— De hát én egyáltalán… — Megadón intettem a kezemmel. Buta dolog tagadni a nyilvánvalót. — És mi van a sráccal? Vagy akkor most magasról teszünk erre a feladatra? Elég komolytalan…
— Nagyon is komoly! — felelte fölháborodottan Olga. — Anton… a főnök beismerte, hogy inkorrekt volt. És ezt némi kedvezménnyel tette jóvá, amit nem kéne kihagyni. A vámpírcsaj a kisfiúra nyomul, érted? Számára olyan, akár egy meg nem ízlelt szendvics, amit egyenest a szájából rántottak ki. És a fiú pórázon van. A vámpírcsaj most képes arra, hogy a város bármely sarkából a búvóhelyére csalogassa. És ez előny a számunkra. Nem szükséges behatolni a tigris után a dzsungelbe, ha egyszer ki lehet kötni egy kecskegidát a tisztásra.
— Moszkvában annyi kecskegidát…
— Ez a fiúcska most… pórázon van. A vámpírcsaj pedig tapasztalatlan. Nehezebb kapcsolatot teremtenie egy új áldozattal, mint magához vonni a régit. Nekem elhiheted.
Megrezzentem, elhessentvén egy ostoba gyanúsítgatást. Föltartottam a kezem, hogy kocsit fogjak, és így szóltam keserűn:
— Elhiszem. Hiszem… most és mindörökké.
4. FEJEZET
A BAGOLY kilépett a homályból, alighogy átléptem lakásom küszöbét. Fölröppent — mindeközben egy pillanatra éreztem karmainak enyhe szúrását — és a hűtőnek tartott.
— Netán eszkábáljak össze egy tyúkülőkét? — kérdeztem az ajtó bezárása közben.
Most először láttam, miképp beszél Olga. A csőre rángott, szemmel láthatóan meg kellett erőltetnie magát, hogy kipréselje magából a szavakat. Őszintén szólva, akkor sem értem, miképp képes beszédre egy madár. Ráadásul ennyire emberi hangon.
— Hagyjad, mert a végén még tojásokat rakok itt neked.
Alighanem ez volt a vicc helye.
— Ha megbántottalak, elnézést — figyelmeztettem minden eshetőségre fölkészülten. — Én is igyekszem levetkezni esetlenségemet.
— Értem én. Minden rendben.
Befúrtam magam a hűtőbe, minek eredményeképp találtam benne némi harapnivalót. Sajt, felvágott, savanyúság… Érdekes lenne tudni, miképp passzol a negyvenéves konyak a sós-vizes uborkával? Minden bizonnyal kölcsönösen zavart keltenének egymásban. Akárcsak Olga meg én.
Sajtot és felvágottat vettem elő.
— Citrom, sajna, nincs. — Tudatában voltam a készülődés abszurd voltának, mindazonáltal… — Viszont a konyak megjárja.
A bagoly hallgatott.
A bárszekrénynek kinevezett asztalfiókból elővarázsoltam egy üveg Kutuzov konyakot.
— Volt már szerencséd hozzá?
— Mármint a nevezetes „válaszunk a Napóleon konyakra” című itókához? — a bagoly elkaccantotta magát. — Nem, még nem kóstoltam.
A helyzet abszurditása egyre nőtt. Kiöblítettem két konyakospoharat, majd az asztalra állítottam őket. Kétkedéssel tekintettem a fehér tollcsomóra. A rövid, görbe csőrre.
— Nem tudsz majd inni a pohárból. Hozzak talán egy tálacskát?
— Fordulj el!
Engedelmeskedtem. A hátam mögött szárnyak zaja hallatszott. Aztán egy könnyed, kellemetlen sziszegés, ami leginkább egy fölriasztott kígyóra emlékeztetett, vagy a tartályból szivárgó gáz hangjára.
— Olga, bocsáss meg, de… — megfordultam.
A bagoly már sehol se volt.
Igen, valami effélére számítottam. Reménykedtem, hogy legalább olykor megengedtetik néki, hogy emberi alakot öltsön. És fejben meg is rajzoltam Olga portréját — a madártest börtönébe zárt nőét, aki még emlékszik a dekabristák[6] 1825-ös felkelésére. Valamiért Lopuhina hercegkisasszony ködlött föl előttem, aki megszökött a bálról. Csak valamivel idősebb, komolyabb, bölcsességgel a szemében, lefogyva…
Ezzel szemben a hokedlin egy fiatal, külsőre egészen fiatal nő ült. Lehetett úgy huszonöt éves. Rövidre nyírt, fiús hajjal, piszkos orcákkal, akárha tűzvészből menekült volna. Szép, arcvonásai arisztokratikusan finomak. De ez a kormosság… meg a durva, rút hajviselet…
A ruhája pedig végképp betett nekem.
Piszkos katonanadrág, a negyvenes évekből visszamaradva, kigombolt pufajka, alatta pedig egy kosztól szürke gimnasztyorka. Mezítláb.
— Tetszem? — kérdezte a nő.
— Mindenek ellenére igen — feleltem. — Fény és Setét… de hát miért nézel ki így?
— Utoljára ötvenöt évvel ezelőtt öltöttem emberi alakot.
Bólintottam:
— Értem. A háború idején vetettek be?
— Engem minden egyes háborúban bevetnek. — Olga kedvesen elmosolyodott. — A komoly háborúk idején. A közbülső időkben tilos emberi alakot öltenem.
— Most nincs is háború.
— Ezek szerint lesz.
Ezúttal nem mosolygott. Megálltam, hogy átkot szórjak, csupán bajelhárító mozdulatot tettem.
— Lezuhanyzol?
— Örömmel.
— Női ruhám nincs… megfelel egy farmer meg egy ing?
Bólintott. Ügyetlenül fölkászálódott — közben komikusan csapkodott a kezével —, majd hitetlenkedve ránézett csupasz lábára. És elindult a fürdőszoba felé, mintha nem először zuhanyozna nálam.
A hálószobába vetettem magam. Aligha maradt sok ideje.
A farmer régi, viszont egy számmal kisebb, mint amit most hordok. De így is nagy lesz rá… Ing? Nem, inkább egy vékony pulcsi. Fehérnemű — izé… Háromszor is izé.
— Anton!
Összekapkodtam egy kupacba a ruhákat meg egy tiszta törülközőt, s azzal rohantam vissza. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt.
— Miféle csapok ezek?
— Importáru, gömbelvűek… mindjárt…
Beléptem. Olga a kádban állt, háttal nekem, mezítelenül, miközben elgondolkodón jobbra-balra forgatta a csap fogantyúját.
— Fölfelé — mondtam. — Ha fölhúzod, azzal szabályozhatod a víznyomást. Balra: hideg víz jön, jobbra: meleg.
— Világos. Köszönöm.
Egyáltalán nem szégyellte magát előttem. Ami érthető is volt, ha figyelembe vesszük a korát és rangját — még ha a múlté is az a rang…
Én viszont zavarba jöttem. És ettől aztán cinikus lettem.
— Ehun a rongyok, amiket fölvehetsz. Talán akad kedvedre való. Már ha egyáltalán szükséges.
— Köszönöm, Anton… — Olga rám nézett. — Ne is törődj vele. Nyolcvan évet töltöttem madártestben. Nagy részét álomba merülten. De akkor is elég volt.
Mélyen ülő, igéző szemei voltak. Veszélyes szemek.
— Többé már nem tekintem magam sem embernek, sem Másfélének, sem nőnek. Mellesleg bagolynak sem. Nos… gonosz, öreg, nemtelen hülye vagyok, aki olykor képes a beszédre.
A zuhanyból ömleni kezdett a víz. Olga lassan fölemelte a karjait, élvezettel fordult meg a sűrű vízsugarak alatt.
— Nekem most jóval fontosabb, hogy lemossam a kormot, mint hogy zavarba hozzak egy szimpatikus ifjút…
Anélkül, hogy szóváltásba keveredtünk volna, lenyeltem az „ifjút”, azzal kiléptem a fürdőszobából. Egyre csak csóváltam a fejem, majd fogtam a konyakosüveget és kinyitottam.
Mindenesetre egyvalami biztos: hogy nem alakváltó. Egy alakváltó nem őrizte volna meg testén a ruháját. Olga — mágus. Mágus, nő, kora mintegy kétszáz év, nyolcvan esztendeje a testétől való megfosztatásra ítéltetett, a rehabilitálás reménye megvan, a hatalmi kölcsönhatások szakértője, utoljára körülbelül 55 éve állott munkába…
6
A XIX. Század elején a cári önkényuralom ellen küzdő orosz nemesi forradalmárok; mozgalmukat kíméletlenül letörték, tagjaikat kivégezték vagy Szibériába száműzték.