— Ugyan, hová jut az alvilág? — sóhajtott Széltoló együtt érzően.
— Tudod, sose jönnek le ide — gyónta a démon, kissé megroggyanva. — Soha semmit nem mondanak el nekem. Ó, igen, nagyon fontos, csak őrizzem az átkozott kaput, a legfontosabb, hát, én nem hinném!
— Figyelj — szólt Széltoló —, nem szeretnéd, hogy szóljak érted egy szót?
— Egyfolytában itt vagyok lenn, bekísérem őket…
— Talán ha beszélnénk valakivel? — tudakolta Széltoló.
A démon egyszerre több orral szipogott.
— Megtennéd? — kérdezte.
— Boldogan — válaszolta Széltoló.
Serkentostorrah kissé földerült, de, biztos, ami biztos, nem túlságosan. — Abból nem lehet baj, nem igaz? — állította.
Széltoló megacélozta szívét és megveregette az izét ott, amiről élénken remélte, hogy a háta.
— Ne izgulj emiatt! — mondta.
— Igazán kedves tőled.
Széltoló az iszonytató rakás szerencsétlenség fölött Erikre pillantott.
— Jobb lesz, ha megyünk — jelentette ki. — Nehogy elkéssünk a találkozónkról. — Kétségbeesetten mutogatott a démon feje fölött.
Erik vigyorgott. — Aha, úgy van, találkozó — erősítette meg. Fölbandukoltak a széles átjáróba.
Erik hisztérikusan kuncogni kezdett.
— Ez az, ahol futni kezdünk, igaz? — kérdezte.
— Ez az, ahol sétálunk — felelte Széltoló. — Csak sétálunk. A fontos az, hogy hidegvért színleljünk. A fontos az, hogy jól időzítsünk.
Erikre nézett.
Erik visszanézett.
Mögöttük Serkentostorrah afféle most-esett-le-a-húszfillér hangot adott ki.
— Körülbelül most? — firtatta Erik.
— Körülbelül most szerintem pont megfelel, igen.
Azzal futottak.
A Pokol nem az volt, amire Széltoló korábbi ismeretei alapján számított, noha akadtak arra utaló jelek, milyen lehetett egykoron — némi salak az egyik sarokban, csúf perzselésnyom a plafonon. Viszont forró volt, bár az a fajta hőség, amit akkor kapsz, ha évekig forralod a levegőt egy kemencében…
A Pokol, ahogy azt már fölvetették, a többi ember.
Ez mindig némi meglepetést okozott a számos dolgozó démonnak, akik mindig azt hitték, hogy a pokol éles tárgyak döfködése az emberekbe és belökésük vértavakba és így tovább.
Ez azért van, mert a démonok, a legtöbb emberhez hasonlóan, elmulasztanak különbséget tenni a test és a lélek között.
Tény az, miként azt démonkirályok tömegei megfigyelték, hogy határa van annak, amit megtehetsz egy lélekkel, mondjuk, vörösen izzó csipeszekkel, mert még az ugyancsak gonosz és romlott lelkek is elég értelmesek ahhoz, hogy rájöjjenek, mivel nincs kísérő testük és ahhoz tartozó idegvégződéseik, nincs tényleges ok, a szokás hatalmán kívül, arra, hogy pokoli kínokat szenvedjenek. Ezért nem is teszik. A démonok azért persze csak folytatják a kínzást, mert az elfásult és lélektelen korlátoltság része annak, ami valójában a démont teszi, de mivel senki sem szenvedett, ők se élvezték valami nagyon és az egésznek nem volt semmi értelme. Az értelmetlenség évszázadai és évszázadai.
Astfgl, anélkül, hogy rádöbbent volna, mit is tesz, radikálisan új megközelítést alkalmazott.
A démonok képesek a dimenziók között közlekedni, s imígyen rálelt egy fáradságot nagyon megérő, hogy úgy mondjuk, vértó-egyenérték alapanyagaira. Tanuljatok az emberektől, mondta a démonnagyuraknak. Tanuljatok az emberektől! Döbbenetes, hogy mi mindent lehet eltanulni az emberektől.
Vegyünk, például, egy bizonyos szállodafajtát. Valószínűleg egy amerikai hotel angol változata, ám azzal a sajátságos angol tehetséggel működtetik, amely fog valami amerikait, kivonja belőle egyetlen érdemleges vonását, s így aztán lassú gyorsétteremmel végzed, West Country[14] és Western zenével, valamint, nos, ezzel a szállodával.
Aznap korán zár minden. A bár valójában csak az egyik sarokban fölállított, pasztellrózsaszín lapokkal borított asztal, rajta hülyécske jégtartó, és még órákig nem fog kinyitni. És aztán adj hozzá esőt, és az egyetlen fogható csatorna az egyetlen tévékészüléken legyen esetleg a Walesi Négyes Csatorna, sugározva a szokásos möbius eisteddfodot, az évente megrendezett költő- és dalnokfesztivált Lyheg-y-korlfogból. És csupán egyetlen könyv akad ebben a hotelban, amit egy korábbi áldozat hagyott ott. Azok közül való, amelyeken a szerző neve domború aranybetűkkel áll a borítón, és sokkal nagyobb, mint a cím, s valószínűleg van rajta egy szál rózsa meg egy pisztolygolyó is. A lapok fele hiányzik.
És a városka egyetlen mozijában valami olyan megy, ami föliratos és teli francia esernyőkkel.
És akkor megállítod az időt, de nem a tapasztalatszerzést, szóval úgy tűnik, mintha a szőnyegből maguk a szöszök apránként fölemelkednének, hogy megtöltsék az agyat és a szád íze kezd olyan lenni, mint egy régi protézisé.
És elintézed, hogy mindörökkön-örökké tartson. Az még hosszabb, mint mostantól nyitásig. És akkor lepárolod.
Na persze, a Korongvilág nélkülözi a föntebb fölsoroltak némelyikét, ám az unalom egyetemes, és Astfgl a Pokolban elért egy különösképpen elsőrangú unalmat, ami olyan unalom, amit akkor kapsz, ha a) pénzedbe kerül és b) akkor történik veled, amikor jól kellene érezned magad.
A Széltoló előtt kitáruló barlangok tele voltak köddel és ízléses térelválasztókkal. Hébe-hóba az unatkozás sikolyai kéltek a cserepes növények között, ám főként az emberi agyat belülről kifelé krémsajttá változtatás rettenetes, elfásító csöndje honolt.
— Nem értem — mondta Erik. — Hol vannak a tüzes kemencék? Hol vannak a lángok? Hol — tette hozzá reménykedve — vannak a succubák?
Széltoló a legközelebbi kiállított tárgyat fürkészte.
Egy vigasztalhatatlan démon, akinek kitűzője azt hirdette, hogy ő Azaremoth, az Eblehelet Bűze, továbbá remélte, hogy az olvasónak szép napja lesz, egy sekély gödör peremén ült, melyben egy szikla hevert, amire szétfeszített végtagokkal egy férfit láncoltak.
Egy roppant elcsigázott küllemű madár gubbasztott mellette. Széltoló azt hitte, hogy Erik papagája csúnyán kifogta, ám ez a madár minden bizonnyal keresztülment az Élet mángorlóján. Úgy nézett ki, mint amit először megkopasztottak, aztán visszadugdosták a tollait.
A kíváncsiság fölülkerekedett Széltoló szokásos gyávaságán.
— Mi folyik itt? — kérdezte. — Mi történik vele?
A démon abbahagyta a tűkön ülést a gödör szélén. Nem merült föl benne, hogy kérdéseket tegyen föl Széltoló jelenlétéről. Föltételezte, hogy nem lenne itt, hacsak nincs hozzá joga. Az alternatíva hihetetlen volt.
— Nem t'om, mit követett el — felelte. — De amikor először jöttem ide, a büntetése az volt, hogy ahhoz a sziklához láncolták és mindennap egy sas ideröppent és kicsipegette a máját. Afféle régi kedvenc, ez a büntetés.
— Nem úgy néz ki, mintha most is megtámadná a férfit — szögezte le Széltoló.
— Nem is. Az egész megváltozott. Most mindennap ideröppen és mesél neki a sérvműtétjéről. Most hatásos, ezt elismerem — válaszolta szomorkásan a démon —, de nem az, amit én kínzásnak hívnék.
Széltoló elfordult, ám előtte futólag megpillantotta a halálos gyötrelem kifejezését az áldozat arcán. Rettenetes volt.