— Bezárkózni! — Olga hangja hidegen csengett, kijózanítóan. — Zárkózz be vele együtt, járőr!…
Általában egy percbe is beletelik, amíg létrehozom a szférát. Most viszont elég volt hozzá vagy öt másodperc. A fájdalom fölvillanása — akárha egy miniatűr töltet robbanna a fejemben. Hátraszegtem a fejemet, miközben a negatív szféra kilépett a testemből és szivárványos szappanbuborékot vont körém. A buborék egyre csak nőtt, duzzadt, kelletlenül szívott magába engem a fiúval egyetemben.
— Kész, most tartsd meg. Semmiben se tudok segíteni neked, Anton. Tartsd meg a szférát!
Nem volt igaza Olgának. Már pusztán a tanácsaival is a segítségemre volt. Alighanem magam is rájöttem volna, hogy létre kell hoznom a szférát, de közben jópár értékes másodpercet elvesztegettem volna.
Körülöttem világosodni kezdett. A homály egyre itta az erőnket, az enyémet nehézkesen, a fiúét annál szabadabban, viszont most csupán a tér néhány köbmétere fölött rendelkezett. Itt nem hatnak a köznapi fizika törvényei, de az analógiái léteznek. A szférában most jött létre az egyensúly élő testeink és a homály közt.
Vagy szétoszlik a homály és azzal elereszti zsákmányát, vagy pedig a srác a homályvilág lakójává lesz. Mindörökre. Efféle megesik azon mágusokkal is, akik teljes erejüket fölhasználva ottragadnak — óvatlanság avagy kényszerűség okán. Előfordul efféle az újoncokkal is, akik nem képesek értelmesen védekezni a homály ellen, és többet engednek át neki, mint amennyi dukál.
Jegorra néztem: arca a szemem láttára kezdett elszürkülni. Az árnyékvilág végtelen térségeire készült távozni.
Átvetettem jobbomra a fiút, bal kézzel pedig előhalásztam a zsebemből egy bicskát. Fogammal kinyitottam a pengét.
— Ez veszélyes — figyelmeztetett Olga.
Nem feleltem. Csupán fogtam és azzal sebet ejtettem csuklómon a késpengével.
A homály sisteregni kezdett, akár a fölhevült serpenyő, amikor a vér kispriccelt. Szemem előtt pedig lassan elhomályosult a világ. Nem a vérveszteség okozta, hanem maga az élet kezdett távozni vele egyetemben. Fölsértettem a homállyal szembeni védelmemet.
Viszont akkora adag energiát kapott tőlem, amit nem volt képes elnyelni.
Minden kivilágosodott, árnyékom a padlóra vetődött, én pedig átléptem fölötte. A negatív szféra szivárványos hártyája szétpukkadt, s ezáltal áteresztett a köznapi világba.
5. FEJEZET
A VÉR vékony sugárban spriccelt a palaszra.[7] A fiú még eszméletlenül kornyadozott karjaimban, ám az arca már kapott némi színt. A szomszéd szobában úgy ordú’ott a kandúr, mintha bizony épp nyúznák.
Jegort a díványra tettem. Mellé telepedtem. Majd így szóltam:
— Olga, kötszert…
A bagoly elhussant a vállamról, fehér cikornyaként iramodott a konyhába. Alighanem útközben átment a homályba, lévén pár másodperc múlva már vissza is tért, csőrében a pólyával.
Jegor pont akkor nyitotta föl a szemét, amikor átvettem a bagolytól a kötszert és nekiálltam ellátni sebes kezemet. Megkérdezte:
— Ez meg micsoda?
— Bagoly. Hát nem látod?
— Mi történt velem? — kérdezte. A hangja alig remegett.
— Elvesztetted az eszméletedet.
— Miért? — méregette ijedt tekintettel a padlón és a ruhámon látható vérnyomokat. Sikerült úgy ügyeskednem, hogy Jegort ne vérezzem össze.
— Az az én vérem — magyaráztam. — Véletlenül megvágtam magam. Jegor, a homályba óvatosan kell belépni. Ez egy idegen közeg, még a magunkfajta Másfélék számára is. A homályvilágban tartózkodva folyamatosan adjuk le erőnket, élő energiával kell táplálnunk. Apránként. De ha nem felügyeled a folyamatot… a homály minden élőt kiszív belőled. Nincs mit tenni, ez a fizetség.
— Többet fizettem, mint kellett volna?
— Többet, mint amennyid volt. És majdhogynem örökre a homályvilágban rekedtél. Ez nem a halál — meglehet, még rosszabb is a halálnál.
— Hadd segítsek… — A srác fölült, majd egy pillanatra elfintorította az arcát: alighanem elszédült. Kinyújtottam a kezem, mire nekiállt bekötözni a csuklómat — ügyetlenül, ám igyekvőn. A srác aurája nem változott, továbbra is szivárványos, semleges volt. Már volt bejárása a homályba, ámde annak még nem volt ideje rátenni a maga pecsétjét.
— Most már elhiszed, hogy a barátod vagyok? — kérdeztem.
— Nem tudom. Az biztos, hogy aligha ellenség. Vagy pedig nem tud mit tenni ellenem!
Kinyújtott kezemmel megtapintottam a srác nyakát, mire rögtön megfeszült. Kikapcsoltam és levettem róla a láncocskát.
— Értve vagyok?
— Ezek szerint nem vámpír. — A hangja árnyalatnyival megkönnyebbültebben csengett.
— Úgy van. De egyáltalán nem azért, mert képes vagyok megérinteni a fokhagymát és az ezüstöt. Jegor, ez nem lenne akadály egy vámpír számára.
— De hát minden filmben…
— Ja, persze, ráadásul minden filmben a jófiúk győzedelmeskednek a rosszfiúk fölött. Fiacskám, a babonák igen veszélyesek… hazug reményeket keltenek.
— És vannak igaz remények?
— Nincsenek. Alapjáraton nem jellemző. — Fölkeltem, megtapogattam a kötést. Megjárja, erősen tekerte föl, és elég szorosan tartja magát. Fél óra múlva már élhetek a gyógyító ráolvasással, ám egyelőre még kevés az erőm ehhez.
A fiú a díványról nézegetett. Igen, mondhatni kicsit megnyugodott. Ám egyelőre még nem hitt nekem. Murisnak hatott, hogy ügyet sem vetett az ártatlan képpel a tévén szundikáló hóbagolyra. Olybá tűnt, hogy Olga mégiscsak belepiszkált a tudatába. De jobb is ez így: fölöttébb nehéz lenne elmagyarázni, valójában ki is ez a beszélő hóbagoly…
— Van valami kajád?
— Miféle?
— Mindegy. Cukros tea. Egy darab kenyér. Én is sok erőt vesztettem.
— Persze, akad. És hogy sebesült meg?
Nem álltam le pontról pontra megmagyarázni, ugyanakkor hazudni sem akartam.
— Szándékosan. Így kellett lennie, hogy ki tudjalak húzni a homályból.
— Köszönöm. Már ha ez igaz.
Meg kell hagyni, pimaszságért nem kell a szomszédba mennie — nekem mégis kedvemre való legényke volt.
— Nincs mit. Ha elveszejtenélek a homályban… hát fejemet venné a főnökség.
A fiúcska hümmögve fölkelt. A biztonság kedvéért igyekezett távolságot tartani tőlem.
— Miféle főnökség?
— Szigorú. Nos hát, megkapom végre azt a teát?
— Derék embernek illik mindent megadni. — Igen, továbbra is félt. Félelmét pedig fesztelen szemtelenséggel palástolta.
— Engedd meg, hogy közbevetőleg pontosítsalak: nem vagyok ember. Másféle vagyok. Akárcsak te.
— És mi a különbség? — Jegor látványosan érdeklődő pillantást vetett rám. — Így ránézésre meg nem mondanám!
— Amíg nem adsz teát, hallgatni fogok. Hallottál már a vendégszeretetről?
— A hívatlan vendégek szeretetéről? És egyáltalán… hogy jött be?
— Az ajtón keresztül. Megmutatom. De majd csak később.
— Jöjjön!- Úgy látszik, végül csak rászánta magát, hogy teával kínáljon. Követtem a fiút, miközben akaratlanul is elfintorodtam.
— Tudod, mit, Jegor? Előbb mosd meg a nyakad…