— Minek?
— Nyilván a háború elrontásáért.
— A háború elrontásáért?
A katona sóhajtott. — Gyere! Menjünk sétálni! Őrmester… legyen szíves, maga is, meg egy pár legény.
A magasan fölöttük lévő erődből lesüvített egy kő, és szétzúzódott.
— Hetekig kitarthatnak ott fönt, átkozott hetekig — jelentette ki komoran a katona, miközben elsétáltak, mögöttük a türelmesen poroszkáló Poggyásszal. — Lavaeolus vagyok. És te?
— Ő az én démonom — szögezte le Erik.
Lavaeolus fölvonta szemöldökét; ennél erőteljesebben sosem szokta kifejezni meglepődését bármin.
— Az lenne? Hát, gondolom, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. És ért valamennyire a besurranáshoz valahova?
— Ő inkább kisurranó fajta — válaszolta Erik.
— Jól van — mondta Lavaeolus. Megállt egy épület mellett, egy darabig zsebre vágott kézzel föl-le járt, a kockaköveket kopogtatva szandálja orrával.
— Azt hiszem, pont itt, őrmester — jelentette ki egy idő múlva.
— Igenis, uram.
— Csak nézzétek meg azt a bagázst! — indítványozta Lavaeolus, miközben az őrmester és emberei elkezdték emelőrúddal kiemelni a köveket. — Azt a bandát az asztal körül. Bátor fiúk, ezt elismerem, de nézzétek meg őket! Azzal foglalatoskodnak, hogy modellt álljanak győzelmi szobrokhoz és biztosítsák, a történészek helyesen írják a nevüket. Átkozottul hosszú évek óta ostromoljuk ezt a helyet. Az katonásabb, azt mondták. Tudsz róla, hogy ezek tényleg élvezik? Úgy értem, mindent összevéve, kit érdekel? Csak essünk már túl rajta és menjünk haza, én azt mondom.
— Megtaláltuk, uram — jelentette az őrmester.
— Jó. — Lavaeolus nem nézett körül. — Ó-ké. — Kezét dörzsölgette. — Intézzük ezt el, aztán korán ágyba bújhatunk. Lenne kedved elkísérni? A kiskedvenced hasznosnak bizonyulhat.
— Mit fogunk csinálni? — gyanakodott Széltoló.
— Csak találkozni fogunk néhány emberrel.
— Veszélyes?
Egy kő átszakította egy közeli épület tetejét.
— Nem, nem igazán — felelte Lavaeolus. — Legalábbis az itt kint maradáshoz viszonyítva, úgy értem. És ha a maradékuk megpróbálja megostromolni a helyet, tudod, amolyan igazi, katonás módon…
A lyuk egy alagútba vezetett. Az alagút, némi kacskaringózás után, egy lépcsőhöz. Lavaeolus végigőgyelgett, hébe-hóba belerúgva a lehullott faldarabokba, mintha személy szerint ellenséges indulattal viseltetne velük szemben.
— Ööö — szólalt meg Széltoló. — Ez hova visz?
— Ó, ez csak egy titkos átjáró, egyenest a fellegvár közepébe.
— Tudod, gondoltam, hogy valami ilyesmi kell legyen — válaszolta Széltoló. — Tudod, ösztönösen megérzem ezt. És nem lepne meg, ha az összes tényleg elsőrangú tsorti ott lenne fönt, nem?
— Remélem — bólintott Lavaeolus fölcammogóban a lépcsőn.
— Rengeteg őrrel?
— Tucatjával, úgy képzelem.
— És persze kitűnően képzettek?
Lavaeolus megint bólintott. — A legjobbak.
— És ez az, ahova mi megyünk — foglalta össze Széltoló eltökélten, hogy a terv teljes borzalmát föltárja, ahogy az ember a szuvasodó fog helyét piszkálgatja.
— Úgy van.
— Mi hatan.
— És persze, a ládád.
— Na, igen — fintorgott Széltoló a sötétben.
Az őrmester enyhén megkocogtatta a vállát és odahajolt hozzá.
— Ne aggódjon a kapitány miatt, uram! — mondta. — Övé a legnagyszerűbb katonaagy az egész kontinensen.
— Honnan tudja? Látta már valaki? — faggatózott Széltoló.
— Tudja, uram, arról van szó, hogy a főnök szeret túlesni az egészen anélkül, hogy bárki, elsősorban ő maga, megsérülne, uram. Ezért gondol ki olyasmiket, mint a ló, uram. Meg egyesek megvesztegetését és hasonlókat. Múlt éjjel civilbe bújtunk és bejöttünk és berúgtunk egy kocsmában az egyik palotatakarítóval, tudja, és megtudtuk, hogy van ez az alagút.
— Igen, de titkos átjárók! — fakadt ki Széltoló. — A másik végén őrök lesznek meg minden!
— Dehogy, uram. A takarítószerek tárolására használják, uram.
A sötétben csörömpölés hangzott föl előttük. Lavaeolus elbotlott egy fölmosórúdban.
— Őrmester?
— Uram?
— Nyissa ki az ajtót, legyen szíves!
Erik megráncigálta Széltoló köntösét.
— Mi az? — érdeklődött Széltoló ingerlékenyen.
— Tudod, hogy Lavaeolus kicsoda, ugye? — súgta Erik.
— Hát…
— Ő Lavaeolus!
— Ne mondd!
— Te nem ismered a klasszikusokat?
— Ez nem egyike azoknak a lóversenyeknek, amikre elvileg emlékeznünk kellene, ugye?
Erik a szemét forgatta. — Lavaeolus volt a felelős Tsort bukásáért, a ravaszsága következtében — válaszolta. — És utána tíz évig tartott, míg hazajutott és mindenféle kalandjai voltak csábos nőkkel meg szirénekkel meg buja boszorkányokkal.
— Hát, azt már értem, miért tanulmányoztad az életét. Tíz év, mi? Hol lakott?
— Úgy kétszáz mérföldnyire innen — felelte komolyan Erik.
— Folyton eltévedt, mi?
— És amikor hazaért, megküzdött a felesége kérőivel meg minden, és a vén kutyája fölismerte őt és meghalt.
— Ó, jaj!
— Abba halt bele, hogy tizenöt évig hurcolta a gazdi papucsát a szájában.
— Micsoda szégyen.
— És tudod mit, démon? Ez az egész még nem történt meg. Megkímélhetjük az összes vesződéstől!
Széltoló ezen eltűnődött. — Megmondhatjuk neki, hogy először is szerezzen egy jobb kormányost — jelentette ki.
Valami reccsent. A katonák kinyitották az ajtót.
— Mindenki sorakozz vagy akármi is az átkozottul hülye vezényszó — parancsnokolt Lavaeolus. — A varázsláda előre, legyen szíves. Senkit se ölünk meg, kivéve, ha tényleg szükséges. Próbáljanak nem kárt tenni a tárgyakban. Rendben. Előre!
Az ajtó egy oszlopok szegélyezte folyosóra nyílt. A távolból hangok hallatszottak.
Az osztag a muzsika felé osont, míg oda nem értek egy nehéz függönyhöz. Lavaeolus mély levegőt vett, félrehúzta, előrelépett és belevágott az előre elkészített beszédbe.
— Na most, szeretném, ha abszolút világosan megértenék — mondta. — Nem szeretném, ha bár miféle kellemetlenség történne, vagy őrökért kiáltozás, és így tovább. Vagy egyáltalán bármiféle kiáltozás. Csak fogjuk az ifjú hölgyet és megyünk haza, ami egyébként is az a hely, ahol mindenkinek, ha van egy csöpp sütnivalója, lennie kellene. Különben tényleg kénytelen leszek mindenkit kardélre hányatni, és utálom, ha ilyesmiket kell tennem.
Úgy tűnt, ezen kijelentés egészen hidegen hagyja a hallgatóságot. Ez azért lehetett, mert mindössze egy bilin ülő kisgyermekből állt.
Lavaeolus mentálisan sebességet váltott és zökkenőmentesen folytatta: — Másrészt, ha nem mondod meg nekem, hol van mindenki, meg fogom kérni ezt az őrmestert itt, ni, hogy adjon neked egy hatalmas pofont.
A gyermek kivette hüvelykujját a szájából. — A mami Kasszira vigyáz — közölte. — Te vagy Bikli bácsi?
— Nem hiszem — felelte Lavaeolus.
— Bikli bácsi egy nagy hülye. — A gyermek kihúzta hüvelykujját, és, annak arckifejezésével, aki épp kimerítő kutatást fejezett be, hozzátette: — Bikli bácsi kaka.