TALÁN IDEJE, HOGY MÁRA BEFEJEZZEM A MUNKÁT, gondolta.
A Halál megfordult, hogy távozzon, de amint megtette, meghallotta a neszek leghalkabbikát. Az volt a hangnak, mint egyetlen foton a fénynek, oly gyönge és elhaló, hogy teljesen hallhatatlanul tűnt volna el egy működő világegyetem lármájában.
Egy parányi anyagdarab volt, amint a létbe csöppen.
A Halál odament érkezési helyéhez és figyelmesen megnézte.
Egy gemkapocs volt az[12].
Nos, kezdetnek megteszi.
Újabb pukkanás hallatszott, amely egy kis, fehér inggombot hagyott enyhén pörögve a vákuumban.
A Halálban kissé fölengedett a feszültség. Na persze, bele fog telni némi időbe. Lesz egy intermezzo, mielőtt ez az egész elég bonyolulttá válik gázködök, galaxisok, bolygók és kontinensek létrehozásához, nem is beszélve a parányi dugóhúzó alakú izékről ide-oda tekergőzve nyálkás tavakban és azon tűnődve, vajon ez az evolúció megéri-e az uszonyok meg lábak meg izék növesztésének fáradságát. Azonban egy megállíthatatlan trend kezdetét jelezte.
Más dolga sincs, mint hogy türelmes legyen, és ahhoz nagyon ért. Hamarosan lesznek élőlények, fejlődve, mint az őrült, szaladgálva és kacagva az új napfényben. Kifáradva. Megöregedve.
A Halál hátradőlt. Ő aztán várhat.
Akármikor lesz rá szükségük, ő ott lesz.
Megszületett a Világegyetem.
Bármelyik újjáteremtett kozmogóniakutató meg tudja mondani neked, hogy az összes érdekes dolog az első két percben történt, amikor a semmi összegyűlt, hogy létrehozza a teret és időt és rengeteg, tényleg apróka fekete lyuk jelent meg és így tovább. Az után, mondják ők, az egész csak anyag kérdése. Alapjában véve ezzel véget is ért, eltekintve a mikrohullámú sugárzástól.
Azonban közelről nézve volt bizonyos csiricsáré vonzereje.
Az alacsony férfi szipákolt.
— Túl hivalkodó — jelentette ki. — Nincs szükség erre a rengeteg zajra. Simán lehetett volna Őssziszegés vagy egy kevés zene.
— Lehetett volna? — lepődött meg Széltoló.
— Aha, és eléggé bizonytalannak látszott a két pikoszekundumos jel körül. Vitán felül kissé silány töltelék. De manapság így megy ez. Semmi szaktudás. Amikor fiatal voltam, napokba telt egy világegyetem elkészítése. Az ember egy kicsit büszke lehetett rá. Most meg csak úgy összedobják, és föl a teherautó-platóra és gyerünk! És, tudod, mit csinálnak?
— Nem? — szólt erőtlenül Széltoló.
— Elcsórnak cuccokat a helyszínről. Találnak valakit a közelben, aki valamicskét tágítani akarja a világegyetemét, és a következő, amit észreveszel, hogy döngetnek egy nyaláb égbolttal és eladják bővítésnek valahol.
Széltoló rámeredt.
— Te ki vagy?
A férfi elvette a ceruzát a füle mögül és tűnődve nézegette az űrt Széltoló körül. — Dolgokat készítek — válaszolta.
— Milyen dolgokat?
— Milyen dolgokat szeretnél?
— Te vagy a Teremtő?
Az alacsony férfi ettől zavarba jött. — Nem a. Nem a. Csak egy. Nem szerződöm a nagy dolgokra, csillagokra, gázóriásokra, pulzárokra és így tovább. Csak arra specializálódtam, amit rendelésre dolgozó szakmának nevezhetnénk. — Kihívóan büszke pillantást vetett rá. — Tudod, én csinálom az összes fám — közölte bizalmasan. — Szaktudás. Évekbe telik megtanulni, hogy kell egy fát csinálni. Még a tűlevelűeket is.
— Ó! — nyelt egyet Széltoló.
— Nem alkalmazok senkit, hogy befejezze őket. Csak semmi alvállalkozásba adás, ez a mottóm. A mocsadékok mindig megváratnak, míg installálják a csillagokat vagy valamit valaki másnak. — Az alacsony férfi fölsóhajtott. — Tudod, az emberek azt hiszik, hogy az egész nagyon könnyű kell legyen, mármint a teremtés. Azt hiszik, hogy csak lebegsz a vizek fölött és kicsit lengeted a kezed. Egyáltalán nem ilyen.
— Nem?
A kis termetű férfi ismét megvakarta az orrát. — Példának okáért, nagyon hamar kimerülnek az ötleteid a hópelyhekről.
— Ó!
— Kezded azt gondolni, hogy gyerekjáték lenne becsempészni néhány egyformát.
— Tényleg?
— Azt gondolod magadnak, „Van belőlük billió trillió szkvillió, senki se fogja észrevenni”. De ez az, ahol bejön a képbe a professzionalizmus, valahogy.
— Valóban?
— Egyesek — és itt a teremtő szúrósan nézett a mellettük még mindig áramló, kialakulatlan anyagra — azt hiszik, hogy elég néhány alapvető fizikai képletet installálni, aztán fogják a pénzt és lelépnek. Egy milliárd évvel később az egész égbolt csupa hézag, akkora fekete lyukak, mint a fejed, és amikor fölimádkozol, hogy panaszkodj, csak egy fiatal lány van a pultnál, aki azt állítja, nem tudja, hol a főnök. Szerintem az emberek értékelik a személyes kapcsolatot, szerinted nem?
— Á! — mondta Széltoló. — Szóval… amikor belecsap a villám az emberbe… ööö… nem azok miatt az elektromos kisülésekkel meg magaslatokkal meg mindennel kapcsolatos dolgok miatt történik… ööö… hanem mert valóban ezt akarod?
— Ó, nem én! Nem én működtetem a dolgokat. Épp elég nagy munka megépíteni őket, nem várhatod, hogy még én üzemeltessem is mindet. Tudod, ezrével vannak világegyetemek — fűzte hozzá hangjában árnyalatnyi szemrehányással. — Olyan hosszú a feladataim lajstroma, mint a karod.
Maga alatt kotorászott és előhúzott egy nagy, bőrkötésű könyvet; nyilván eddig azon ült. Az reccsenve nyílt szét.
Széltoló érezte, hogy ráncigálják a köntösét.
— Figyelj — szólalt meg Erik. — Ez valójában nem… Ő, ugye?
— Pedig azt állítja — felelte Széltoló.
— Mit keresünk itt?
— Nem tudom.
A teremtő rámeredt. — Egy kis csöndet kérnék — mondta.
— De figyelj — sziszegte Erik —, ha tényleg ő a világ teremtője, az a szendvics vallásos ereklye!
— Hű! — rebegte elhalóan Széltoló. Ezer éve nem evett semmit. Eltűnődött, mi lehet a büntetése nagytiszteletű tárgyak megevésének. Valószínűleg valami szigorú.
— Elhelyezhetnéd valahol egy templomban és embermilliók jönnének, hogy láthassák.
Széltoló óvatosan fölemelte a fölső kenyérszeletet.
— Nincs benne majonéz — közölte. — Akkor is számít?
A teremtő megköszörülte a torkát és elkezdett fennhangon olvasni.
Astfgl az entrópialejtőn szörfözött, dühös, vörös szikra a térköz örvényeinek háttere előtt. Mostanra annyira mérges volt, hogy önuralma utolsó maradványa is tovaszállt; hetyke sipkája a sikkes szarvacskákkal puszta karmazsinfoszlány lett, mely a koponyáját keretező hatalmas, csavart kosszarvak egyikének hegyén fityegett.
Meglehetősen érzéki, szakító hanggal a hátán feszülő vörös selyem széthasadt és kibomlottak a szárnyai.
Hagyományosan bőrszerűnek szokták föltüntetni, ám a bőr nem bírna ki többet pár másodpercnél ebben a környezetben. Ráadásul nem is lehet szépen összehajtogatni.
Ezek a szárnyak delejességből és formát öltött űrből voltak, és szétterültek, míg pusztán halvány függönynek látszottak a fehéren izzó firmamentum háttere előtt, és oly lassan, oly feltartóztathatatlanul verdestek, mint a civilizációk keletkezése.
Azért persze denevérjellegűnek tűntek, ám csupán a hagyomány kedvéért.
12
Sokan azt hiszik, hogy hidrogénmolekula kellett volna legyen, de ez ellentmond a megfigyelt tényeknek. Mindenki, aki lelt már egy mindaddig ismeretlen habverővel beékelt ártatlan konyhafiókra, tudja, hogy a nyers anyag ugyancsak fejlett formákat öltve ömlik folyamatosan az univerzumba, rendszerint hamutartókban, vázákban és kesztyűtartókban csöppen a létbe. Alakját a gyanakvás eloszlatásához választja, és közönséges megnyilvánulásai a gemkapcsok, a gombostűk az ingek csomagolásából, a központi fűtés radiátorainak apró kulcsai, az üveggolyók, a zsírkrétadarabok, a fűszeraprító eszközök rejtélyes alkatrészei és régi Kate Bush albumok. Hogy mért teszi ezt az anyag, nem világos, ám az egyértelmű, hogy Tervei vannak.