— Elhiteti az emberrel, hogy a történelem mindig talál módot az önmegvalósításra.
— Igen.
— Viszont az remek volt, ahogy a Poggyászod mindenkit megmentett.
— Igen.
— Muris volt látni azt az összes kölyköt a tetején lovagolva.
— Igen.
— Mindenki nagyon elégedettnek tűnik ezzel.
A szembenálló seregek mindenesetre azok voltak. Senki sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze a civileket, akiknek nézetei a hadviselésről sosem igazán megbízhatóak. A katonaság köreiben, legalábbis egy bizonyos rang fölött, rengeteg hátbaveregetés zajlott, meg anekdotázás, kedélyes pajzskicserélés, és az volt az általános vélemény, hogy, a tüzekkel meg ostromokkal meg hajóhadakkal meg falovakkal meg mindennel, egészében véve rohadt jó háború volt. Danászás hangjai visszhangzottak szerte a borszínű tenger fölött.
— Hallgasd csak őket! — szólt Lavaeolus a partra húzott ephebei hajók körüli sötétből előbukkanva. — Jól jegyezd meg, ezután a „Philodelphosz bulija”[11] tizenöt versszaka fog következni. Nagy csapat agyalágyult, akik az ágyékkötőjükben tartják az eszük.
Leült a sziklára. — A mocskok — mondta mély átérzéssel.
— Gondolod, hogy Ellenóra meg fogja tudni magyarázni ezt az egészet a fiújának? — firtatta Erik.
— Úgy képzelem, igen — válaszolta Lavaeolus. — Általában meg tudják.
— De férjhez ment! És lett egy csomó gyereke — tamáskodott Erik.
Lavaeolus vállat vont. — Pillanatnyi vad szenvedély — jelentette ki. Szúrós pillantást vetett Széltolóra.
— Hé, te, démon! — szólította meg. — Szeretnék bizalmasan beszélni veled, ha lehet.
A hajók felé vezette Széltolót, nehézkesen lépdelve a nedves homokon, mintha valami nagyon nyomasztaná.
— Ma éjjel, az első dagállyal elindulok haza — közölte. — Nincs értelme itt lebzselni, a véget ért háborúból meg mindenből kifolyólag.
— Jó ötlet.
— Ha van valami, amit utálok, az a tengeri utazás — jelentette ki Lavaeolus. Belerúgott a legközelebbi hajóba. — Az egész csak agyalágyultak körbemászkálása meg üvöltözése, tudod? Húzd meg ezt, vondd be azt, engedd el amazt. És ráadásul tengeribeteg leszek.
— Nekem a magasság ilyen — jegyezte meg Széltoló együtt érzően.
Lavaeolus megint belerúgott a gályába; nyilvánvalóan valami nagy, érzelmi problémával vívódott.
— Arról van szó — bökte ki boldogtalanul —, hogy történetesen nem tudod-e, vajon rendben hazaérek-e, he?
— Mi?
— Csak néhány száz mérföld az egész, nem kellene sokáig tartson, ugyebár? — faggatta Lavaeolus aggodalmat sugározva, akár egy világítótorony.
— Ó! — Széltoló a férfi szemébe nézett. Tíz év, gondolta. Meg mindenféle bizarr kaland szárnyas hogyhíjjákokkal és tengeri szörnyekkel. Másrészről viszont, használna neki, ha tudná?
— Rendben haza fogsz érni — állította. — Valójában erről leszel híres. Egész mítoszok születtek a hazameneteledről.
— Hú! — Lavaeolus a hajótestnek dőlt, levette a sisakját, és megtörölte homlokát. — Mondhatom, nagy kő esett le a szívemről. Féltem, hogy az istenek neheztelnek rám.
Széltoló nem szólt semmit.
— Egy kissé földühödnek, ha fogod magad és olyan ötletekkel állsz elő, mint a falovak meg alagutak — folytatta Lavaeolus. — Tudod, ők tisztelik a hagyományokat. Jobb szeretik, ha az emberek csak vagdalkoznak egymással. Tudod, azt hittem, hogy ha meg tudom mutatni az embereknek, hogyan juthatnak könnyebben ahhoz, amit akarnak, nem lesznek többé olyan átkozott hülyék.
A partvonal távolabbi részéről torkukszakadtából éneklő férfihangok harsantak föclass="underline"
— …a Vesta-szüzek, Eljöttek Heliodeliphilodelphoiboschromenoszból, És mire véget ért a buli, Egy se volt már…
— Ez sosem válik be — szögezte le Széltoló.
— Mindenesetre érdemes legalább megpróbálni. Nem?
— Ó, dehogynem.
Lavaeolus hátba vágta.
— Ne csüggedj! — vidította. — Ezután csak jobb lehet!
Kisétáltak a sötét hullámtörőkig, ahol Lavaeolus gályája horgonyzott, és Széltoló nézte, ahogy a férfi kiúszik és fölmászik a fedélzetre. Egy idő múlva az evezőket behajózták, vagy kihajózták, vagy akárminek is hívják azt, amikor átdugják őket a hajóoldal lyukain, és a gálya lassan kifutott az öbölbe.
Néhány szó visszalebegett a hullámverés fölött.
— Szegezze a kevésbé szegletes végét abba az irányba, őrmester.
— Igenis, kapitány!
— És ne kiabáljon! Kértem, hogy kiabáljon? Miért kell mindegyiküknek kiabálni? Most lemegyek és ledőlök.
Széltoló visszavánszorgott a sziklához. — Az a gond — jelentette ki —, hogy a dolgok sosem lesznek jobbak, épp ugyanolyanok maradnak, csak még inkább. Viszont épp elég aggódnivalója van amúgy is.
Mögötte, Erik az orrát fújta.
— Ez volt a legszomorúbb dolog, amit valaha is hallottam — közölte.
A tengerparton távolabb az ephebei és tsorti seregek még mindig teli torokkal dáridóztak a víg poharazgatás tábortüzei körül.
— …a falu hárpiája is ott volt…
— Gyerünk! — szólalt meg Széltoló. — Menjünk haza!
— Tudod, mi a fura a nevében? — kérdezte Erik, amikor nekivágtak a homokon.
— Nem. Mire gondolsz?
— Lavaeolus azt jelenti „Szeleket toló”.
Széltoló rámeredt.
— Ő az ősöm? — hitetlenkedett.
— Ki tudja? — felelte Erik.
— Ó! Nahát! — Széltoló elgondolkozott ezen. — Hát, azt kívánom, bárcsak mondtam volna neki, hogy kerülje el a nősülést. Vagy Ankh-Morpork fölkeresését.
— Az valószínűleg még meg sem épült…
Széltoló megpróbálkozott az ujjcsettintéssel.
Ezúttal működött.
Astfgl hátradőlt. Eltűnődött, vajon mi történt Lavaeolusszal.
Az istenek és démonok, lévén az Időn kívüli lények, nem úgy mozognak benne, mint buborékok a patakban. Számukra egyidejűleg zajlik minden. Ez azt kellene jelentse, hogy mindent tudnak, ami meg fog történni, mert, egy bizonyos értelemben, már meg is történt. Az ok, amiért nem tudják, az, hogy a valóság óriási hely, ahol rengeteg érdekes dolog esik meg és mindegyik nyomon követése olyan lenne, mintha hatalmas képmagnót próbálnál használni, amin nincs se kimerevítő, se számláló. Rendszerint egyszerűbb kivárni.
Egy nap majd utána kell nézzen.
De itt és most, amennyiben ezt a kifejezést alkalmazhatjuk olyan helyen, mely kívül van a téridőn, a dolgok nem mennek jól. Erik valamivel rokonszenvesebbnek tűnik, ami elfogadhatatlan. Továbbá szemmel láthatólag megváltoztatta a történelem menetét, noha ez lehetetlen, mert az egyetlen, amit a történelem menetével tenni lehet, az az előmozdítása.
Valami klimakterikusra lenne szükség. Valami tényleg lélekölőre.
A Démonkirály rádöbbent, hogy a bajszát pödörgeti.
Az a gond az ujjcsettintéssel, hogy sose tudhatod, hova vezet…
Széltoló körül minden fekete volt. Ez nem csupán a színek hiányát jelentette. Az a sötétség volt, ami kereken tagadja a lehetőséget, hogy valaha is létezhettek színek.
A lába nem ért semmihez, és úgy látszott, lebeg. Valami más is hiányzott. Nem igazán tudott rátapintani, mi.
— Erik, itt vagy? — kockáztatta meg.
Egy tiszta hang a közelben így szólt: — Igen. Te is itt vagy, démon?
11
A „Ball of Kerrymuir” című ugyancsak obszcén dal paródiája, amit brit férfiak nagyon részegen szoktak énekelni. Magyar megfelelője tudomásom szerint nincs.