Széltoló ezen eltűnődött. Ha tényleg a dolgok lényegét tekinti, egyáltalán nem volt biztos benne, mi is az, amit a démonok tesznek veled. Ám azt tudta, hogy mit tesznek veled az emberek, és az ankh-morporki élet után ez a hely kifejezett előrelépésnek bizonyulhat. Mindenesetre melegebb.
Ránézett az ajtókopogtatóra. Fekete volt és rettenetes, ám ez nem számított, mert ki is volt kötözve, szóval nem lehetett használni. Minden jel arra mutatott, hogy a mellé, a széthasadozott ajtófélfába helyezett gombot nemrégiben szerelték oda, méghozzá olyasvalaki, akinek fogalma se volt arról, mit csinál és nem is akarta megtenni. Széltoló kísérleti jelleggel megbökte.
A hang, amit produkált, valaha népszerű dallam lehetett, esetleg tehetséges zeneszerző alkotása, akit egy röpke, mámorító pillanatra a szférák zenéjére méltattak. Azonban most csupán giling-GALANG-csing-CSENG-ett.
És pongyola fogalmazás lenne azt mondani, hogy a csengetésre ajtót nyitó izé rémálom volt. A rémálmok általában meglehetősen őrült dolgok, és nagyon nehéz elmagyarázni a hallgatóságnak, mi volt olyan félelmetes a megelevenedő zoknikban vagy az élősövényből kiugró óriásrépákban. Ez a valami az a fajta borzasztó valami volt, ami csakis úgy jöhet létre, hogy valaki leül és nagyon világosan iszonyatos gondolatokat gondol. Több csápja volt, mint lába, ám kevesebb karja, mint feje.
Valamint jelvénye is volt.
A kitűzőn ez állt: „A nevem Serkentostorrah, a Pokol Porontya és a Rettegett Portál Förtelmes Felügyelője: Miben Segíthetek?”
Nem volt túl boldog ettől.
— Igen? — recsegte.
Széltoló még mindig a kitűzőt tanulmányozta.
— Miben segíthetsz nekünk? — kérdezte elhűlve.
Serkentostorrah, aki bizonyos mértékben a néhai Quetzacoatlra emlékeztetett, némelyik fogát csikorgatta.
— Sziasztok… — zendített rá annak modorában, akinek valaki türelmesen elmagyarázta a szövegkönyvet egy vörösen izzó billogvassal —, a nevem Serkentostorrah, a Pokol Porontya, és én fogadom ma az ügyfeleket… Hadd üdvözöljelek elsőként benneteket a mi fényűzően fölszerelt…
— Várjunk csak egy percre — szólt Széltoló.
— …kényelmetek érdekében választott… — dünnyögte Serkentostorrah.
— Itt valami nincs rendben — jelentette ki Széltoló.
— …teljes figyelemmel a TI, azaz a fogyasztók kívánságaira… — folytatta a démon sztoikusan.
— Elnézést — vágott közbe Széltoló.
— …olyan élvezetes legyen, amennyire csak lehetséges — dörmögte Serkentostorrah. Megkönnyebbült sóhajhoz hasonló hangot adott ki, valahonnan rágói mélyéről. Most úgy tűnt, hogy végre odafigyel rájuk. — Igen? Mi? — firtatta.
— Hol vagyunk? — érdeklődött Széltoló.
Számos száj vigyorgott. — Lapulj, halandó!
— Mi? Egy gyomnövény tövében?
— Kushadjatok és rettegjetek, halandók! — helyesbített a démon. — Mert elkárhoztatok mindörök… — elhallgatott és halkan vinnyogott.
— Javító-nevelő terápia időszaka következik — javította ki magát újfent, s szinte köpte a szavakat —, melyet a lehető legtanulságosabbá és élvezetesebbé igyekszünk tenni, kellő tekintettel a TI, azaz a fogyasztók összes jogaira.
Számos szemével Széltolót fürkészte. — Iszonyú, mi? — kérdezte sokkal normálisabb hangon. — Ne engem hibáztassatok! Ha rajtam múlna, a régi izzó micsodákat dugnánk föl az izébe, tök simán.
— Ez a Pokol, ugyebár — mondta Erik. — Láttam róla képeket.
— Nem tévedsz — jelentette ki a démon gyászosan. Leült, vagy legalábbis valami bonyolult módon összehajtogatta magát. — Személyre szabott szolgáltatás, az volt valaha. Az emberek régen érezték, hogy érdeklődünk irántuk, nem csupán számok, hanem, nos, áldozatok. Tradícióink voltak a kiszolgálásban. Törődik is ő azzal! De miért is mondom el nektek az én bajaim? Nem mintha nektek nem lenne épp elég azzal, hogy holtak vagytok, és ráadásul itt. Ti nem vagytok zenészek, igaz?
— Valójában nem vagyunk még halo… — kezdte Széltoló. A démon fütyült rá, viszont fölkelt és elkezdett nehézkesen cammogni a nyirkos folyosón, intve nekik, hogy kövessék.
— Ha muzsikusok lennétek, akkor utálnátok csak igazán. Úgy értem, még jobban utálnátok itt lenni. A falak egész nap zenélnek, vagyis hát, ő ezt zenének nevezi. Jelzem, nekem semmi kifogásom egy jó dallam ellen, amivel együtt lehet óbégatni, de ez nem az, úgy értem, hallottam, hogy elvileg a miénk minden jó nóta, szóval akkor miért kapjuk ezt a vackot, ami úgy hangzik, mintha valaki bekapcsolta volna a zongorát, aztán elsétált és otthagyta?
— Ami azt illeti…
— Aztán meg ott vannak a cserepes növények. Ne érts félre, szeretek egy kis zöldet látni a környezetemben. Csak némelyik haver azt állítja, hogy ezek a növények nem valódiak, de én azt mondom, nincs az az épelméjű lény, aki csinálna olyan növényt, ami sötétzöld bőrnek látszik és a szaga, mint a döglött lajháré. Ő meg kijelenti, hogy ez barátságos és nyitott kinézetet ad a helynek. Barátságos és nyitott kinézet! Saját szememmel láttam, hogy szenvedélyes kertészek idegösszeomlást kapnak és sírva fakadnak. Mondom neked, azt állították, hogy ettől minden, amit utána tettünk velük, előrelépésnek tűnt.
— A halott nem az, ami mi… — kezdte Széltoló, megpróbálva az izé végtelen monotóniájának résébe kalapálni a szavakat, de elkésett vele.
— A kávéfőző, na már most, a kávéfőző, elismerem, hogy kiváló. Régebben csak belefojtottuk az embereket a macskapisi tavakba, nem vetettük meg velük csészénként.
— Mi nem vagyunk halottak! — kiáltotta Erik.
Serkentostorrah megakadt a reszkető beszédben.
— Naná, hogy holtak vagytok — szögezte le. — Másként nem lennétek itt. El se tudom képzelni, hogy eleven emberek idejöjjenek. Öt percig se maradnának életben. — Kitátotta több száját is, széles agyarválasztékot villogtatva. — Hör hör — tette hozzá. — Ha elkapnék eleven embereket idelenn…
Nemhiába tudott Széltoló életben maradni hosszú évekig a Láthatatlan Egyetem paranoiás bonyodalmai ellenére. Csaknem otthon érezte magát. Reflexei hihetetlen precizitással működtek.
— Úgy érted, neked nem szóltak? — kérdezte.
Nehéz volt kivenni, vajon Serkentostorrah arckifejezése megváltozott-e, már csak azért is, mert nem lehetett tudni, melyik része az arckifejezése, ám határozottan a hirtelen megbántott bizonytalanság ismerős látszatát keltette.
— Miről nem szóltak? — firtatta.
Széltoló Erikre nézett. — Azt hinnéd, szólnak az embernek, nem?
— Szólnak nekik mi… áú — visította Erik bokájához kapva.
— Nesze neked modern igazgatás — jelentette ki Széltoló, s arca dühös aggodalmat sugárzott. — Nekilátnak és megcsinálják ezeket a változtatásokat, az összes új rendelkezést, és vajon kikérik a véleményét pontosan azoknak, akikből áll a gerince…
— …külső csontváz… — helyesbített a démon.
— …vagy más mész illetve kitin tartalmú szerkezete a szervezetnek? — fejezte be gördülékenyen Széltoló. Reménykedően várt arra, amiről tudta, hogy be kell következzék.
— Ők aztán nem — morogta Serkentostorrah. — Túl elfoglaltak a hirdetmények kiplakátolásával, azzal bizony.
— Szerintem ez állati undorító — közölte Széltoló.
— Tudtad — mondta Serkentostorrah —, hogy nem engedtek el engem a 18.000-30.000 Klub vakációjára? Aszondták, túl öreg vagyok. Aszondták, elrontanám a mulatságot.