa azt felelte, Immár nem varázsló, csupán fa vagyok.
Néne fölborzolta tollait.
Nos, akkor idehallgass, Miszter úgynevezett Elméleti Alapok Fa, ha a nőket varázslónak szánták volna, akkor képesek lennének hosszú, fehér szakáll növesztésére, és a lányból nem lesz varázsló, remélem, ez világos, a varázslóság nem a helyes módja a mágia használatának, semmi más, csak fények meg tűz meg a hatalommal való játszadozás és a kislány ebben nem fog részt venni, jó éjszakát kívánok!
A bagoly fölröppent az ágról. Csakis annak köszönhető, hogy Néne nem reszketett mérgében, hogy az megzavarta volna a repülést. Varázslók! Túl sokat beszélnek és bűvigéket tűznek bele könyvekbe, mint megannyi lepkét, és, ami a legrosszabb az egészben, azt gondolják, hogy az övék az egyetlen mágia, amit érdemes gyakorolni.
Néne egy dologban abszolút biztos volt. Nő még sosem volt varázsló, és most sem fognak ilyesmibe kezdeni.
Az éjszaka sápadt derekán érkezett vissza a kunyhóhoz. A teste legalább kipihente magát a szénacsomón aludva, és Néne remélte, hogy lesz néhány órája a hintaszékben, hogy rendbe tegye a gondolatait. Ez az az idő, amikor az éjszakának még nincs egészen vége, de a nappal sem kezdődött még el teljesen, amikor a gondolatok fényesen, világosan, álarc nélkül jelentkeznek. Ő…
A bot a falhoz támaszkodott a kredenc mellett.
Néne moccanatlan állt.
— Értem — szólalt meg végül. — Szóval ez ennek a módja, mi? Ráadásul a saját házamban?
Roppant lassan mozogva odament a kemencepadkához, rádobott néhány törött gallyat a parázsra, és addig fújtatott a fújtatóval, míg a lángok fölbömböltek a kéménybe.
Amikor elégedett volt az eredménnyel, megfordult, elővigyázatosságból bajsza alatt elmormogott néhány védelmező bűvigét, és megragadta a varázspálcát. Az nem állt ellen: a boszorkány majdnem hasra esett. De most már a markában tartotta, érezte a vibrálását, a mágia jellegzetes égiháborús sistergését benne, és nevetett.
Hát ennyire egyszerű. Most nincs benne semmi küzdelem.
Az istenek átkát hívva le minden varázslóra és összes alkotásukra, feje fölé emelte a fütyköst és, útközben rácsattintva a tűzbakokra, lecsapta, bele a tűz legforróbb részébe.
Esk fölsikoltott. A hang lepattant a hálószoba parkettjén át és átkaszált a sötét kunyhón.
Néne öreg volt és fáradt és nem teljesen kristálytiszta a dolgokat illetően egy ilyen hosszú nap után, de ahhoz, hogy az emberlánya boszorkányként életben maradhasson, szükséges a kénesség, hogy következtetésekre tudjon nagyon nagyot ugrani, és miközben a botra bámult a lángokban és a sikoltást hallgatta, a keze már nyúlt a nagy, fekete kannáért. Ráborította a tűzre, kirángatta a husángot a gőzfelhőből, és fölrohant a lépcsőn, rettegve attól, mit fog látni.
Esk a keskeny ágyon ült, megperzseletlenül, de sikítva. Néne karjába vette a gyereket, és megpróbálta megvigasztalni; nem volt egészen biztos benne, hogyan is kell ezt csinálni, de a zaklatott hátveregetés meg bizonytalan nyugtatgató mormogás hatni látszottak, és a sikolyok jajgatássá halkultak, végül hüppögéssé. Egyszer-egyszer Néne ki tudott venni szavakat, mint „tűz” meg „forró”, és a szája keskeny, keserű vonalba húzódott.
Végül visszafektette a gyereket, betakarta, és halkan leosont a lépcsőn.
A bot visszatámaszkodott a falhoz. A boszorkányt nem lepte meg, mikor látta, hogy a tűz egyáltalán nem hagyott rajta nyomot.
Néne úgy fordította a hintaszéket, hogy szemben legyen a varázspálcával, és leült, állát a tenyerébe támasztva, komor eltökéltség kifejezésével az arcán.
A hintaszék, önszántából, hamarosan elkezdett billegni. Ez volt az egyetlen nesz a csöndben, ami sűrűsödött és terjedt és betöltötte a szobát, akár egy rettenetes, sötét köd.
Másnap reggel, még mielőtt Esk fölkelt volna, Néne eldugta a botot a zsúpfedélben, ahol nem árthat.
Esk megette a reggelijét, s megivott egy pint kecsketejet anélkül, hogy a legutóbbi huszonnégy óra eseményeinek legkisebb nyomát mutatta volna. Ez volt az első alkalom, hogy röpke látogatásnál hosszasabban tartózkodott Néne kunyhójában, s míg az öregasszony elmosta az edényeket és megfejte a kecskéket, alaposan kihasználta a vélelmezett kutatási engedélyt.
Úgy találta, hogy a kunyhóbéli élet nem teljességgel egyértelmű. Például ott volt a kecskék nevének kérdése.
— De hát kell legyen nevük! — kiáltotta a lány. — Mindennek van neve.
Néne ránézett a vezérnőstény körte alakú horpasza fölött, mialatt a tej belelövellt a mély sajtárba.
— Nagyon is lehetséges, hogy van nevük kecskéül — jegyezte meg tétován. — Minek akarnának nevet emberi nyelven?
— Nos — kezdte Esk, és elhallgatott. Röviden törte a fejét. — Akkor hogy veszed őket rá, hogy azt csinálják, amit akarsz?
— Csak megcsinálják, és ha szükségük van rám, lármáznak.
Esk gyászosan átnyújtott egy szénacsutakot a vezérkecskének. Néne elgondolkozva szemlélte a gyereket. A kecskéknek igenis volt saját maguk adta nevük, ezt jól tudta: volt „a kecske, aki az én gidám”, „a kecske, aki az én anyám”, „a kecske, aki a nyáj vezére” és még fél tucat egyéb név, nem utolsó sorban köztük „a kecske, aki ez a kecske”. Bonyolult nyájtársadalmuk volt meg négy gyomruk és olyan emésztőrendszerük, ami nagyon szorgosnak hangzott csöndes éjeken, és Néne mindig úgy érezte, hogy mindezt olyan nevekkel illetni, mint például Boglárka, sértő egy nemes állatra nézvést.
— Esk? — szólt oda, elhatározva magát.
— Igen?
— Mi szeretnél lenni, ha megnősz?
Esk bambán bámult.
— Nem t’om.
— Nos — folytatta Néne, míg keze továbbra is fejt —, mit gondolsz, mit fogsz csinálni, amikor felnőtt leszel?
— Nem t’om. Férjhez megyek, gondolom.
— Szeretnél?
Esk szája elkezdte magát a „p” köré formálni, de elkapta Néne pillantását, és megtorpant, és elgondolkozott.
— Minden felnőtt, akit ismerek, házas — válaszolta végül, aztán még gondolkodott egy kicsit. — Kivéve téged — tette hozzá óvatosan.
— Ez igaz — szögezte le Néne.
— Nem akartál férjhez menni?
Most Nénére került a sor, hogy gondolkodóba essen.
— Sose jutottam hozzá — felelte végezetül. — Annyi minden más van, amit az ember meg kell tegyen, tudod.
— Apa azt mondja, boszorkány vagy — jelentette ki Esk, vállalva a kockázatot.
— Az vagyok.
Esk bólintott. A Kostetőn a boszorkányok olyan státusnak örvendenek, ami hasonló ahhoz, amit más kultúrák az apácáknak vagy adószedőknek vagy pöcegödör-tisztítóknak juttatnak. Azaz tisztelik, néha még csodálják is őket, általánosságban megtapsolják, hogy elvégeznek egy olyan munkát, amit ésszerű, hogy el kell végezni, ám az emberek sosem érzik igazán jól maguk egy légtérben velük.
Néne azt mondta:
— Szeretnéd megtanulni a boszorkaságot?
— Úgy érted, a mágiát? — kérdezte Esk fölcsillanó szemmel.
— Igen, a varázslást. De nem tűzijáték varázst. Igazi mágiát.