Tisztára mint abban a gyerekjátékban: hideg-langyos-meleg.
Utasok tódultak be a metrókocsikba. A szerelvény mentén futottam, s közben éreztem, amint a szám sűrű nyállal kezd megtelni, a fogaim is fájni kezdtek, az ujjaim pedig begörcsöltek… A fülhallgatóban dübörgött a zene.
Ez aztán az alkalomhoz passzoló nóta! De még mennyire, hogy passzol…
Nem lesz ennek jó vége.
Az összezáródó ajtóhoz ugrottam, megdermedtem, miközben befelé füleltem. Eltaláltam, avagy nem? Vizuálisan továbbra sem tudtam beazonosítani a célt…
Eltaláltam.
A szerelvény ott száguldott a Körgyűrűn, miközben lázongó ösztöneim ezt harsogták: „Itt van! Melletted!”
Lehet, hogy még a metrókocsit is eltaláltam?
Miután lopott pillantást vetettem útitársaimra, lemondtam erről a reményről. Itt ugyan nem akad senki, aki számot tarthat az érdeklődésemre.
Nincs mit tenni, kibekkeljük…
A „Proszpekt Mira” (Béke sugárút) állomáson megéreztem, amint a cél távolodni kezdett. Kiugrottam a metrókocsiból, és az átszálló folyosó felé vettem az irányt. A közelben van, valahol egész közel…
Sugárirányú átszállásomat követően a másik vonalon lévő állomáson a cél érzete már-már kínzóvá fokozódott. Kapásból kiszúrtam magamnak néhány jelöltet: két bakfist, egy fiatal srácot és egy fiúcskát. Mindegyikük szóba jöhetett, de hát melyikük az?
A kiszemelt négyes társaság egy kocsiba szállt. Ezt már sikernek könyvelhettem el, így aztán követtem őket, majd pedig várakozni kezdtem.
Az egyik bakfis a Rizsszkaján szállt ki.
A célérzet nem csökkent.
A srác az Alekszejevszkaján szállt ki.
Csodás. A bakfis vagy a fiúcska? Melyikük lehet az?
Megengedtem magamnak, hogy mindkettejüket lopva szemügyre vegyem. A bakfis duci volt, pirospozsgás, és épp a Moszkovszkij Komszomolec[3] magazint olvasgatta elmélyülten. Semmi jelét sem adta holmi izgatottságnak. A fiúcska viszont pont az ellentettje: vékonydongájú és törékeny volt, ahogy ott állt az ajtó mellett, ujját az üvegen húzogatva.
Meglátásom szerint a bakfis sokkal, hm — étvágygerjesztőbbnek tűnt. Kettő az egyhez, hogy ő a kiszemelt.
Végeredményben persze az egészet a nem kérdése dönti el.
Most már kezdtem hallani az Elhívást. Egyelőre még nem értelmes szavak, csupán egy lágy, elnyújtott dallam formájában. A fülhallgatóból áradó hang érzékelése rögtön megszűnt, az Elhívás könnyedén lenyomta a zenét.
Sem a bakfison, sem pedig a fiúcskán nem mutatkozott nyugtalanság. Vagy nagyon magas az átviteli küszöbszintjük, vagy pedig épp ellenkezőleg — rögtön behódoltak.
A szerelvény a VDNH-hoz[4] érkezett. A fiúcska elvette kezét az üvegről, kilépett a peronra, majd sietősen a régi kijárat felé vette az irányt. A bakfis viszont maradt.
Az ördögbe is!
Mindketten túlságosan közel voltak még hozzám, így nem foghattam föl, melyiküket is érzem valójában!
Ám ekkor az Elhívás dallama diadalmasan fölharsant, és lassan beszédelemek kezdtek belészüremleni.
Női hang!
Kiugrottam a záródó ajtón, sietősen a fiúcska nyomába szegődvén.
Csodás. A vadászat a végéhez közelít.
Csak aztán hogy fogok boldogulni a lemerült amulettel? Föl nem foghatom ésszel…
Alig néhányan mentünk csak kifelé, a mozgólépcsőn négyen voltunk. Elöl a kisfiú, nyomában egy nő a kisgyerekével, aztán én, mögöttem pedig egy idősebb, gyűrött tábornok. A hadfi szép fényes aurával bírt, mely csupa acélszürke-kék árnyalatból szőve villódzott. Kínomban még arra is gondoltam gunyorosan, hogy segítségül hívom. A magafajták mindmáig hisznek a „tiszti becsület” fogalmában.
Csak hát a derék öregnek kevesebb hasznát vehetnem, mint egy légycsapónak az elefántvadászat során.
Miután kivertem fejemből a baromságokat, még egyszer a fiúcskára néztem. Csukott szemmel szkenneltem az auráját.
Az eredmény elriasztott.
Szivárványos, áttetsző ragyogás övezte. Időnként pirosba váltott, máskor sűrű zöld árnyalattal telítődött, mindez olykor ráadásképp sötétkék föllobbanásokkal.
Ritka eset. Alakulófélben lévő sors. Szétfolyó lehetőségek. A fiúcska még nagy gazemberré válhat, de lehet jószívű és tisztességes is; ám akár egy senki is válhat belőle, semmirekellő, kinek fajtájától hemzseg a világ. Ahogy mondani szokás, még előtte a jövő. Ilyesfajta aurák általában két-három esztendős gyermekeknél szoktak előfordulni, ám ennél idősebb korban fölöttébb ritkán találkozhatni effélével.
Most már értem, miért épp őt szúrta ki az Elhívás. Akárhogy is vesszük, ínyencfalat.
Éreztem, ahogy a nyál összefut a számban.
Túlságosan is hosszú ideig tart itt minden, túlontúl sokáig… Elnéztem a fiúcskát, vékony nyakát a sál alatt, és elátkoztam a főnököt, a hagyományokat, a rítusokat — mindazt, amiből a munkám állott. Zsibbadt az ínyem és száradt a torkom.
Bár ízre kesernyés-sós, de ezt a szomjat csakis a vér olthatja.
Az ördögbe is!
A fiúcska leszökkent a mozgólépcsőről, átszaladt az előcsarnokon, majd eltűnt az üvegajtók mögött. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Lépteimet lassabbra fogva követtem, miközben szemem sarkából figyeltem mozgását: a fiúcska az aluljáró felé tartott. Most már futott, valami húzta-vonta az Elhívás elébe.
Gyorsabban!
A trafikhoz érve az eladónak vetettem két érmét, és igyekeztem úgy szólni hozzá, hogy közben ne mutassam a fogaimat:
— Hatért, gyűrűset!
A pattanásos legény lassúdad mozdulatokkal — olybá tűnt, mintha csak melegedni járna a munkahelyére — nyújtotta át az üveg vodkát. Becsületére legyen mondva, még figyelmeztetett is:
— A vodka nem egészen kóser. Persze nem méreg, Dorohovszkaja fajta, de azért mégis…
— Az egészség fontosabb — rekesztettem be a hablatyot. A vodka nyilvánvalóan pancsolt volt, de momentán nekem épp megfelelt. Egyik kezemmel letéptem a ráerősített drótkarikánál fogva kupakvédő fóliáját, a másikkal előkaptam mobilomat, és benyomtam az újrahívást. Az eladó elkerekedett szemmel bámult a látszólagos anakronizmusra. Az aluljáró felé rohantamban kortyoltam egyet — a vodka bűzlött, akár a petróleum, az íze pedig még annál is trébb volt: ordított róla, hogy hamisítják, biztos a sarkon túl palackozzák.
— Hallom.
Ez már nem Larisza volt. Éjjelente általában Pável ügyel.
— Itt Anton. Valahol a Kozmosz szálló környékén, az udvaroknál. A nyomában vagyok.
— A csapatot? — érdeklődés sugárzott a hangjából.
— Igen. Már lemerítettem az amulettet.
— Mi történt?
Az aluljáró közepén szundikáló hajléktalan egyszer csak kinyújtotta a kezét, arra számítva, hogy átengedem neki a becses üveget. Elfutottam mellette.