Borisz Ignatyjevics a homlokát ráncolta. Lesimította a haját.
— Rendben, akkor hát kezdjük ezzel! Tanulmányoztam a képét, és hacsak nem színezted ki…
Felháborodottan ingattam a fejem.
— Elhiszem. Nos hát, egy effajta förgeteget amulettel leszedni képtelenség. Emlékszel a besorolási osztályokra?
A fenébe! Miért is nem futottam át a régi jegyzeteimet?
— Meggyőződésem, hogy nem emlékszel. Nem baj, ez a förgeteg úgyis túllóg a mezei besorolásokon. Sehogy se boldogultál volna vele… — A főnök áthajolt az asztalon, és titokzatos hanglejtéssel súgta: — És hát, tudod…
Füleltem.
— Még nekem se sikerült volna, Anton.
A vallomás váratlanul ért, és hirtelenjében nem találtam szavakat. Abbéli hitünk, hogy a főnök abszolúte mindenre képes, sosem hangzott el nyilvánosan, de makacsul tartotta magát az iroda munkatársai közt.
— Anton, egy ekkora erővel bíró förgeteget… csakis a létrehozója szüntethet meg.
— Meg kell találni… — mondtam bizonytalanul. — Kár a leányért…
— Nem ő itt a lényeg. Nem csupán ő.
— Miért? — kottyantottam közbe, aztán gyorsan helyesbítettem magam: — Nemde le kell állítani a Setét mágust?
A főnök fölsóhajtott.
— Lehet, hogy licence van rá. Lehet, hogy teljes mértékben joga volt átkot terhelni rá… Még csak nem is a mágus a lényeg. Egy ekkora erejű fekete förgeteg… emlékszel, amikor télen lezuhant egy repülő?
Összerezzentem. Nem mi szúrtuk el, meg aztán az egész leginkább a joghézagoknak volt köszönhető: a pilóta, akire az átkot terhelték, nem boldogult az irányítással, és a menetrend szerinti járat lakótömbökre zuhant. Ártatlan emberek életeinek százai…
— Az effajta förgetegek nem képesek irányítottan működni. Csajszikám elkárhoztatott ugyan, de nem esik holmi tégla a fejére egy tetőről. Valószínűbb, hogy fölrobban egy ház, kitör egy járvány, netán véletlenül atombombát dobnak Moszkvára. Ez itten a baj veleje, Anton.
A főnök hirtelen megfordult, és megsemmisítő pillantást vetett a bagolyra. Mire az gyorsan behúzta szárnyát, és üvegszemében kialudt a csillogás.
— Borisz Ignatyjevics… — szóltam rettegéssel telten. — Ez az én vétkem…
— Világos, hogy a tiéd. Csak egyvalami menthet meg, Anton. — A főnök a torkát köszörülte. — A szánalomnak engedelmeskedve teljesen helyesen cselekedtél. Az amulett nem tudta teljesen elcsapni az örvényt, ám ideiglenesen elodázta a pokol áttörését. Most van 24 óra előnyünk, vagy akár még 48 is… Mindig azt vallottam, hogy a meggondolatlan, de jóravaló tettek több hasznot hajtanak, mint a végiggondolt kegyetlenségek. Ha nem használod az amulettet… hát mostanra fél Moszkva romokban heverne.
— Akkor hát mit tegyünk?
— Megkeressük a csajszit. Megóvjuk… erőinktől tellően… Egy-két alkalommal tán még sikerül destabilizálni az örvényt. Ezen idő alatt pedig föl kell kutatnunk a mágust, aki rábocsátotta az átkot, hogy rávegyük az örvény letörésére.
Bólogattam.
— Mindenki részt vesz a kutatásban — vetette oda hanyagul a főnök. — Visszahívtam a fiúkat a szabadságról, reggelre itt lesz Ilja és Szemjon Ceylonról, délre pedig a többiek is. Európában most rossz az időjárás, így hát megkértem a kollégákat az ottani hivatalban, hogy segítsenek, de amíg szétoszlatják a felhőket…
— Reggelre? — Egy pillantást vetettem az órámra. — Az még egy teljes nap.
— Nem, mostanra — felelte a főnök, tudomást sem véve a déltájban kint világló napról. — Te is részt veszel a kutatásban. Lehet, hogy megint mázlid lesz… Folytassuk a hibáid kielemezgetését?
— Hát érdemes erre vesztegetni a drága időt? — kérdeztem félénken.
— Nem vesztegetjük, afelől nyugodt lehetsz. — A főnök fölkelt, a polcokhoz lépett, kezébe fogta a kitömött baglyot, majd az asztalra helyezte. Rögtön világos lett, hogy tényleg ki van tömve, és annyi élet sincs benne, mint egy prémgallérban… — Folytassuk a vámpírokkal és az áldozatukkal!
— Elengedtem a vámpírcsajt. És a fiúk sem kapták el — erősítettem meg bűnbánóan.
— Csak ne szerénykedj! Derekasan helytálltai a küzdelemben. A fő gond az áldozat…
— Igen, a fiúcska emlékezete megmaradt. De úgy eliszkolt…
— Anton! Ébredj! A fiúcskát jó pár kilométer távolságból csalták lépre az Elhívással! Gyámoltalan bábuként kellett volna a kapualjba lépnie! És amikor a homály elmúlik… önkívületbe kellett volna esnie! Anton, hisz ha mindezek után még képes volt mozogni… hát kiemelkedő mágikus potenciállal kell bírnia!
A főnök elhallgatott.
— Hülye vagyok.
— Nem. Te aztán tényleg begyöpösödtél a laborban. Anton, ez a fiúcska elvileg akár még nálam is erősebb lehet!
— De hát…
— Hanyagold a hízelgést, ha kérhetem…
Az asztalon megcsörrent a telefon. Alighanem sürgős hívás lehetett: kevesen ismerik a főnök közvetlen számát. Én például — nem ismerem.
— Hallgass! — parancsolta a főnök a vétlen készüléknek, mire az elnémult. — Anton, meg kell találni a legénykét. A meglépett vámpírcsaj önmagában nem veszélyes. Vagy utolérik a fiúk, vagy egy sima járőr kapja el. De ha kiszívja a srácot… vagy ami még rosszabb, magához teszi hasonlatossá… Nem tudhatod, valójában mire képes egy teljesértékű vámpír. A maiak… jó ha szúnyogok egy Nosferatu-féle mellett. És ő még csak nem is a legjobb volt közülük, ha kérkedett is ezzel… Úgyhogy föl kell kutatni a fiúcskát, kivizsgálni, és… a lehetőségekhez képest… bevonni az Őrség munkájába. Nincs jogunk átengedni a Setét oldalra, különben végképp összeomlik az egyensúly Moszkvában.
— Ezt vehetjük parancsnak is akár?
— Engedély — mondta komoran a főnök. — Jogom van efféle parancsokra, de hát magadtól is érted.
— Tudom — feleltem halkan. — Mivel kezdjük? Pontosabban kivel?
— Ahogy tetszik. Alighanem mégiscsak a leányzóval. De próbáld meg előkeríteni a fiúcskát is!
— Máris induljak?
— Előbb aludd ki magad!
— Alaposan kialudtam magam, Borisz Ignatyjevics…
— Nem hinném. Legalább még egy órát javaslok.
Semmit sem értettem. Tizenegykor keltem ma, rögtön az irodába téptem, teljesen fittnek éreztem magam, csak úgy duzzadtam az erőtől.
— Kapsz egy segítőtársat. — A főnök ujjával csettintett a kitömött bagoly előtt. A madár kiterjesztette szárnyát, és méltatlankodó vijjogásba fogott.
Nyeltem egyet, mielőtt rászántam magam a kérdésre:
— Ez meg ki? Vagy inkább mi?
— Miért érdekel? — kérdezte a főnök, miközben a bagoly szemét vizslatta.
— Talán hogy eldöntsem, akarok-e vele dolgozni.
A bagoly rám nézett, és azzal sziszegni kezdett, akár egy fölbőszült macska.
— Helytelen a kérdésfeltevésed. — A főnök a fejét ingatta. — Hajlandó lesz-e ő együtt dolgozni veled… ez itt a kérdés.
A bagoly újfent vijjogni kezdett.
— Igen — mondta a főnök, miközben már nem hozzám, hanem a madárhoz beszélt. — Sok mindenben igazad van. De netán újból fellebbeznél?
A madár megdermedt.
— Megígérem, hogy közbenjárok. És ezúttal van rá esély.