Nagyon kíváncsi voltam, mit gondol minderről Olga. Ám a bagoly meg se nyikkant.
— Mi a fontosabb az egyensúly megőrzése érdekében? — Mégiscsak megkérdeztem. — Az én műveleti besorolásom emelése, vagy három semmiben sem vétkes ember élete?
A bagoly hallgatott.
— A hagyományos módszerekkel nem tudtam érzékelni a vámpírokat — folytattam. — Rá kellett vezetnem magam a rezonanciára. Persze nem embervérrel, csak disznóéval. Meg aztán ott vannak ezek a preparátumok… de hát biztos ismered őket…
Amikor a preparátumokhoz értem, fölkeltem, és kinyitottam egy szekrénykét a tűzhely alatt, majd előhúztam egy szorosan bedugaszolt befőttesüveget. A barnás színű rögös porból már alig maradt, épp csak egy kevéske az üveg alján, nem lett volna értelme leadni az anyaggazdálkodásra. Kiszórtam a port a mosdókagylóba, aztán lemostam — a konyhában menten bódító fűszeres illat kezdett terjengeni. Kiöblítettem az üveget, és a szemetesvödörbe dobtam.
— Kis híján átléptem a határt — jegyeztem meg. — A lehető legtermészetesebb módon. Tegnap reggel, épp visszatérőben voltam a vadászatról… a lépcsőházban belefutottam a szomszéd leánykába. Még csak a köszönést sem kockáztattam, lévén szemfogaim máris nyúltak megfele. És ma éjjel, amikor megéreztem a fiúcskát célzó Elhívást… nem sok híja volt, hogy magam is a vámpírokhoz rukkoljak be.
A bagoly egyenest a szemembe nézett.
— Gondolod, hogy ezért szemelt ki engem a főnök?
Ez egy kitömött báb. Egy tollcsomó, vattával tömött tollcsomó.
— Hogy az ő szemükkel lássak?
Az előszobában megszólalt a csengő. Fölsóhajtottam, és széttártam a karom: itt nincs mit tenni, magadra vess, akármely beszélgetőtárs túltesz egy ilyen unalmas madáron. Menet közben fölkapcsoltam a villanyt, az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
A küszöbön egy vámpír állt.
— Gyere be! — mondtam. — Gyere csak be, Kosztya!
Kicsit téblábolt az ajtóban, de aztán csak bejött. Lesimította a haját — észrevettem, hogy izzad a tenyere, a szemével pedig ide-oda fürkészett.
Kosztya még csak 17 éves. Születése óta vámpír, egy szokványos, hétköznapi városi vámpír. Nagyon kellemetlen helyzetben leledzik: a szülei vámpírok, és hát ilyetén feltételek mellett a gyermeknek mondhatni semmi esélye sincs arra, hogy normális emberként nőjön föl.
— Elhoztam a lemezeket — dörmögte Kosztya. — Nesze.
Átvettem a CD-köteget, s még csak nem is csodálkoztam azon, hogy ilyen sokat hozott. Általában hosszasan kellett nyüstölni, hogy visszaadja a lemezeket: rémes egy srác.
— Mindet meghallgattad? — kérdeztem. — Átvetted őket?
— Jaaa… hát akkor én mennék is…
— Várjál! — Vállon ragadtam, és belöktem a szobába. — Mi a baj?
Nem szólt semmit.
— Szóval már értesültél róla? — Kezdtem kapiskálni.
— Nagyon kevesen vagyunk, Anton. — Kosztya egyenest a szemembe nézett. — És amikor valaki elmegy közülünk, rögtön megérezzük.
— Ja, vagy úgy. Dobd le a cipőd, menjünk a konyhába! Komoly beszédem van veled.
Kosztya nem vitatkozott. Én pedig lázasan agyaltam azon, mit is tegyek. Öt évvel ezelőtt, amikor Másfélévé váltam és a világ föltárta homály-oldalát, meglepő felfedezések sokasága várt. De hogy pont velem szemben egy egész vámpírcsalád lakik — mind közül ez volt az egyik legsokkolóbb.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Épp az előadásokról tértem haza: nem volt semmi extra bennük, és mondhatni a nemrég befejezett főiskolára emlékeztettek. Három másfél órás előadás zsinórban egy előadóval, mindez akkora hőségben, hogy a fehér köpeny az izzadságtól a testünkhöz tapadt: egy egészségügyi intézménytől béreltük az előadótermet. Hazafelé tartva elszórikázgattam a magam örömére: hol átléptem a homályba egy kis időre — jártasságom még nemigen volt —, hol meg a járókelőket szondáztam. És már a lépcsőházban a szomszédokba botlottam.
Nagyon kedves emberek. Egyszer kölcsön akartam kérni tőlük a fúrógépet, mire Kosztya apja, Gennagyij, aki szakmáját tekintve építőmunkás, egyszerűen átjött hozzám, és játszi könnyedséggel segített elbánni a betonfalakkal — hiába, no, az értelmiség nem lehet meg a munkásosztály nélkül…
És akkor hirtelen észrevettem, hogy valójában nem is emberek.
A frászt hozták rám. Barnásszürke aurájuk volt, súlyos, elnehezült. Dermedten, rémülettel telten meredtem rájuk.
Polina — Kosztya anyja — arca kissé elváltozott, a kissrác pedig megmerevedett és elfordult. A családfő pedig odajött hozzám, lépésenként a homályba veszve — azzal a kecses járással, mely csak a vámpírok sajátja, akik egyszerre élők és holtak. Számukra a homály — megszokott létközeg.
— Szervusz, Anton — mondta.
A világ körös-körül szürke és halott volt. Magam se vettem észre, hogy merültem nyomában a homályba.
— Mindig is tudtam, hogy egyszer átléped a küszöböt — mondta. — Minden rendben.
Egy lépést hátráltam — mire Gennagyij arca megrándult.
— Minden rendben — ismételte. Széttárta az ingét, és látni engedte az iktatójegyet: kékes lenyomat a szürke bőrön. — Mindannyian nyilvántartásba vagyunk véve. Polina! Kosztya!
A felesége szintén átjött a homályba, és kigombolta a blúzát. A kissrác nem mozdult, és csak apja zord tekintete vette rá, hogy fölmutassa a jegyet.
— Le kell ellenőriznem — suttogtam. Hipnotikus kézmozdulataim még kidolgozatlanok voltak, kétszer is elszúrtam, úgyhogy újra kellett kezdenem. Gennagyij türelmesen várakozott. Végre aztán a jegy visszajelzett. Állandó bejelentkezés igazolása, rendszerellenes tevékenység nem észlelhető…
— Minden rendben? — kérdezte Gennagyij. — Elmehetünk?
— Én…
— Semmiség. Tudtuk, hogy egyszer még Másfélévé leszel.
— Menjetek! — mondtam. Nem épp összhangban a szabályzattal, de most valahogy nem volt idegem a szabályokhoz.
— Igen… — Mielőtt kilépett volna a homályból, Gennagyij egy pillanatra még visszamaradt. — Jártam az otthonodban… Anton, s ezennel, ím, viszonzom meghívásodat…
Minden rendben volt.
Elmentek, én pedig egy padra telepedtem, a napon sütkérező nénikék mellé. Rágyújtottam, miközben próbáltam rendet teremteni a gondolataim közt. Az egyik nénike nem bírta sokáig, rám nézett, és egyszeriben megnyilatkozott:
— Hát nem kedves népek, Arkasenyka?
Állandóan eltévesztette a nevemet. Csak két-három hónapja maradt hátra — most már világosan láttam.
— Nem egészen… — mondtam. Elszívtam három cigit, aztán hazakullogtam. Az ajtóhoz érve elnéztem, ahogy a „vámpírösvény” szürke nyomvonala elhalványul a küszöbnél. Épp ma tanultam meg, hogyan vegyem észre…
Estére már rendbe is jöttem. Lapozgattam a jegyzeteimet, ehhez viszont át kellett mennem a homályba. A szokványos világ számára ezek a hétköznapi füzetek érintetlennek tűntek. Először föl akartam hívni a csoportfelelőst, vagy akár magát a főnököt — személyesen vállalt értem felelősséget. De éreztem, magamnak kell meghoznom a döntést.
Amikor teljesen besötétedett, már nem bírtam tovább. Följebb mentem egy emelettel, becsöngettem. Kosztya nyílott ajtót, s ahogy meglátott, összerezzent. A valóságban ő is, akárcsak az egész családja, teljesen hétköznapinak tűnt…
— Hívd ide a szüléidet! — kértem.