Az ifjú halkan elnevette magát.
A nő lépteit szaporázva eltűnt a látótérből.
— Nem megy! — rikkantotta elkenődve a hölgyike. — Nézd csak meg, egyszerűen nem megy!
— Erősebben! — mondta halkan az ifjú összevont szemöldökkel. — Tanulj!
— Gyere! Gyere hozzám! — ismételte erélyesen a hölgyike. Jegor csupán kétméternyire állt, ám úgy látszik, fontos volt, hogy saját maga tegye meg ezt a távolságot.
S Jegor megértette — nincs többé ereje ellenszegülni. A hölgyike tekintete fogva tartotta, egy láthatatlan gumiszíjra fűzte, a szavak pedig egyre hívták, és ő semmit sem tehetett ellenük. Tudta, hogy nem lenne szabad elindulnia, mégis tett egy lépést. A hölgyike elmosolyodott, mire megcsillantak szabályos fehér fogai. Megszólalt:
— Vedd le a sálad!
Most már nem tudort ellenkezni. Remegő kézzel dobta le a kapucniját, a sálat ki sem bogozva húzta le. És egyre csak közelített a hívogató fekete szemekhez.
A hölgyike arcával történt valami. Lelógó alsó állkapcsában a fogak megmozdultak, eltorzultak. Hosszú, immáron nem emberi szemfogak villantak elő.
Jegor még egy lépést tett.
1. FEJEZET
AZ ÉJSZAKA szerencsétlenül indult.
Sötétedés után nem sokkal ébredtem. Fektemben elnéztem, ahogy az utolsó fénypászmák elenyésznek a redőny réseiben. Elmélkedős hangulatban voltam. Ez már a vadászat ötödik napja — és mindeddig semmi eredménye. Aligha lesz épp ma szerencsém.
A lakásban hideg volt, a fűtőtestek alig melegítettek. Az egyetlen dolog, amiért szeretem a telet, hogy hamar besötétedik és kevés járókelő akad az utcákon. Különben meg… Ha rajtam áll, hát már rég teszek az egészre — legszívesebben itthagytam volna Moszkvát, irány akárhová, Jalta vagy Szocsi. Kifejezetten a Fekete-tengerre, nem pedig valami távoli meleg óceánok idegen szigeteire vágytam: ragaszkodom anyanyelvem közegéhez…
Tudom, ostoba vágyak.
Korai még visszavonulnom holmi melegebb éghajlatokra.
Nem szolgáltam meg.
A telefon mintha csak az ébredésemre várt volna — követelődzőn és undokul kezdett csirregni. Kitapogattam a kagylót, aztán a fülemhez tartottam — némán, egy szót se szólva.
— Anton, válaszolj!
Hallgattam. Larisza hangja tárgyilagos, fegyelmezett, de érezni rajta a fáradtságot. Nyilvánvaló, hogy egész nap nem aludt.
— Anton kérem, kapcsoljam a főnököt?
— Nem kell — dörmögtem.
— Na ugye. Fölébredtél?
— Egen.
— Ma is csak a szokásos vár rád.
— Van valami új?
— Nem, semmi. Van mit reggelizned?
— Majd megoldom.
— Rendben. Sok sikert!
A jókívánság bágyadtan és unottan hangzott. Larisza nem hitt bennem. S alighanem a főnök sem.
— Köszönöm — feleltem a szaggatott búgásnak. Fölkeltem, aztán lejtettem egy tiszteletkört a vécé meg a fürdőszoba iránt. Miközben épp a pasztát nyomtam volna a fogkefére, ráeszméltem, hogy hát t’onképpen sietek, így aztán otthagytam a kád szélén.
A konyhában töksötét volt, de világosságot, magától értetődően, nem gyújtottam. Kinyitottam a hűtő ajtaját — a kicsavart izzó ott fagyoskodott az élelmiszerek között. Ránéztem a tésztaszűrővel letakart fazékra. A szűrőben egy darab félig fölengedett hús hevert. Kivettem a tésztaszűrőt, ajkamhoz emeltem a fazekat, kortyoltam egyet.
Ha valaki azt hiszi, hogy a disznóvér ízletes, hát nagyot téved.
Visszatettem vércsurgásos fazekamat a helyére, majd a fürdőszobába mentem. A haloványan világító kék lámpicsku alig derengett a sötétben. Hosszadalmasan, mondhatni bőszülten sikáltam a fogaimat, aztán nem bírtam ki, s még egyszer kimentem a konyhába, meghúzni a fagyasztóban tárolt jéghideg vodkásüveget. Így aztán a hasamban már nem csupán meleget éreztem — valósággal égetett. Érzetek bámulatos keverése: jéghideg a fogamon, forróság a hasamban.
— Hogy aztán majd tenmagad… — kezdtem bele a főnöknek címezve, de még idejében észbe kaptam. Ő még a formálisan le nem bonyolított átkokat is megérzi. A szoba felé haladva szépen összegyűjtöttem elszórt ruhadarabjaimat. A nadrág az ágy alól került elő, a zokni az ablakpárkányról, az ing meg valamiért Cshojon[1] maszkján lógott.
Az ősidők koreai császára rosszallón tekingetett rám.
— Inkább törődnél a házőrzéssel! — dörmögtem, mire megint cirregni kezdett a telefon. A szobában ugrándozva kerestem meg a készüléket.
— Anton, netán szerettél volna közölni velem valamit? — érdeklődött a láthatatlan beszélgetőtárs.
— Egyáltalán nem — mondtam komoran.
— Na azé’. Tedd hozzá nyugodtan, hogy „örömmel szolgálok nagyságodnak”!
— Örömről szó sincs. És ez már így is marad… nagyságos uram…
A főnök hallgatott egy sort.
— Anton, mindezek ellenére arra kérlek, vedd komolyabban az előállott helyzetet! Rendben? Reggel várom a jelentést, bármi történjék is. És… járj szerencsével…
Nem mondhatni, hogy elszégyelltem volna magam. Mindenesetre úrrá lettem ingerültségemen. Mobilomat a dzsekim zsebébe dugtam, aztán kinyitottam az előszobaszekrényt. Filóztam egy darabig, mivel is koronázzam meg öltözködési procedúrámat. Volt pár frissen újított hadfelszerelésem, amit az elmúlt hét során kaptam a barátoktól. De aztán csak a szokásosat vételeztem — univerzális, ugyanakkor meglehetősen kompakt összeállításban.
Na még a minidiszk-lejátszót. Egyáltalán nincs szükségem holmi érzékszervi hallásra, viszont az unalom — kérlelhetetlen egy ellenség.
Mielőtt kiléptem volna, sokáig lestem kifelé az ajtó kukucskálóján. Senki sem volt a lépcsőházban.
Így indult a soron következő éjszaka.
Vagy hat óra hosszat metróztam, különösebb rendszer nélkül szálltam át egyik vonalról a másikra, időnként még el is bóbiskoltam, pihenni hagyván tudatomat, mindeközben szabadjára engedve érzékeimet. De hiába füleltem. Illetve láttam pár érdekességet, ám ezek mindennapi esetek voltak, újoncoknak valók. Csak tizenegy felé változott a szitu, amikor is kezdett elnéptelenedni a metró.
Csukott szemmel ültem, és már vagy harmadszor hallgattam Manfredini ötödik szimfóniáját. A lejátszóban lévő minidiszk tartalma kész őrület volt, saját külön bejáratú válogatásomban: középkori olasz darabok és Bach művei váltogatták egymást az Aliszával,[2] Ritchie Blackmore-ral és a Piknikkel.
Fölöttébb tanulságos megfigyelni, mely dallam melyik eseményhez köthető. Ma éjjel Manfredinié lett a dicsőség.
Egyszerre összegörnyedtem, ahogy a görcs végigszaladt rajtam, lábujjam hegyétől a tarkómig. Még sziszegtem is hozzá valamit, miközben kinyitottam a szemem, és körülnéztem a kocsiban.
Rögtön kiszúrtam a leányt.
Nagyon kedves, fiatalka. Csinos bundácskában, retiküllel, kezében könyvvel.
És akkora fekete örvénnyel a feje fölött, amilyet már vagy három éve nem láttam!
Eszelős tekintetem lehetett. A leány megérezte, rám pillantott, majd rögtön elfordult.
Talán inkább nem ártana fölfelé nézned!
Nem, miért is tenné — úgyse láthatná a förgeteget, max. valaminő enyhe nyugtalanságot érezhet. És csak nagyon kuszán, a szeme sarkából veheti észre feje fölött a villódzást… Mintha muslincák szálldosnának, mint amikor forró napokon az aszfalt fölött remegős a levegő…
1