— A félelem — szólt Olga. — Tegnap a srác rettegett. És nemrég bent járt a homályvilágban. Becsukta maga után az ajtót… és mindezt úgy, hogy észre sem vette: egyszerre két világban tette…
— Akkor mit tegyünk?
— Hatolj mélyebbre. Kövess.
A vállamra néztem — és semmit se láttam. Előhívni a homályt, benne tartózkodni — nem egyszerű játék. Fölemeltem párszor árnyékomat a padlóról, mielőtt még alakot öltene és ringani kezdene velem szemközt.
— Gyerünk, gyerünk, fog az menni — súgta Olga.
Beléptem az árnyékba, mire a homály összesűrűsödött. A teret sűrű köd töltötte ki. A színek teljes mértékben eltűntek. A hangok közül csak a szívdobogásom maradt meg: nehéz, lassú, dübörgő, akárha egy szakadék mélyén püfölték volna a dobot. És fütyült a szél — levegő hatolt be a tüdőmbe, lassan töltve ki a hörgőket. A vállamon föltűnt a fehér bagoly.
— Nem bírom ki sokáig itt — súgtam, miközben kinyitottam az ajtót. Magától értetődően ezen a szinten már nem volt bezárva.
A lábam elé egy sötétszürke kandúr surrant. A kandúrfélék számára nem létezik külön közönséges és homályvilág, egyszerre élnek mindegyik világban. Még jó, hogy nem bírnak igazi értelemmel.
— Cicci-cicc-cicc — suttogtam. — Ne félj, kis macsek…
Inkább csak saját erőim ellenőrzése végett, de bezártam magam után az ajtót. Nos hát, fiacskám, most egy fokkal nagyobb biztonságban vagy. De vajon segít-e ez rajtad, ha meghallod az Elhívást?
— Gyere ki — mondta Olga. — Nagyon gyorsan veszítesz az erődből. A homály ilyetén szintjén még egy tapasztalt mágusnak sem könnyű. Asszem jobb lesz, ha én is följebb megyek.
Megkönnyebbülten léptem ki. Igen, nem vagyok műveletis, aki elsétálgat a homály mindhárom szintjén. És, őszintén szólva, különösebben nem is vágyom erre.
A világ egy kicsit világosabb lett. Körülnéztem — a lakás otthonosnak tűnt, és még csak nem is volt különösebben összerondítva a homályvilág szüleményeivel. Pár csík a kék mohából az ajtónál… nem vészes, majd maguktól is megdöglenek, ha már a fő telep elpusztult. Hangok is hallatszottak, alighanem a konyhából. Benéztem.
A kissrác ott állt az asztalnál és falta a fokhagymát, miközben forró teát ivott rá.
— Fény és Setét… — suttogtam.
A legényke most még fiatalabbnak és védtelenebbnek tűnt, mint tegnap. Sovány, esetlen, még ha gyöngének nem is lehetne nevezni — láthatóan sportol valamit. Ruházata koptatott farmer és kék focimez.
— Csórikám — mondtam.
— Nagyon megható — értett egyet Olga. — A fokhagyma mágikus erejéről szóló meskete elterjesztése nagyon jó fogás volt a vámpírok részéről. Azt beszélik, hogy maga Bram Stoker találta ki…
A srác tenyerébe köpött egy adaggal a szétrágott pépből és a nyakát kezdte kenegetni a fokhagymapürével.
— A fokhagyma, kérlek, nagyon hasznos ám — mondtam.
— Igen. És megvéd. Az influenzavírusoktól — tette hozzá Olga. — Ó! Mily könnyen hullik el az igazság, és mily életerős a hazugság… De tényleg erős a fiúcska. Az Éjszakai Őrségnek elkélne egy új műveletis.
— Közülünk való?
— Egyelőre még senkié sem. Alakulófélben lévő sors, magad is láthatod.
— És kihez húz?
— Kivehetetlen. Egyelőre még kivehetetlen. Túlságosan is ijedt. Most képes bármit megtenni, csak hogy megmenekedjék a vámpíroktól. Kész akár a Setét oldalára állni, de kész a Fény oldalára is.
— Nem tudom elítélni ezért.
— Persze. Gyerünk.
A bagoly fölröppent, és a folyosón szárnyalt. A nyomába indultam. Legalább háromszor olyan gyorsan haladtunk, mint az emberek: a homály egyik ismérve, hogy megváltozik az idő múlása.
— Itt fogunk várakozni — utasított Olga, miután a nappaliban találtuk magunkat. — Meleg, világos és otthonos.
Egy asztalka melletti puha fotelbe telepedtem. Az asztalkán heverő újságra sandítottam.
Nincs is annál szórakoztatóbb, mint a homályon keresztül olvasgatni a sajtót.
„A hitelállomány jövedelmezősége csökken” — hirdette egy cím.
A valóságban ez a mondat másképp néz ki: „A Kaukázusban nő a feszültség”.
Most már lehet fogni az újságot és elolvasni az igazságot. A valódit. Azt, amit az újságíró gondolt, aki adott témára összecsapta a cikket. Az infómorzsákat, melyeket nem hivatalos forrásból kapott. Az igazságot életről és halálról.
Csak hát az a kérdés, hogy miért?
Réges-rég megtanultam, hogy magasról tegyek az emberi világra. Elvégre az alapzatunk. A bölcsőnk. De hát mi — Másfélék vagyunk. Átjárunk a zárt ajtókon és őrizzük a Jó és Gonosz közt fönnálló egyensúlyt. Iszonyú kevesen vagyunk, és képtelenek vagyunk a szaporodásra — a mágus lányából nem lesz törvényszerűen varázslónő, az alakváltó fia pedig egyáltalán nem biztos, hogy megtanul idegen alakot ölteni holdas éjeken…
Nem vagyunk kötelesek szeretni a köznapi világot.
Csakis azért őrködünk fölötte, mert élősködünk rajta.
Gyűlölöm az élősdiket!
— Min töprengsz? — kérdezte Olga. A nappaliban megjelent a fiúcska. Berobogott a hálószobába, meglehetős gyorsasággal — ahhoz képest, hogy a köznapi valóságban leledzett. És nekiállt az egyik szekrényt túrni.
— Semmin. Rám tört a szomorúság.
— Megesik. Az első esztendőkben mindenkivel megesik. — Olga hangja egészen emberivé lett. — Majd megszokod.
— Hát ez az… ezért vagyok szomorú.
— Ahelyett, hogy örülnél, amiért még élünk. A századelőn a Másfélék populációja a kritikus minimumszintre csökkent. Föl bírod fogni? Napirendre került annak megvitatása, hogy a Setétek és a Fénypártiak egyesülnek! Hogy fajnemesítő programokat dolgoztak ki!
— Igen, tudom.
— Majdnem vesztünket okozta a tudomány. Nem hittek bennünk, nem akartak hinni. Egészen addig, míg úgy vélték, hogy a tudomány jobbá teheti a világot.
A fiúcska visszatért a nappaliba. A díványra telepedett, és a nyakában lévő ezüstláncot kezdte igazgatni.
— Mégis, mi a jobb? — kérdeztem. — Elhagytuk az emberek világát. Megtanultunk átjárni a homályba, megtanultuk átalakítani a tárgyak és emberek természetét. És mégis, mi változott, Olga?
— Legalábbis az, hogy a vámpírok nem vadászgathatnak licenc nélkül.
— Ezt mondd inkább annak az embernek, akinek a vérét isszák…
A küszöbön megjelent a kandúr. Ránk meredt. Vernyákolni kezdett, miközben haraggal telten méregette a baglyot.
— Te vagy rá ilyen hatással — mondtam. — Olga, merülj mélyebbre a homályba!
— Már késő — felelte Olga. — Bocsáss meg, nem voltam elég éber…
A fiúcska fölugrott a díványról. Jóval gyorsabban, mint ahogy az az emberi világban lehetséges. Ügyetlenül, lévén még maga sem értette, mi zajlik körülötte, a saját árnyékába lépett, és közben a padlóra esett, miközben engem nézett. Immáron a homályból.
— Eltávozom… — suttogta a bagoly, miközben eltűnt. Karmai fájdalmasan mélyedtek a vállamba.
— Nem! — kiáltotta a fiúcska. — Tudom! Tudom! Itt van!
Fölemelkedtem, miközben kitártam a karomat.
— Látlak! — kiáltotta Jegor. — Ne bánts!
A homályban volt. Kész. Megtörtént. Mindenféle külső segítség nélkül, tanfolyamok és stimulátorok híján, a mágus-gyám útmutatása nélkül a srác átlépte a köznapi és homályvilág közti határt.