— Elszúrtam valamit… — közöltem sóhajtva a vezetővel. — Pontosabban: rosszul teljesítettem. Azt hittem, hogy ma aztán majd kiköszörülöm a csorbát, de nélkülem is boldogultak.
— Ezért sietsz? — kíváncsiskodott a sofőr. Nem nézett ki különösebben beszédesnek, ám a szavaim fölkeltették érdeklődését.
— Utasítottak, hogy menjek oda — bólintottam rá.
Érdekes, miféle alaknak gondolhat engem?
— És mivel foglalkozol?
— Programozok — válaszoltam. Mellesleg még igazat is mondtam.
— Fantasztikus — jegyezte meg a sofőr hümmögve. Ugyan mi ebben a fantasztikus? — És megélsz belőle?
Fölösleges kérdés volt, már csak azért is, mert most se metróval mentem. De azért feleltem:
— Elvagyogatok.
— Nem ok nélkül kérdeztem ám — közölte váratlanul a sofőr. — A cégemtől épp elmenőben van a rendszergazda…
„A cégemtől…” Nézzenek oda.
— Személy szerint a sors kezét látom ebben. Fölvettem egy utast, és erre kiderül, hogy programozó. Mintha csak erre lettünk volna kárhoztatva.
Elnevette magát, mintha tompítani szerette volna túlságosan is magabiztos szavai élét.
— Volt már dolga helyi hálózatokkal is?
— Igen.
— Félszáz gépből álló hálózat. Rendszertámogatás kéne. Jól megfizetjük.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Nagyon baba ügy. Helyi háló. Tekintélyes fizetés. És senki se kényszerít arra, hogy éjszakánként vámpírokat hajkurássz, vért igyál, meg nyomok után szaglássz a fagyos utcákon…
— Adjak névjegyet? — egyik kezével már nyúlt is ügyesen a zakója zsebébe. — Gondolja meg.
— Nem, köszönöm. Sajnos az én munkahelyemről nem lehet csak úgy lelépni.
— Csak tán nem a KGB? — a sofőr elkomorodott.
— Még annál is komolyabb — válaszoltam. — Jóval komolyabb. De hasonló.
— Eg-gen… — A sofőr elhallgatott. — Kár. Én meg már azt hittem, hogy égi jel. Hiszel a végzetben?
Könnyedén és fesztelenül váltott tegeződősre. Kedvemre való figura.
— Nem.
— Miért? — A sofőr őszintén csodálkozott, mintha eddig kizárólag fatalistákkal lett volna dolga.
— A végzet nem létezik. Bebizonyították.
— Ugyan kik?
— A munkahelyemen.
Elnevette magát.
— Na ezt aztán jól megkaptam. Akkor hát nincs mit tenni… ezek szerint nem a sors tehet róla! Hol tegyelek ki?
Már a Zeljonij sugárúton hajtottunk.
Kémlelni kezdtem kifelé, miközben a hétköznapi valóság síkjából átmentem a homályba. Semmi érdemlegeset nem láttam, nem volt meg hozzá az adottságom. Inkább csak éreztem. A szürke derengésben egy regimentre való halovány fénypont pislákolt. Majdhogynem az egész iroda összegyűlt…
— Ott jó lesz…
Most, hogy a köznapi valóságban voltam, nem láthattam a kollégákat. A szürke városi havon haladtam egy hóbuckákkal teli parkosított tér felé, amely a lakóházak és a sugárút között feküdt. Ritkás fagyott facsemeték, néhány lépésnyom a hóban — kisgyerekek hancúrozhattak errefelé, vagy egy részeg vágott át toronyiránt.
— Integess a kezeddel, észrevettek — tanácsolta Olga.
Hallgattam rá, és követtem a tanácsát. Hadd higgyék, megvan a képességem, hogy simán átlássak egyik valóságból a másikba.
— Értekezlet — mondta viccelődve Olga. — Röpgyűlés…
Körülnéztem, inkább csak a rend kedvéért, majd előhívtam a homályt és beléptem.
És tényleg — az egész iroda. Az egész moszkvai részleg.
Középütt Borisz Ignatyjevics állott. Lengén öltözve: öltöny, egy könnyű kis prémsapka, de valamiért sálat is viselt. Elképzeltem, miképp kászálódott ki a BMW-jéből, testőrsége szoros gyűrűjében.
Mellette álltak a műveletisek. Igor és Garik — na ők azok, akik kapásból elmennének az akciófilmek szerepeiben. Arcvonásaikat mintha baltával faragták volna, plusz szögletes vállak, a képük pedig kifürkészhetetlenül bárgyú. Ránézésre is látni a történetüket: az általános iskola, egy szakiskola meg a különleges alakulat. És Igor vonatkozásában ez így is van. Garik két felsőfokú végzettséggel bír. A külső hasonlatosság és a majdnem teljesen azonos viselkedés mellett az úgymond beltartalmi eltérés abszolúte szembeszökő. Ilja hozzájuk képest rafinált értelmiséginek tűnhet, de aligha kéne bárkinek is bedőlni a vékonykeretes szemüvegnek, a magas homloknak és a naiv tekintetnek. Szemjon ugyancsak extrém jelenségnek tűnt: alacsony, köpcös, ravaszkás tekintettel, valami szakadt széldzsekiszerűségben. Egy vidéki, aki föllátogatott a kies Moszkva-citybe. Ráadásul mintha a hatvanas évekből szalasztották volna, az élenjáró „Lenini Léptek” kolhozból. Abszolút ellentétek. Viszont Ilját és Szemjont pompás napbarnítottságuk és levert arckifejezésük rokonította egymással. Sri Lankáról füttyentették vissza őket, szabadságuk kellős közepéről, és valahogy nem igazán repestek a téli Moszkvától. Ignát, Danyila és Farid nem volt jelen, noha éreztem mindhármuk friss nyomát. Ellenben pont a főnök háta mögött ott állt Mackó és Tigrincs — mintha egyáltalán nem is álcázták volna magukat, valamiért mégsem lehetett őket kapásból észrevenni. Amint megláttam ezt a párost, kezdtem komiszul érezni magam. Nem egyszerűen harcosok. Nagyon jó harcosok. Semmiségekért nem ráncigálják ide őket.
És a hivataliak is szép számmal jelen voltak.
Az elemző részleg, mind az öten. A tudományos kutatócsoport — mindannyian, Olját kivéve, ám ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre még csak tizenhárom éves. Csupán a dokumentáló csoport hiányzott.
— Szevasztok! — mondtam.
Némelyek biccentettek, mások elmosolyodtak. Világos lett számomra, most nem én leszek a főszereplő. Borisz Ignatyjevics intett, hogy lépjek közelebb, majd pedig folytatta a színrelépésem okán félbeszakadt mondandóját:
— Ez nem áll érdekünkben. És ennek csak örülök. Semmiféle segítségre sem számíthatunk… és ez így van jól, így egészséges…
Világos. A Nappali Őrségről van szó.
— A leányzót akadálytalanul kereshetjük, és Danyila meg Farid már közel járnak a sikerhez. Úgy vélem, kb. 5-6 perere van még szükségük. Ennek ellenére mégis ultimátumot intéztek hozzánk.
Elkaptam Tigrincs tekintetét. Ej, de rosszul mosolyog a leány… bizony, leány. Tigrincs ugyanis nőnemű, ámde valahogy nem ragadt rá végérvényesen a Tigrislány gúnynév.
Valahogy nem igazán kedvelik műveletiseink az olyasfajta szavakat, mint teszem azt: „ultimátum”!
— A fekete mágus nem közülünk való — a főnök minden egybegyűltre unott pillantást vetett. — Világos? Meg kell találnunk, hogy hatástalaníthassuk a förgeteget. Ám ezek után átadjuk a mágust a Setéteknek.
— Átadjuk? — pontosította kíváncsisággal a hangjában Ilja.
A főnök egy pillanatig eltöprengett.
— Igaz, helyénvaló a pontosítás. Nem semmisítjük meg és nem akadályozzuk meg a Setétekkel való érintkezésében. S ahogy én látom, ők sem ismerik.
A műveletisek arckifejezése rohamosan elsavanyodott. Egy akármilyen fekete mágus megjelenése az ellenőrzés alatt tartott területen — csak fejfájást okoz. Még akkor is, ha regisztrálva vagyon és tartja magát a megállapodáshoz. Ám egy ekkora erejű mágus…
— Jobban örülnék a helyzet másirányú alakulásának — szólt bársonyosan Tigrincs. — Borisz Ignatyjevics, a munkafolyamat során előállhatnak szándékunktól független helyzetek is…