Anélkül, hogy Astfgl észrevette volna, valahol a 29. ezredforduló környékén megelőzte valami kicsi és szögletes és valószínűleg még nála is mérgesebb.
Nyolc varázsige kell a világ megalkotásához. Széltoló ezzel pontosan tisztában volt. Tudta, hogy az őket tartalmazó könyv az Oktávó, mert az még mindig létezett a Láthatatlan Egyetem könyvtárában — jelenleg egy hegesztett vasládában egy külön neki kiásott tárna alján, ahol varázskisugárzását ellenőrzés alatt lehet tartani.
Széltoló régebben töprengett azon, hogyan kezdődött el minden. Úgy képzelte, afféle fordított robbanás lehetett, a csillagközi gázok harsogva álltak össze, hogy létrehozzák Nagy A'Tuint, vagy legalábbis mennydörgés morajlott vagy valami.
Ehelyett halk, dallamos pendülés hallatszott, és ahol addig nem létezett Korongvilág, létezett a Korongvilág, mintha egész idő alatt valahol ott bujkált volna.
Arra is rádöbbent, hogy a zuhanás érzete, mellyel nemrég tanult meg együtt élni, az, amivel valószínűleg együtt fog halni is. Amikor a világ megjelent alatta, magával hozta ennek az eónnak különleges ajánlatát — a gravitációt, mely beszerezhető tetszés szerinti erősségben a hozzád legközelebbi szilárd égitesttől.
Azt mondta, mint ahogy ilyen alkalmakkor gyakorta előforduclass="underline" — Áárgh!
A teremtő, még mindig derűsen csücsülve a levegőben, megjelent mellette, miközben zuhant.
— Klassz felhők, nem gondolod? Remek munkát végeztem a felhőkön — jelentette ki.
— Áárgh! — ismételte meg Széltoló.
— Valami baj van?
— Áárgh.
— Na tessék, ezek az emberek! — méltatlankodott a teremtő. — Mindig rohannak valahova. — Közelebb hajolt. — Nem az én dolgom, persze, de gyakran tűnődtem, vajon mi minden megy át a fejeteken.
— A lábam lesz az egy percen belül! — visította Széltoló.
Erik, mellette zuhanóban, megrángatta a bokáját. — Nem beszélhetsz így a világegyetem teremtőjével! — kiáltotta. — Csak mondd neki, hogy csináljon valamit, tegye puhává a talajt vagy mi!
— Ó, nem is tudom, hogy megtehetném-e — szólt a teremtő. — Vannak ok-okozati szabályzatok. A Felügyelő úgy letaglózna engem, mint egy tonna, egy tonna, egy tonna súly — tette hozzá. — Valószínűleg összetákolhatnék neked egy igazán puha ingoványt. Vagy a futóhomok is nagyon népszerű jelenleg. Csinálhatnék neked komplett futóhomokot en suite láppal meg mocsárral, semmi probléma.
— ! — fakadt ki Széltoló.
— Sajnálom, egy kicsit hangosabban kéne beszélned. Várj egy percet.
Megint dallamos, pendülő nesz hallatszott.
Amikor Széltoló kinyitotta a szemét, egy tengerparton állt. Valamint Erik is. A teremtő mellettük lebegett.
Nem volt süvítő szél. Még csak meg sem karcolódott.
— Csak beékeltem egy izét a sebességek meg helyzetek közé — magyarázta a teremtő észrevéve arckifejezését. — Na már most, mit is mondtál?
— Csak szerettem volna, ha megszűnik a halálos zuhanás — válaszolta Széltoló.
— Ó! Akkor jó. Örülök, hogy ez elrendeződött. — A teremtő szórakozottan körülnézett. — Nem láttad valahol a könyvem véletlenül? Azt hiszem, a kezemben volt, amikor nekikezdtem. — Sóhajtott. — Legközelebb elvesztem a fejem. Egyszer készítettem egy egész világot és teljesen kifelejtettem a vicikeket. Egyetlen egy se volt a vackokból. Nem tudtam beszerezni őket, azt mondtam magamnak, majd visszaugrok, amikor raktáron lesznek, és teljesen elfelejtettem. Csak képzeld! Na persze, senki se jött rá, mert nyilvánvalóan ott fejlődtek ki és nem is tudták, hogy kellene legyenek vicikek, de kétségtelenül mély, tudod, lelki problémákat okozott neki. Odabenn mélyen legbelül érezték, hogy valami hiányzik, vagy micsoda.
A teremtő megemberelte magát.
— Mindegy, nem lebzselhetek itt egész nap — jelentette ki. — Ahogy mondtam, rengeteg melóm van.
— Rengeteg? — lepődött meg Erik. — Azt hittem, csak egy.
— Á, dehogy! Temérdek van belőlük — felelte a teremtő s kezdett fölszívódni. — Tudod, ilyen a kvantummechanika. Nem csak megcsinálod egyszer, aztán kész is. Nem, folyton elágaznak. Többféle választási lehetőség, úgy hívják, olyan mint lefesteni a… lefesteni a… lefesteni valami óriási nagyot, amit folyamatosan festeni kell, vagy mi[13]. Könnyű azt mondani, hogy csupán egyetlen kis részletet kell megváltoztatni, de melyik részletet, az az igazi fogós kérdés. Hát, örültem a szerencsének. Ha kell nektek bármilyen pluszmunka, tudjátok, még egy hold vagy valami…
— Hé!
A teremtő újra előbukkant, udvarias meglepetést kifejező fölvont szemöldökkel.
— Most mi fog történni? — kérdezte Széltoló.
— Most? Hát, gondolom, hamarosan jönni fog néhány isten. Tudjátok, nem várnak sokat a beköltözés előtt. Mint a legyek körözve a… legyek körözve a… mint a legyek. Kezdetben hajlamosak némi hevülékenységre, de gyorsan lecsillapodnak. Fölteszem, gondját viselik az összes embernek, ekcetra. — A teremtő előrehajolt. — Sosem értettem az embercsináláshoz. Sose sikerül a karokat meg lábakat eltalálni. — Azzal eltűnt.
Erik és Széltoló vártak kicsit.
— Szerintem most tényleg elment — jelentette ki Erik valamivel később. — Milyen kedves ember!
— Valóban, sokkal értehetőbb, miért olyan a világ, amilyen, miután beszéltél vele — állította Széltoló.
— Mi az a kvantummechanika?
— Nem tudom. Gondolom, olyan nő, aki kvantumokat javít.
Széltoló a kezében szorongatott tojásos-zsázsás szendvicsre pillantott. Még mindig nem volt benne majonéz, a kenyér sem sült ki rendesen, ám sok ezer évet kell várni, mielőtt lesz másik. Be kell következzék a mezőgazdaság hajnala, az állatok háziasítása, a kenyérszeletelő kés evolúciója primitív kovakő eredetből, a tejipari technológiák kifejlődése — és, ha igazán rendes munkát kívánnak elvégezni, az olajfa-termesztés, borsültetvény, só-főzés, eceterjesztő eljárások és elemi élelmiszer-kémiai módszerek kialakulása — mielőtt a világ egy másik ehhez hasonlót láthatna. Egyedülálló volt, egy kis, fehér, csupa anakronizmus háromszög, elveszett és egészen magányos egy rideg világban.
Azért is beleharapott. Nem volt finom.
— Amit nem értek — közölte Erik — az, hogy miért vagyunk itt.
— Föltételezem, egy nem filozófiai kérdés akart lenni — mondta Széltoló. — Föltételezem, úgy értetted: miért vagyunk itt a teremtés hajnalán ezen a tengerparton, amit még alig használtak?
— Igen. Pontosan így értettem.
Széltoló leült egy sziklára és fölsóhajtott. — Azt hiszem, ez teljesen világos, nem? — kérdezte. — Örökké akartál élni.
— Nem mondtam semmi utazgatásról az időben — szögezte le Erik. — Nagyon is egyértelmű voltam, hogy ne lehessen benne átverés.
— Nincs benne átverés. A kívánság segíteni próbál. Úgy értem, eléggé világos, ha végiggondolod. Az „örökké” a tér és idő teljes hosszát jelenti. Örökké. Örökkön-örökké. Érted?
— Úgy érted, az embernek valahogy az Első Mezőről kell indulnia?
— Pontosan.
— De annak semmi teteje! Évekig fog tartani, mielőtt lesz erre bárki más!
— Évszázadokig — helyesbített komoran Széltoló. — Évezredekig. Egonokig. És aztán jön a mindenféle háború meg szörny meg ilyesmi. A történelem nagyja rohadt visszataszító, amikor közelebbről megnézed. Vagy nem is nagyon közelről.
13
Utalás egy brit szólásra, „Olyan, mint a Forth-híd festése” (It's like painting the Forth bridge). A híd valóban létezik Skóciában, Edinburgh-tól nem messze. Olyan nagy, hogy mire befejezik festését, újra elölről kell kezdeni.