Attól kezdve, hogy először belépsz a homályba, amit ott látsz és érzel — ettől függ nagymértékben, hogy kivé-mivé leszel.
Fénypártivá avagy Setétté.
„Nincs jogunk átengedni a Setét oldalra, különben végképp összeomlik az egyensúly Moszkvában.”
Fiacskám, a szakadék szélén táncolsz.
És ez félelmetesebb, mint egy tapasztalatlan vámpírcsaj.
Borisz Ignatyjevicsnek jogában áll foganatosítani a likvidálásról szóló döntést.
— Ne félj! — mondtam, miközben a helyemen maradtam. — Ne félj! A barátod vagyok, nem hozok rád bajt.
A srác a sarokig mászott és ott megdermedt. Le nem vette rólam a tekintetét — nyilván nem értette, hogy immáron a homályban tartózkodik. Számára olybá tűnhetett mindez, mintha a szobában hirtelen besötétedett volna, rátört volna a csend, én pedig csak úgy előtűntem a semmiből…
— Ne félj! — ismételtem. — Engem Antonnak hívnak. Mi a neved?
Hallgatott, miközben nagyokat nyeldekelt. Aztán kezét a nyakához szorította, kitapogatta a láncocskát, mire láthatóan kicsit megnyugodott.
— Nem vagyok vámpír — mondtam.
— Ki maga? — a srác kiabált. Még jó, hogy a köznapi világban ezt az átható kiáltást lehetetlen meghallani.
— Anton. Az Éjszakai Őrség munkatársa.
Kikerekedett szeme mintha heves fájdalomról árulkodott volna.
— A munkám abban áll, hogy megvédjem az embereket a vámpíroktól és hasonszőrű söpredéktől.
— Hazugság…
— Ugyan miért?
Megvonta a vállát. Rendben. Igyekszik értékelni a saját tetteit, véleményét érvekkel is alátámasztani. Ezek szerint tehát nem vesztette el teljesen értelmét a félelemtől.
— Hogy hívnak? — ismételtem. Lehetett volna nyomást gyakorolni a fiúcskára, megszüntetendő a félelmet. Ám ez közbeavatkozás lett volna, mindemellett még tiltva is van.
— Jegornak…
— Jó név. Engem pedig Antonnak. Érted? Anton Szergejevics Gorogyeckij vagyok. Az Éjszakai Őrség munkatársa. Tegnap én öltem meg azt a vámpírt, aki rád akart támadni.
— Csak az egyiket?
Csodás. Kezd beszédbe elegyedni.
— Igen. A vámpírcsaj meglépett. De már keresik. Ne félj, itt vagyok, hogy megvédjelek… hogy elpusztítsam a vámpírcsajt.
— Miért ilyen szürke minden körülöttünk? — kérdezte hirtelen a fiúcska.
Derék. De még milyen derék!
— Megmagyarázom. Csak szögezzük le: nem vagyok az ellenséged. Rendben?
— Meglátjuk.
Vacak kis láncába kapaszkodott, mintha bizony az bármitől is megvédhetné. Édes fiacskám, ha minden ilyen flottul menne, ennyin múlna a világban… Nem ment meg az ezüst, sem a nyárfakaró, sem holmi szent kereszt. Az élet szemben áll a halállal, a szeretet a gyűlölettel — egyik erő a másikával, mert az erő nem bír erkölcsi elköteleződéssel. Minden nagyon egyszerű. És mindezt alig két-három év alatt sikerült megértenem.
— Jegor — lassan hozzá léptem. — Hallgass csak ide a szavamra…
— Megálljon!
Olyan élesen parancsolt rám, mintha legalábbis fegyver lett volna a kezében. Összerezzenve megálltam.
— Rendben. Hallgass akkor ide! A szokványos, emberi világon túl, amelyet szemmel is láthatni, létezik még egy árnyoldali is: a homályvilág.
Eltöprengett. A félelemtől függetlenül, márpedig elég vadul viselkedett — rendre elborítottak a belőle áramló fojtott rettegéshullámok —, a srác igyekezett fölfogni szavaim értelmét. Akadnak olyan emberek, akiket a félelem lebénít. És akadnak olyanok is, akik ettől csak erőre kapnak.
Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy én az utóbbiak közé tartozom.
— Egy párhuzamos világ?
Ez az. Na, most aztán beindul a scifi-vonal. Ám legyen, felőlem hívhatja így is — egyik elnevezés sem több holmi puszta hangok összességénél.
— Igen. Ebbe a világba csakis azok juthatnak el, akik természetfölötti képességekkel bírnak.
— A vámpírok?
— Nem csak ők. Rajtuk kívül még az alakváltók, boszorkányok, fekete mágusok… fehér mágusok, gyógyítók, próféták.
— Mindez tényleg létezik?
Akár egy ázott veréb. A haja csatakos, pólója a testéhez tapadt, orcáin pedig verejtékcsíkok patakzottak. És mindezek ellenére a fiúcska csak nem vette le rólam a szemét, készen állt az ellenállásra. Mintha bizony ereje lenne megtenni.
— Igen, Jegor. Olykor az emberek közt fölbukkannak olyanok is, akik képesek átlépni a homályvilágba. A Jó vagy a Gonosz oldalára állanak. A Fény vagy a Setét pártjára. Ők a Másfélék. Így hívjuk egymást: Másfélék.
— És maga… Másféle?
— Igen. És te is.
— Miért?
— Mert a homályvilágban vagy, gyermekem. Nézz körül, hallgatózz egy kicsit. A színek eltűntek. A hangok elhallgattak. A másodpercmutató alig vánszorog az óralapon. Átléptél a homályvilágba… látni akartad a veszedelmet, és átlépted a világok közti mezsgyét. Itt lassabban múlik az idő, itt minden másképp van. Ez a Másfélék világa.
— Nem hiszem el. — Jegor gyorsan megfordult, majd újra rám nézett. — Akkor miért van itt Greysick?
— A kandúr? — elmosolyodtam. — Az állatoknak saját törvényeik vannak, Jegor. A kandúrok egyszerre élnek az összes világban, számukra egyáltalán nem létezik különbség.
— Nem hiszem el — a hangja reszketett. — Mindez csak álom, tudom! Mint amikor a fény kihunyóban van… Alszom. Máskor is megesett már velem efféle.
— Azt álmodtad, hogy épp fölkapcsolnád a villanyt, ám az izzó nem áraszt fényt? — tudtam a választ, de a srác szeméből még annál is határozottabban kiolvashattam. — Vagy pedig világít, ám alig pislákol, akárha gyertya volna? Vagy pedig mész valahol, körülleng a Setét, ha pedig kinyújtod a kezed, képtelen vagy megkülönböztetni az ujjaidat?
A fiú hallgatott.
— Ez mindannyiunkkal megesik, Jegor. A Másfélék közül mindegyikünk álmodik effélét. Ilyenkor a homályvilág belénk hatol, hívogat, ilymódon emlékeztet önmagára. És te is… Másféle vagy. Még ha fiatalka is, de Másféle. És csak tőled függ…
Először föl se fogtam, hogy szeme csukva, a feje pedig félrebillent.
— Barom — sziszegte a vállamról Olga. — Első alkalommal saját magától sikerült a homályba lépnie! Nincs ereje az effélékre. Gyorsan hozd ki innét, különben örökre ottragad!
Homálykóma — az újoncok betegsége. Majdnem megfeledkeztem róla, eleddig még nem volt dolgom ifjú Másfélékkel.
— Jegor! — odaugrottam, rázogattam, a hóna alá nyúlva fölemeltem. Könnyű volt, egészen könnyű — a homályvilágban nem csupán az idő múlása változik meg. — Ocsúdj föl!
Nem reagált. A fiúcska így is olyat vitt végbe, amihez másoknak többhónapos gyakorlás szükségeltetik — egymaga lépett át a homályba. A homályvilág pedig igencsak falja az életerőt.
— Húzzad! — Olga átvette a parancsnok szerepét. — Húzzad, gyerünk, mintha élnél! Magától nem fog fölocsúdni!
Ez mindennél nehezebbnek bizonyult. Elvégeztem ugyan egy elsősegély-tanfolyamot, ám igazándiból még senkit sem kellett eltávolítanom a homályból.
— Jegor, ébredj! — párszor arcul legyintettem. Először csak enyhén, utóbb már kiadós nyaklevesek következtek. — Mi van már, hallod? A homályvilágba távozol! Térj magadhoz!
Egyre könnyebbé vált, szinte elolvadt a kezeim közt. A homály pedig egyre csak itta az életét, már az utolsó erejét szívta. A homály átalakította testét, a saját lakójává kezdte idomítani. Jaj, mit is vétettem!