— Minek? — dünnyögte.
— Szeretnélek meghívni benneteket teázni.
Gennagyij bukkant föl a fia háta mögül, a semmiből tűnt elő, jóval tapasztaltabb volt nálam, a Fény újdonsült hívénél.
— Biztos vagy benne, Anton? — kérdezte kétkedőn. — Egyáltalán nem szükséges. Minden rendben.
— Biztos.
Hallgatott egy sort. Aztán megvonta a vállát:
— Holnap beugrunk. Ha meghívsz. És ne heveskedj!
Éjfélre már kimondhatatlanul örvendeztem azon, hogy visszautasítottak. Három felé megpróbáltam elaludni, abban a nyugodt tudatban, hogy nincs és nem is lesz bejárásuk az otthonomba.
Reggel, miután egész éjjel le se hunytam a szemem, az ablakban álltam, és elnéztem a várost. Nagyon kevesen vannak. Két-három kilométeres körzetben egy sincs rajtuk kívül.
Milyen érzés lehet számkivetettnek lenni? Amikor nem azért büntetnek, mert elkövettél valamit, hanem mert képes lennél elkövetni? Milyen lehet itt élni — na jó, nem élnek, e helyt valami más szót kéne használni —, a felügyeletüket ellátó személy közvetlen szomszédságában?
Az előadásokról hazafelé jövet egy kis tortát is vettem a teához.
Most pedig Kosztya — jófejű, értelmes srác —, a Lomonoszov Egyetem fizika szakos hallgatója, aki szerencsétlenségére élőholtnak született, itt ül mellettem és kanalával egyre csak a cukortartóban matat, mintha nem bírná rászánni magát arra, hogy merítsen belőle. Vajon honnét ez az elfogódottság?…
Azelőtt szinte naponta beugrott hozzám. Pont az ellentettje voltam — a Fénypárti oldalon álltam. De beengedtem a házamba, előttem nem kellett megjátszania magát. Lehetett lazán fecsizni, vagy akár a homályba is merülhetett, hogy aztán a fölbukkanó lehetőségekkel dicsekedjék: „Anton, képzeld, sikerült transzformálódnom!”, „Elkezdtek nőni a szemfogaim, r-r-rrr!”
Az a legfurcsább az egészben, hogy mindez természetes volt. Nagyokat kacagtam, elnézvén a vámpírgyerek abbéli próbálkozását, hogy denevérré változzék: ez egy felsőfokú vámpír fogára való feladat, ő pedig nem az a fajta — és adja a Fény, hogy soha ne is váljék azzá! Csak néha kellett ráncba szednem: „Kosztya, ilyet soha nem szabad tenned… Megértetted?” És ez is természetes volt.
— Kosztya, a munkámat végeztem.
— Kár.
— Megsértették a törvényt. Érted? Nem csupán a mi törvényünket, ha nem vennéd észre. És azt nem csupán a Fénypártiak fogadták el, hanem az összes Másféle. Ez a srác meg…
— Ismertem őt — mondta váratlanul Kosztya. — Vidám természete volt.
Az ördögbe is…
— Szenvedett?
— Nem — ráztam meg a fejem. — Az iktatójegy rögvest öl.
Kosztya összerezzent, majd egy pillanatra a mellkasára sandított. Átérve a homályba, a jegyet még a ruhán keresztül is láthatni, ha meg nem mész át — hát egyáltalán nem lehet észrevenni. Olybá tűnt, hogy nem ment át. De hát honnét is tudhatnám, miképp érzékelik vámpírék az iktatójegyet?
— Mit tehettem volna? — kérdeztem. — Gyilkolt. Vétlen embereket gyilkolt. Teljesen védtelenek voltak vele szemben. Rávett egy csajszit, durván, erőszakosan, nem kellett volna vámpírrá válnia… Tegnap majdnem végeztek egy fiúval. Csak úgy. Nem pedig az éhségtől hajtva.
— Tudod te, mit tesz a mi éhségünk? — kérdezte Kosztya kisvártatva.
Kezd fölnőni. Egyenest a szemem láttára…
— Igen. Tegnap én is majdnem vámpírrá váltam…
Pillanatnyi csönd következett.
— Tudom. Éreztem, reménykedtem…
Ördög és pokol! Mondhatni az enyéimre vadásztam. És rám is vadásztak. Pontosabban — kelepcébe csaltak, arra várván, hogy aztán a vadász majd űzött vaddá alakul.
— Nem — mondtam. — Ne haragudj, de nem.
— Igen, vétkezett — mondta makacsul Kosztya. — De miért kellett megölni? Ítélkezni kellett volna fölötte. Törvényszék, ügyvéd, vádirat, ahogy annak lennie kell…
— Akkor van rendjén, ha nem keverjük bele az embereket a saját ügyeinkbe! — förmedtem rá. És most először esett meg, hogy Kosztya szó nélkül hagyott egy effajta hangnemet.
— Túl sokáig voltál ember!
— És fikarcnyit se bánom!
— Miért ölted meg?
— Mert különben ő ölt volna meg engem!
— Csak szeretett volna átállítani!
— Ami még rosszabb!
Kosztya elhallgatott. Odahagyta a teáját, fölkelt. Egy teljesen szokványos, pimasz, ugyanakkor az erkölcscsőszt betegesen játszó ifjú.
Csak hát vámpír.
— Megyek…
— Várj! — A hűtőhöz léptem. — Vidd el, kiutalták nekem, de aztán nem volt rá szükségem.
Az ásványvizes üvegek közül előhalásztam néhány kétdecis üvegcsét, bennük donorvérrel.
— Nem kell.
— Kosztya, de hisz tudom, hogy ez állandó gond nálatok. Nincs rá szükségem. Vidd!
— Meg akarsz vesztegetni?
Kezdett bőszíteni.
— Ugyan miért kéne megvesztegesselek? Csupán ostoba dolog lenne ezt kidobni… ennyi. Ez vér. Azért adták az emberek, hogy valakin segítsenek!
És akkor Kosztya váratlanul elmosolyintotta magát. Kinyújtotta a kezét, fogta az egyik üvegcsét, majd kinyitotta, miközben könnyedén és ügyesen letépte a bádogkupakot. Az ajkához emelte. Ismét mosolygott egy sort, aztán belekortyolt.
Még sosem láttam őket táplálkozás közben. Különösebben nem is vágytam rá.
— Hagyd abba! — mondtam. — Ne pojácáskodj!
Kosztya ajkai vérben áztak, egy kis erecske pedig az orcáján csordogált. Nem csupán csordogált, hanem szó szerint a bőrébe ivódott.
— Netán kellemetlen számodra a táplálkozási módszerünk?
— Igen.
— Ezek szerint én is kellemetlen vagyok a számodra? És mindannyian?
Ingattam a fejem. Azelőtt soha nem érintettük ezt a kérdést. Könnyebb volt így.
— Kosztya, ahhoz, hogy életben maradj, vérre van szükséged… Olykor pedig… emberi vérre.
— Ha úgy vesszük, nem is élünk.
— Átvitt értelemben véve. Hogy mozogjatok, gondolkodjatok, beszéljetek, ábrándozzatok…
— Neked aztán marha sok közöd van a vámpírok ábrándjaihoz!
— Fiacskám, a világon számtalan ember él, akiknek állandóan szükségük van vérátömlesztésre. Tán még többen is lehetnek, mint ti. És előfordulnak még ennél is cifrább esetek. Aztán létezik még a donorság intézménye, mert tiszteletreméltó és mert ösztönzik… Ne vigyorogj! Tudom, hogy mennyit köszönhet nektek az orvostudomány fejlődése és a donorság intézményének propagálása. Kosztya, ha valakinek létszükséglet… az életben maradáshoz kell a vér… az még nem baj. És hogy hová jut, az erekbe vagy a gyomorba, szintén sokadrangú. Az a fő kérdés, miképp jutsz hozzá.
— Szavak — horkantotta Kosztya. Olybá tűnt nekem, hogy egy pillanatra átment a homályba, és rögvest ki is bukkant belőle. Nő, nőddögél a fiú. És idővel majd valódi erőre tesz szert. — Tegnap megmutattad igazi hozzáállásodat a fajtánkhoz.
— Tévedsz…
— Nem kell a rizsa! — Félretette az üvegcsét, aztán meggondolta magát, és a mosdókagyló fölé fordította. — Nincs szükségünk az adományaidra…
A hátam mögül huhogás hallatszott. Megfordultam — a bagoly, akiről teljesen megfeledkeztem, Kosztya felé fordította a fejét, és kiterjesztette szárnyát.
Még soha nem tapasztaltam rajta ilyen arckifejezést.
— De… — mondta. — De…
A bagoly összecsukta szárnyát, és lehunyta a szemét.