— I-igen.
— Hol vagyunk? Zuhanunk?
— Nem hinném — válaszolta Széltoló tapasztalataiból kiindulva. — Nincs süvítő szél. Mindig süvít a szél, amikor zuhansz. Valamint az egész addigi életed lepereg előtted, és még semmi olyat nem láttam, amit fölismernék.
— Széltoló?
— Igen?
— Amikor kinyitom a szám, nem jön ki belőle hang.
— Ne le… — Széltoló habozni kezdett. Ő sem adott ki semmiféle hangot. Tudta, mit mond, csak az nem érte el a külvilágot. Viszont Eriket hallotta. Talán a szavak reménytelen esetnek ítélték a fülét és egyenesen az agyába érkeznek.
— Valószínűleg valamiféle varázslat vagy valami — jelentette ki. — Itt nincs levegő. Ezért nincs hang. A levegő összes kicsiny részecskéje valahogy összeverődik, mint az üveggolyók. Így kapod a hangokat. Tudtad?
— Tényleg? Nahát!
— Szóval az abszolút semmi vesz minket körül — állította Széltoló. — Tökéletes semmi. — Tétovázott. — Van rá egy szó — motyogta. — Az, amit akkor kapsz, amikor nem marad semmi, már mindent elfogyasztottak.
— Aha. Azt hiszem, azt hívják cechnek — mondta Erik.
Széltoló fontolgatta egy darabig. Úgy nagyjából rendben lévőnek hangzott. — Helyes — jelentette ki. — A cech. Az az, ahol vagyunk. Lebegünk az abszolút cechben. A teljes, tökéletes, sziklaszilárd cechben.
Astfgl mostanra kezdett dühöngeni. Voltak varázslatai, melyek bárkit bárhol, bármikor meg tudtak találni, és ezek nincsenek sehol. Egyik percben figyelte őket a tengerparton, a következőben… semmi.
Ez csupán két további helyet jelenthet.
Szerencsére, elsőnek a rosszat választotta.
— Már néhány csillag is megtenné — panaszkodott Erik.
— Van valami nagyon fura ebben az egészben — jelentette ki Széltoló. — Úgy értem, nem fázol?
— Nem.
— Nos, akkor meleged van?
— Nem. Valójában nem érzek valami sokat.
— Nincs meleg, nincs hideg, nincs fény, nincs hő, nincs levegő — sorolta Széltoló. — Csak cech. Mióta vagyunk itt?
— Nem tudom. Egy örökkévalóságnak tűnik, de…
— Áhá! Azt se tudom biztosan, van-e itt idő. Olyan nem, amit tisztességes időnek mondhatni. Csak az a fajta idő, amit az emberek agyalnak ki menet közben.
— Arra igazán nem számítottam, hogy itt találok valakit — szólalt meg egy hang Széltoló füle mellett.
Némileg becsapott hang volt, olyan hang, melyet panaszkodásra teremtettek, de legalább nyoma sem volt benne fenyegetésnek. Széltoló hagyta magát körbelebegni.
Egy kis, patkányképű férfi üldögélt törökülésben, és ködös gyanakvással figyelte őt. Az egyik füle mögé ceruzát dugott.
— Á! Helló! — üdvözölte Széltoló. — És pontosan hol is van ez az itt?
— Sehol. Pont az a lényeg, nem?
— Egyáltalán sehol?
— Még nem.
— Rendben van — mondta Erik. — És mikor lesz ebből valahol?
— Nem könnyű megmondani — válaszolta a kis termetű férfi. — Kettőtökből kiindulva, és figyelembe véve egyet s mást, anyagcsereértékeket és így tovább, azt mondanám, hogy ennek a helynek valahollá válása esedékes, nos, egy icipici ide vagy oda, úgy ötszáz másodperc múlva. — Elkezdte kicsomagolni a batyut az ölében. — Lenne kedvetek egy szendvicshez, amíg várunk?
— Mi? Lenne-e… — Ezen a ponton Széltoló gyomra, tudatában, hogy ha hagyja, hogy az agy diktálja a tempót, a kezdeményes elveszítésének veszélye fenyegeti, közbevágott és ezen kérdésre késztette: — Milyen fajta?
— Honnan tudjam? Mit szeretnél, milyen legyen?
— Tessék?
— Ne vacakolj! Csak mondd meg, hogy milyennek szeretnéd.
— Ó? — Széltoló rámeredt. — Hát, ha van nálad tojásos-zsázsás…
Akkor monda a kis ember: — Légyen tojásos-zsázsás, vagy micsoda. — Benyúlt a csomagjába és odakínált egy fehér háromszöget Széltolónak.
— Hű! — mondta Széltoló. — Micsoda véletlen!
— Most már bármelyik pillanatban kezdődnie kell — nyilatkozta az alacsony férfi. — Arra… nem mintha már bármilyen rendes irányt elrendeztek volna, na persze, ők nem… ott.
— Mást se látok, csak sötétséget — siránkozta Erik.
— Nem, azt nem teheted — helyesbített a kis ember diadalmasan. — Csak azt látod, ami ott van, mielőtt installálják a sötétséget, vagy micsoda.
Csúnya pillantást vetett a még-nem-sötétségre. — Na, gyerünk! — mondta. — Miért várunk, miiiért várunk?
— Mire várunk? — érdeklődött Széltoló.
— Mindenre.
— Milyen mindenre? — kérdezte Széltoló.
— Mindenre. Nem milyen mindenre. Mindenre, vagy micsodára.
Astfgl átkémlelt az örvénylő gázködökön. Legalább a jó helyen van. Pont az a lényeg a világ végében, hogy véletlenül sem mehetsz rajta túl.
Az utolsó néhány zsarátnok kialudt. Az idő és a tér némán összeütközött és összeomlott.
Astfgl köhintett. Olyan rettenetesen magányos érzés, amikor húszmillió fényévre vagy otthontól.
— Van itt valaki? — tudakolta.
IGEN.
A hang pont a füle mellett hangzott föl. Még a démonkirályok is megborzonghatnak.
— Úgy értem, rajtad kívül — mondta. — Láttál valakit?
IGEN.
— Kit?
MINDENKIT.
Astfgl fölsóhajtott. — Úgy értem, valakit mostanában.
EGY IDEJE MINDEN NYUGODT — felelte a Halál.
— A francba!
VALAKI MÁSRA SZÁMÍTOTTÁL?
— Azt hittem, esetleg itt lesz valaki, akit Széltolónak hívnak, de… — kezdte Astfgl.
A Halál szemgödre vörösen villant. A VARÁZSLÓ? — firtatta.
— Nem, dém… — Astfgl elhallgatott. Addig, ami több másodperc lett volna, ha még létezett volna idő, a rettentő gyanú állapotában lebegett.
— Ember? — hörögte.
EZ KISSÉ LIBERÁLIS ÉRTELMEZÉSE A SZÓNAK, DE NAGYJÁBÓL IGAZAD VAN.
— Hát, itt kárhozzak el… — kezdte Astfgl.
ÚGY TUDOM, MÁR MEGTÖRTÉNT.
A Démonkirály kinyújtotta reszkető kezét. Növekvő dühe elnyomta stílusérzékét; vörös selyemkesztyűi szétrepedtek, amikor a karmok kilökődtek.
És aztán, mivel sosem jó ötlet olyasvalaki fonák oldalára kerülni, akinek kaszája van, Astfgl elbúcsúzott: — Elnézést a háborgatásért — azzal eltűnt. Csak amikor úgy ítélte, már a Halál szerfölött éles fülének hallótávolságán kívül jár, csak akkor üvöltött föl dühében.
A semmi kigöngyölte végeláthatatlan hosszát a huzatos téren át az idők végezetén.
A Halál várakozott. Egy idő múlva csontujjai dobolni kezdtek kaszája nyelén.
Sötétség csobogott körülötte. Még csak végtelen sem létezett többé.
Megpróbált elfütyülni néhány népszerűtlen dallamfoszlányt a foga közt, ám a hangját egyszerűen elnyelte a semmi.
Vége az örökkének. Minden homok lepergett. Megfutották a nagy versenyt az entrópia és az energia között, és végül is az esélyes lett a győztes.
Talán ki kellene élesítenie a pengét újra?
Nem.
Nincs sok értelme, valójában.
Az abszolút semmi óriási zagyvalékai nyúltak el abba, amit a távolnak nevezhetnénk, ha még létezne a téridő vonatkoztatási rendszere, hogy értelmet adjon az olyan szavaknak, mint „távol”.
Úgy tűnt, nincs már sok teendő.