— De én úgy értettem, hogy mostantól akarok örökké élni — jelentette ki Erik kétségbeesetten. — Mármint akkortól. Úgy értem, csak nézd meg ezt a helyet. Nincsenek lányok. Nincsenek emberek. Nincs mit tenni szombat este…
— Még sok ezer évig nem lesz egyetlen szombat este sem — szögezte le Széltoló. — Csak este.
— Azonnal vissza kell vigyél — háborgott Erik. — Megparancsolom. El véled!
— Ha még egyszer ki mered ezt ejteni, nyakon váglak — közölte Széltoló.
— De hát csak csettintened kell az ujjaiddal!
— Nem fog működni. Megvolt a három kívánságod. Sajnálom.
— Mit tegyek?
— Hát, ha meglátsz valamit kimászni a tengerből és az megpróbálkozik a lélegzéssel, megmondhatod neki, hogy ne fáradjon.
— Azt hiszed, ez mulatságos, mi?
— Most, hogy mondod, igen, elég vicces — felelte Széltoló szenvtelen arccal.
— Hát, ez a vicc eléggé el fog kopni az évek során — mondta Erik.
— Mi?
— Nos, nem mész innen sehova, igaz? Itt kell maradnod velem.
— Ugyan, én el fogok… — Széltoló elkeseredetten nézett körül. Én el fogok mit? gondolta.
A hullámok békésen gördültek föl a partra, e pillanatban nem túl erősen, mert még mindig csak tapogatóztak. Az első tetőző dagály közelgett, de óvatosan. Még nem létezett árapályvonal, se régi moszatok és kagylók réteges sávja, hogy ötleteket adjon neki, mit is várnak tőle. A levegőnek olyan tiszta, friss levegőillata volt, amely még nem ismeri egy erdő aljának szivárgásait vagy egy kérődző emésztőrendszerének kanyarulatait.
Széltoló Ankh-Morporkban nőtt föl. Az olyan levegőt szerette, ami már látott egyet s mást, ami ismert embereket, amiben már laktak.
— Vissza kell jussunk — jelentette ki sürgősen.
— Ezt mondtam én is — felelte Erik erőltetett türelemmel.
Széltoló ismét harapott egyet a szendvicsből. Már sokszor nézett szembe a halállal, pontosabban a Halál nézett sokszor sietősen hátráló tarkójára, és most az örök élet kilátása egyszerre csak hidegen hagyta. Na persze, itt vannak a nagy kérdések, amelyekre esetleg megtudhatná a választ, mint például, hogy miként keletkezett az élet és a többi, de ha úgy nézi, hogy az elkövetkező örökkévalóságban ez lesz az összes szabadideje eltöltésének egyetlen módja, akkor nyomába se léphet egy békés esti sétának Ankh utcáin.
Mindazonáltal szerzett egy őst. Ez már valami. Nincs mindenkinek őse. Vajon mit tett volna az őse ilyen helyzetben?
Először is, nem lett volna itt.
Hát, igen, persze, de ettől eltekintve, azt tette volna… arra használta volna kitűnő katonaelméjét, hogy fontolóra vegye a rendelkezésre álló eszközöket, ezt tette volna, bizony.
Rendelkezésére álclass="underline" egy, egy félig megevett tojásos-zsázsás szendvics. Nem sokat lendít a dolgokon. Eldobta.
Rendelkezésére álclass="underline" kettő, önmaga. Kipipálta a homokban. Nem tudta biztosan, milyen hasznát lehet venni, de arra majd visszatérhet később.
Rendelkezésére álclass="underline" három, Erik. Tizenhárom éves démonológus és pattanástámadás végrehajtására kijelölt terület.
Úgy tűnik, ez minden.
Egy darabig bámulta a tiszta, friss homokot és firkált rá.
Aztán halkan megszólalt: — Erik. Gyere csak egy pillanatra…
A hullámok mostanra megerősödtek. Tényleg kapiskálni kezdték ezt az árapály dolgot, és megkockáztattak egy kis apályt meg dagályt.
Astfgl kék füstgomolyban öltött testet.
— Hohó! — mondta, ám eléggé hatástalanul, mert nem volt ott senki, hogy hallja.
Lenézett. Lábnyomok voltak a homokban. Százával. Előre-hátra rohangászás nyomai, mintha valami kétségbeesetten keresgélt volna, majd eltűnt.
Közelebb hajolt hozzájuk. Nehezen lehetett kivenni a számtalan lábnyom meg a szél meg az árapály következtében, ám pont a tilosban járó hullámvonal szélén egy varázskör eltéveszthetetlen maradványai látszottak.
Astfgl szitkot szórt, mely a körülötte lévő homokot üveggé olvasztotta, és eltűnt.
A dagály szépen haladt. Valamivel odébb a parton az utolsó hullám beáramlott a sziklák közti üregbe és az új nap leragyogott egy félig megevett tojásos-zsázsás szendvics ázó maradványaira. Az árapály-tevékenység megfordította. Baktériumok ezrei váratlanul egy ízrobbanás kellős közepén találták maguk, és őrült mód szaporodni kezdtek.
Ha legalább lett volna majonéz, az élet egész másmilyenre sikeredhetett volna. Pikánsabbra, sőt, talán fenékig tejföl lehetett volna.
A varázslattal történő utazásnak jelentős hátrányai vannak. Ott az az érzés, hogy a gyomrod nem tud lépést tartani. És a tudatod elönti a rettegés, mert a célállomás mindig kissé bizonytalan. Nem arról van szó, hogy nem bukkanhatsz elő bárhol. A „bárhol” igencsak szűkre szabott választéktartományt jelent azokhoz a helyekhez mérten, ahova a mágia elszállíthat téged. Maga a tényleges utazás könnyű. Az olyan célállomás elérése, amely például lehetővé teszi életben maradásod mind a négy dimenzióban egyszerre, az igényli az igazi erőfeszítést.
Valójában a hibalehetőség oly hatalmas, hogy a fölbukkanás egy meglehetősen közönséges, homokos talajú barlangban afféle antiklimaxnak érződött.
A barlang el volt látva, a túlsó falon, egy ajtóval.
Kétség sem fért hozzá, hogy vészjósló ajtó. Úgy nézett ki, mintha tervezője tanulmányozta volna a föllelhető összes börtönajtót, aztán ment és létrehozott egy variációt, azt mondhatni, vizuális nagyzenekarra. Inkább portál volt. Valami ősi és minden bizonnyal rémületkeltő figyelmeztetést véstek omladozó boltíve fölé, ám a sors úgy akarta, hogy olvasatlan maradjon, mert valaki föléragasztott egy élénkvörös és fehér plakátot, melyen ez állt: „Ahhoz, Hogy Itt Dolgozz, Nem Kell 'Kárhozott' Legyél, De Segít!!!”
Széltoló fölkancsított a falragaszra.
— Persze, el tudom olvasni — mondta. — Csak történetesen nem hiszem el.
— A többszörös fölkiáltójel — folytatta fejét rázva — biztos jele az elmebajnak.
Maga mögé pillantott. Erik varázskörének izzó körvonalai elhalványodtak és kialudtak.
— Nem akarok szőrszálhasogató lenni, ugye, érted — jegyezte meg. — Csak hát azt hittem, azt mondtad, hogy vissza tudsz juttatni minket Ankhba. Ez nem Ankh. Meg tudom állapítani a kis részletekből, mint például villózó vörös árnyak meg távoli sikolyok. Ankhban a sikoltozás rendszerint sokkal közelebb van — fűzte hozzá.
— Szerintem nagyon jó teljesítmény tőlem, hogy egyáltalán működött — válaszolta Erik fölhúzva az orrát. — Elvileg nem lehetsz képes a varázskörök működésbe hozására fordítva. Elméletben ez azt jelenti, hogy te bent maradsz a körben, míg a valóság elmozdul körülötted. Szerintem nagyon jó voltam. Tudod — tette hozzá s hangja hirtelen lelkesedéstől csengett —, ha átírod a forráskódexet, meg, és ez a nehézség benne, átirányítod egy magas szintű…
— Igen, igen, nagyon okos, mit ki nem találnak az emberek — vágott közbe Széltoló. — Csak az a baj, hogy mi, azt hiszem, nem lehetetlen, hogy mi most a Pokolban vagyunk.
— Ó?
Erik reagálásának hiánya kíváncsivá tette Széltolót.
— Tudod — fűzte hozzá —, a hely benne az összes démonnal?
— Ó?
— Általában úgy tartják, hogy nem olyan hely, ahol jó lenne lenni — közölte Széltoló.
— Gondolod, hogy képesek leszünk megmagyarázni?