De semmit se vesz észre. Semmit. Aztán él még egy napot, vagy kettőt, amíg el nem botlik a tükörjégen, de úgy, hogy halálra zúzza a fejét. Vagy elcsapja egy kocsi. Vagy megkéseli egy rabló a kapualjban — aki tulajdonképpen még csak meg sem érti, miért is öli meg ezt a leányt. A környezetében aztán meg majd ilyeneket szólnak: „Olyan fiatal volt, élhetett volna még akármeddig, hisz annyira szerette mindenki…”
Igen. Persze. Hiszen már az arca is fölöttébb jóságos és önzetlen: fáradtság tükröződik rajta, de haragnak nyoma sincs. Egy ilyen leány mellett nem olyannak érzed magad, mint amilyen valójában vagy. Igyekszel jobbá lenni, ami elég nyomasztó. Az ilyennel inkább csak barátkoznál, egy kis flört is belefér, meg némi bizalmaskodás. Ritkán szeretnek bele a fajtájába, ellenben mindenki szereti őket.
Egyvalakit kivéve: aki perkált a Setét mágusnak.
A fekete förgeteg valójában szokványos egy jelenség. Ha alaposan odafigyelek, hát még vagy öt-hat darabot számlálhatok itt össze, amint az utasok feje fölött függeszkednek. De mindegyikük elmosódott, bágyadt, ráadásul alig forognak. A leghétköznapibb, nem hivatásos átkok következményei. Mondjuk valaki beszólt a másiknak: „Hogy dögölnél meg, te rohadék!” Másvalaki egyszerűbben és enyhébben fogalmazott: „A rosseb egyen meg!” És a Setét oldal felől máris átlibbent egy apró szélörvény, hogy elszippantsa a szerencséjét, kiszivattyúzza az erejét.
Csakhogy a hétköznapi, dilettáns, formálisan le nem bonyolított átkozódás jó ha egy-két óra hosszat fejti ki hatását, na jó, max. egy napig. És a következménye — ha nem is épp kellemes, azért messze nem halálos. Ám a leányzó fölötti fekete förgeteg teljes értékűnek, stabilizáltnak látszott, vélhetően egy tapasztalt mágus műve. Még maga sem tudta, de a leányzó jóformán halott volt.
Már épp gépiesen nyúltam a zsebembe, amikor ráeszméltem, hol is vagyok valójában, mire aztán összeráncoltam a homlokom. Miért is nem működnek a mobilok a metróban? Mintha bizony tulajdonosaik nem utaznának a föld alatt!
Ettől kezdve kétfelé is elköteleződtem, majd szétszakadtam: az alapvető feladatom — lett légyen mégoly reménytelen és sikertelen — meg a kárhozatos leányzó között. Nem tudom, lehet-e rajt’ még segítenem, de muszáj lesz kiderítenem a förgeteg támasztóját…
S ebben a pillanatban másodszor is belém nyilallt. Csak most másképp. Görcs és fájdalom nélkül, csupán kiszáradt a torkom, elzsibbadt az ínyem, a vér lüktetni kezdett a halántékomban, az ujjhegyem pedig viszketett.
Megvan!
De miért pont a legrosszabb pillanatban?
Fölemelkedtem — a szerelvény az állomáshoz közeledve már fékezőre fogta. Elhaladván a leányzó mellett megéreztem a tekintetét. Szemmel tartott. Félt. Alighanem a fekete örvény, ha mégoly észrevétlen is, nyugtalanságot keltett benne, arra késztette, hogy figyelje a környezetében lévőket.
Talán ezért van még mindig életben?
Azon iparkodtam, hogy miközben elfordítom róla a tekintetem, kezemet a zsebembe süllyesszem. Kitapogattam az amulettet — ónixból faragott hűvös pecek. Még egy pillanatig haboztam, egyéb megoldásokon törvén a fejem.
Nem, egyszerűen nem akadt más megoldás.
Tenyerembe szorítottam a pecket. Az ujjaim hasogatni kezdtek, aztán a kő fölmelegedett, miközben átadta a benne fölhalmozódott energiát. Az érzet éppenséggel nem volt talmi, ám ezt a meleget nem lehetne hőmérővel mérni. Olybá tűnt, mintha egy tűzből kikapott zsarátnokot szorongatnék… Egy hideg hamuval borított, izzó magvú zsarátnokot.
Fullra lefölözvén az amulettet, pillantásomat a leányzóra vetettem. A fekete förgeteg remegett, s enyhén felém is hajlott. Az örvény akkora irdatlan volt, hogy alapjáraton még az értelem valaminő csíráival is bírt.
Odavágtam.
Ha a kocsiban, mit a kocsiban, ha az egész szerelvényen lett volna akár csak egy Másféle is, láthatta volna a vakító villanófényt, amely egyforma könnyedséggel szeli át a fémet és a betont…
Még soha nem vágtam oda ilyen bonyolult szerkezetű fekete örvénynek. És sohasem használtam ilyen nagy töltésű amulettet.
A hatás minden várakozást fölülmúlt. Teljesen váratlanul érte az utazóközönséget: némelyek fölül totál eltörölte a zsenge átkokat. Egy idősebb nő, aki jóformán már belefáradt abba, hogy fájó homlokát dörgölje, csodálkozva meredt a tenyerére: makacs migrénje egy csapásra eltűnt. Egy fiatal srác, aki tompán meredt az ablakra, egyszer csak megrázkódott, arcizmai pedig elernyedtek — s a szeméből tűnni kezdett a néma bánat.
A leányzó fölötti fekete örvény vagy ötméternyit arrébb lódult, félig még ki is lógott a metrókocsiból. Ám szerkezete mit sem bomlott, aztán pedig cikcakk-menetben kezdett visszaevickélni az áldozatához.
Micsoda erő!
Micsoda céltudatosság!
Azt regélik — igaz, jómagam nem tapasztaltam —, hogy a legalább két-három méterre eltaszított förgeteg elveszti tájékozódó képességét, és a hozzá legközelebb eső emberre tapad. Ha úgy vesszük, ez eléggé gázos, ám az idegen átok jóval gyöngébben hat, az új áldozatnak pedig megvan minden esélye a megmenekedésre.
Viszont ez a förgeteg szépen pedálozott visszafelé, akár a bajbajutott gazdi segítségére siető hűséges eb!
A metrószerelvény megállt. Még egy utolsó pillantást vetettem az örvényre — ismét csak a leányzó fölött függött, ráadásul most még gyorsabban pörgött… És semmit, abszolúte semmit se tehettem. Valahol itt, egyenest a szomszédban, az állomáson találom egy hete húzódó moszkvai kóborlásaim célját. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen továbbutazom, a leányzóra felügyelendő. A főnök elevenen fölfalna… És lehet, hogy még csak nem is képletes értelemben…
Miután az ajtók sziszegve szétnyíltak, még egy utolsó pillantást vetettem a leányzóra, siettemben iparkodtam megjegyezni az auráját. Annak nem sok esélye van, hogy föllelem a hatalmas városban. És mégis — muszáj lesz megpróbálnom.
De nem most.
Kiugrottam a metrókocsiból, és körülnéztem. Tény, hogy nincs elég tapasztalatom a terepmunka terén, ebben abszolúte igaza van a főnöknek. Csak hát az a módszer, amit a kiképzés során alkalmazott, egyáltalán nem volt ínyemre.
Hát hogy a fenébe találjam meg így a célt?
Közönséges látással embereket láttam, és egyikük sem keltett gyanút. Még most is sok utas tülekedett errefelé — elvégre ez itt a Kurszkaja vonal és a Körgyűrű metszéspontja, erre az állomásra futnak be a pályaudvarról érkezők, a munkaidő végeztével szétszéledő árusok, nem is szólva az alvóvárosba igyekvő átszállókról… Lehunyt szemmel jóval élvezetesebb kép tárult elém: az estefelé megszokottnak mondható, színehagyott aurák. Köztük élénkvörös foltként virított egyesek rosszindulata, átható-naranccsal világlott egy párocska, amint szemlátomást épp az ágyat célozták siettükben, a részegek aurái pedig elmosódott barnásszürke sávokban vonultak.
És sehol egy nyom. Csak a száraz torok, a zsibbadt íny meg az eszméletlenül kalimpáló szív. És a vér utóíze az ajkamon. Az egyre növekvő drukk.
A jelek közvetettek, ugyanakkor túlságosan is nyilvánvalóak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam őket.
De hát melyikük? Melyik lehet az?
Hátam mögött megindult a szerelvény. A cél közelségének érzete nem csökkent, tehát egyelőre a közelében vagyok. Föltűnt a szembejövő szerelvény — és egyszeriben megéreztem, ahogy a cél megmozdult, s elindult felé.
Előre!
Átvágtam a peronon, aztán ott szlalomozhattam a szemüket a táblákra meresztgető vidékiek közt, végül a szerelvény vége felé vettem az irányt — a cél érzete gyöngülni kezdett. Az első kocsi irányába fordultam — igen, kezdek közeledni…