— Őrmester?
— Uram?
— Viselje gondját a gyermeknek!
— Igenuram. Káplár?
— Főtörzs?
— Őrizze ezt a kölyköt!
— Igen, őrmester. Arkheiosz közlegény?
— Igen, káplár — mondta a katona, és hangja előrelátástól komorlott.
— Vigyázzon a srácra!
Arkheiosz közlegény körülnézett. Már csak Széltoló és Erik maradt, és, noha igaz, hogy a civil a lehető legalacsonyabb rang, ami létezik, és valahol az ezredszamár után következik, arckifejezésük azt sugallta, hogy nekik ugyan nem fognak parancsolni.
Lavaeolus átballagott a szobán és egy másik függönynél hallgatózott.
— Elmondhatunk neki mindent a jövőjéről — sziszegte Erik. — Mindenféle dolgok megestek vele… úgy értem, meg fognak esni. Hajótörések meg varázslatok meg az egész legénységét állattá változtatják meg hasonló dolgok.
— Igen. Megmondhatjuk neki „Gyalogolj haza!” — ismerte el Széltoló.
A függöny félresuhogott.
Egy nő állt ott… dundi, szemrevaló, noha kissé már hervatag, fekete ruhát viselt és kezdődő bajuszt. Számos gyermek, különböző méretekben, próbált meg a nő mögé bújni. Széltoló legalább hetet számolt.
— Az ki? — tudakolta Erik.
— Ahem — mondta Széltoló. — Az az érzésem, hogy Ellenóra Tsortból.
— Ne butáskodj! — susogta Erik. — Úgy néz ki, mint a mamám. Ellenóra sokkal fiatalabb volt és csupa… — A hangja elfúlt és több hullámzó mozdulatot tett kezével, sejtetni engedve egy olyan női alkatot, amely minden valószínűség szerint képtelen lenne egyensúlyban maradni.
Széltoló megpróbálta elkerülni az őrmester tekintetét.
— Igen — szólalt meg és kissé elvörösödött. — Hát, tudod. Ööö. Teljesen igazad van, csak hát hosszú volt az ostrom, nem igaz, egy s más következtében.
— Nem értem, ennek mi köze van hozzá — mondta szigorúan Erik. — A klasszikusok egyáltalán nem szóltak gyerekekről. Azt mondták, hogy Ellenóra egész idő alatt Tsort tornyain andalgott és elveszett szerelmese után epekedett.
— Nos, igen, gondolom, egy kicsit epekedett — felelte Széltoló. — Csak tudod, az ember nem epekedhet örökké és bizonyára kissé hűvös volt ott fönn azokon a tornyokon.
— Állandóan andalogva, az ember halálos nyavalyát kaphat — bólintott az őrmester.
Lavaeolus elgondolkozva figyelte a nőt. Aztán meghajolt:
— Gondolom, tudja, hölgyem, hogy miért vagyunk itt? — kérdezte.
— Ha csak egyetlen gyerekhez hozzáér, sikítani fogok — közölte Ellenóra szenvtelenül.
Lavaeolus ismét megmutatta, hogy gerillaképességein kívül, szembeszökő idegenkedés jellemzi egy előre elkészített beszéd elvesztegetésétől, ha már egyszer fejben kidolgozta az egészet.
— Szépséges hajadon — kezdte. — Számos veszéllyel szembenéztünk, hogy kegyed kiszabadíthassuk, és visszavihessük… — a hangja akadozott — …szeretteihez. Ööö. Ez az egész rettentően balul ütött ki, igaz?
— Nem tehetek róla — mentegetőzött Ellenóra. — Az ostrom olyan hosszú ideig tartott és Mauszoleum király nagyon kedves volt és én amúgy se szerettem soha Ephebét…
— Hol van most mindenki? Úgy értem, a tsortiak. Magán kívül.
— Ha minden áron tudni akarja, kinn vannak az oromzaton és sziklákat dobálnak.
Lavaeolus kétségbeesésében széttárta karját.
— Nem tudott volna, tudja, kicsempészni egy üzenetet vagy valamit? Vagy meghívni minket az egyik keresztelőre?
— Maguk szemlátomást mind olyan remekül szórakoztak — válaszolta a nő.
Lavaeolus megfordult és komoran vállat vont. — Rendben — mondta. — Remek. QED. Semmi gond. Kifejezetten ott akartam hagyni az otthonom és tíz évet eltölteni egy mocsárban ücsörögve egy csapat izomagyú idiótával. Nem mintha lett volna bármi fontos teendőm otthon, csak egy kis királyság kormányzása, ilyesmi. Ó-ké. Hát akkor. Akár el is mehetünk. Bizton mondhatom, fogalmam sincs, hogy lehet ezt tapintatosan közölni mindenkivel — mondta keserűen —, a többiek olyan jól mulattak. Valószínűleg rendeznek egy átkozott díszlakomát és jót nevetnek rajta és berúgnak, ez lenne rájuk jellemző.
Ránézett Széltolóra és Erikre.
— Akár el is árulhatjátok, most mi következik — vetette oda. — Biztos vagyok benne, hogy tudjátok.
— Hümm — nyilatkozta Széltoló.
— A város leég — világosította föl Erik. — Különösen a végeláthatatlan tornyok. Nem is láttam még őket — tette hozzá duzzogva.
— Ki tette? Ők vagy a mieink? — kérdezte Lavaeolus.
— Azt hiszem, a tieid — válaszolta Erik.
Lavaeolus sóhajtott egyet. — Rájuk vall — szögezte le. Ódafordult Ellenórához. — A mieink… azaz, az enyéim… föl fogják perzselni a várost — közölte. — Nagyon hősiesen hangzik. Pont az a fajta dolog, amire buknak. Esetleg nem lenne rossz ötlet, ha velünk jönne. Hozza a kölyköket is! Vegye úgy, hogy kirándulás az egész család részére, miért is ne?
Erik odahúzta Széltoló fülét a szájához.
— Ez vicc, ugye? — kérdezte. — Ő valójában nem a szép Ellenóra, ugye, csak ugratsz?
— Mindig ez van ezekkel a forróvérű példányokkal — felelte Széltoló. — Határozottan hanyatlásnak indulnak harmincöt évesen.
— A sok tésztafélétől — tette hozzá az őrmester.
— De olvastam, hogy ő volt a leggyönyörűbb…
— Na, ja — szólt az őrmester. — Ha te fogod magad és nekilátsz olvasni…
— A lényeg az — vágott közbe sietve Széltoló —, amit drámai szükségszerűségnek neveznek. Senkit sem fog érdekelni egy háború, amit egy egész kedves, jó megvilágításban mérsékelten vonzó hölgyért vívnak. Ugye?
Erik közel járt a síráshoz.
— De azt írták, hogy szépsége ezer hajót indított útnak…
— Ezt hívják metaforának — okította Széltoló.
— Hazugságnak — magyarázta el kedvesen az őrmester.
— Különben is, nem kellene elhinned mindent, amit a klasszikusokban olvasol — fűzte hozzá Széltoló. — Sosem ellenőrzik a tényeket. Csak az a szándékuk, hogy eladják a sztorit.
Időközben Lavaeolus elmélyült vitába keveredett Ellenórával.
— Rendben, rendben — mondta. — Ahogy tetszik, maradjon csak itt. Mit bánom én! Gyerünk, egész banda. Indulunk. Maga meg mit csinál, Arkheiosz közlegény?
— Éppen ló vagyok, uram — magyarázkodott a katona.
— Ő Kaka bácsi — jelentette be a gyermek, aki immár Arkheiosz közlegény sisakját viselte.
— Nos, amikor végzett a lósággal, keressen nekünk egy olajlámpást! Egy alapos tiplit szereztem a térdemre abban az alagútban.
Lángok bömböltek Tsortszerte. Az egész tengelyiránti égbolt vöröslött.
Széltoló és Erik lentről, egy tengerparthoz közeli szikláról nézték.
— Egyébként is, nem is végeláthatatlan tornyok — jegyezte meg Erik egy idő múlva. — Látom a végük.
— Azt hiszem, végeérhetetlen tornyot értettek alatta — kockáztatta meg Széltoló, miközben megint leomlott egy, vörösen izzva, a város romjaiba. — De az is tévedés volt.
Egy ideig némán folytatták a szemlélődést, aztán Erik megszólalt: — Fura. Az, ahogy belebotlottál a Poggyászba és leejtetted a lámpást, meg minden.
— Igen — vetette oda Széltoló kurtán.