Azonban akadt ennél rosszabb. A következő bugyorban számos megláncolt és nyögdécselő embernek mutogattak egy sor festményt. Előttük a démon fölolvasott egy kéziratból.
— …ez az, amikor az Ötödik Bugyorban voltunk, csak nem láthatjátok, hol szálltunk meg, pont egy kicsit balra volt ettől, és ez az a jópofa házaspár, akikkel találkoztunk, nem fogjátok elhinni, ott laknak a Végzet Jégsíkságain, pont közvetlen szomszédságában a…
Erik Széltolóra nézett.
— Képeket mutogat nekik önmagáról, amikor szabadságon volt? — hitetlenkedett.
Mindketten vállat vontak, és fejük csóválva továbbálltak.
Aztán következett egy kis domb. A domb aljában feküdt egy kerek szikla. A szikla mellett ült egy megbilincselt férfi, kétségbeesett fejét kezébe temetve. Egy köpcös démon állt mellette, csaknem összeroskadva egy hatalmas könyv súlya alatt.
— Erről hallottam — jelentette ki Erik. — A pasi fogta magát és dacolt az istenekkel vagy valami. Szünet nélkül föl kell görgesse azt a sziklát a dombra, akkor is, ha állandóan visszagurul…
A démon fölnézett.
— De először — trillázta — meg kell hallgassa a Terjedelmes Tárgyak Emelését és Mozgatását meghatározó Egészségtelenségügyi és Munkaveszélyeztetési Rendelkezéseket.
Azaz a Szövegmagyarázatok kilencvenharmadik kötetét. Maguk a Rendelkezések további 1.440 kötetből álltak. Mármint az Első Rész.
Széltoló mindig szerette az unalmat, nagyon megbecsülte, már csak ritkasága miatt is. Mindig úgy tűnt neki, hogy azon alkalmak életében, amikor nem üldözték, vetették tömlöcbe vagy verték, csakis akkor fordultak elő, amikor leesett valahonnan és, noha a hosszas zuhanásban van egy bizonyos egyformaság, valójában nem számít „unalmasnak”. Az egyetlen időszak, amire némi gyöngédséggel tudott visszatekinteni, a rövid időköz volt, melyet a Láthatatlan Egyetemen segédkönyvtárosként töltött, amikor nem kellett sokat tennie azonkívül, hogy könyveket olvasott, gondoskodott a Könyvtáros banánellátmányának zavartalanságáról és nagy néha segített neki egy különösen makrancos grimoire-ral.
Most rádöbbent, mitől volt olyan vonzó az unalom. Attól a tudástól, hogy rosszabb dolgok, veszedelmesen izgalmas dolgok zajlanak épp csak a sarkon túl, és hogy neki semmi köze hozzájuk. Ahhoz, hogy az unatkozást élvezni lehessen, kell legyen valami, amivel összehasonlítod.
Míg ellenben ez itt csupán unalom volt unalom hátán, saját magába visszatekeredve, míg óriási lehengerlő pörölycsapássá vált, amely megbénított minden gondolatot és tapasztalatot és a flanelhoz hasonló valamivé kalapálta az örökkévalóságot.
— Ez rémes — jelentette ki.
A megláncolt férfi fölemelte elgyötört arcát. — Nekem mondod? — fakadt ki. — Annak idején szerettem a sziklát fölgörgetni a dombra. Megállhattál egy kis csevegésre, láthattad, mi történik, kipróbálhattál különféle fogásokat meg minden. Afféle turistalátványosság voltam, az emberek mindig mutogattak rám. Azt nem állítanám, hogy merő élvezet volt, de célt adott az embernek a halál utáni életben.
— És én segíteni szoktam volt neki — egészítette ki a démon nyers hangon a sértődött méltatlankodástól. — Egy kis segédkezet nyújtottam néha, nem igaz? Továbbadtam egy kis pletykát meg ilyesmik. Hogy valahogy biztassam, amikor visszagurult a szikla meg ilyesmi. Olyasmiket mondtam, hogy „hopp, már megint ott gurul a piszok” és ő azt mondta „A francba”. Azok voltak az idők, nem? Nagyszerű idők. — Azzal kifújta az orrát.
Széltoló köhintett.
— Ez mán igazán túlzás — folytatta a démon. — A régi időkben boldogok voltunk. Nem mintha bárkinek is túlzottan ártott volna, és, hát, mindnyájan együtt voltunk benne.
— Erről van szó — állította a megláncolt férfi. — Az ember tudta, hogy ha rendesen viselkedik, jó esélye van arra, hogy egy nap kikerüljön innen. Tudod, hogy hetente egyszer abba kell ezt hagyjam kézműves-foglalkozások miatt?
— Az biztos kellemes — motyogta Széltoló bizonytalanul.
A férfi szeme összeszűkült. — A kosárfonás? — firtatta.
— Tizennyolc évezrede vagyok itt, ördögfióka korom óta — morogta a démon. — Megtanultam a mesterséget, meg bizony. Tizennyolcezer átkozott év a vasvilla mögött, és most tessék. Olvasni kell egy…
Hangrobbanás visszhangzott végig a pokol egész hosszán.
— Ajvé — nyöszörögte a démon. — Ő visszajött. És ráadásul dühösnek hallatszik. Jobb lesz, ha behúzzuk a nyakunk. — És valóban, az alvilág összes bugyrában a démonok és elkárhozottak egyöntetűen fölnyögtek és visszatértek magánpoklukba.
A megláncolt férfit kiverte a veríték.
— Figyelj csak, Vizzimuth — kérlelte. — Nem hagyhatnánk valahogy ki csak egy-két bekezdést…
— Ez a munkám — siránkozott a démon. — Tudod jól, hogy ellenőrzi, ez az állásomba kerülhet… — Abbahagyta, szomorú grimaszt vágott Széltolóra, és nyájas karommal megveregette a zokogó alak vállát.
— Tudod mit — mondta kedvesen —, kihagyom némelyik alcikkelyt.
Széltoló megragadta Eriket ellen nem álló vállánál fogva.
— Jobb lesz, ha megyünk — jelentette ki halkan.
— Ez tényleg iszonyú — jegyzete meg Erik, miközben elindultak. — Ez rossz fényt vet a gonoszságra.
— Hümm — bizonytalankodott Széltoló. Nem tetszett neki annak hangzása, hogy Ő visszajött és Ő dühös. Ahányszor valami elég fontos ahhoz, hogy kiérdemelje a nagybetűt, dühös volt Széltoló közelségében, általában rá volt dühös.
— Ha ilyen sokat tudsz erről a helyről — mondta —, esetleg vissza tudsz emlékezni arra, hogy miként lehet kijutni?
Erik megvakarta a fejét. — Az segít, ha egyikőtök lány — válaszolta. — Az ephebei mitológia szerint van egy lány, aki minden télen lejön ide.
— Megmelegedni?
— Azt hiszem, a történet úgy szól, hogy valójában ő hozza létre a telet valahogy.
— Ismertem ilyen nőket — bólogatott bölcsen Széltoló.
— Vagy az is segít, ha van lírád, azt hiszem.
— Á! Ebben szilárdabb talaj lehet a talpunk alatt — felelte Széltoló. Gondolkozott egy darabig, aztán megszólalt: — Ööö. A kutyámnak… a kutyámnak fáj a lába.
— Az a fajta, amin zenélni lehet — mutatott rá türelmesen Erik.
— Ó!
— És, és, és amikor tényleg távozol, ha visszanézel… azt hiszem, valahol belekerülnek gránátalmák is, vagy, vagy, vagy, egy darab fává változol.
— Sosem nézek vissza — szögezte le eltökélten Széltoló. — A menekülés egyik első szabálya ez, sose nézz vissza.
Bömbölés harsant mögöttük.
— Különösen akkor nem, ha hangos lármát hallasz — folytatta Széltoló. — Amikor gyávaságról van szó, ez különbözteti meg a férfit a birkától. Az ember egyenesen elszalad. — Fölmarkolta a köntöse szegélyét.
És futottak és futottak, míg egy ismerős hang meg nem szólította őket: — Helló, édes cimboráim! Milyen izgi! Elképesztő, hogy az ember idelenn mennyi régi baráttal fut össze.
És egy másik hang ezt mondta: — Hogyhíjják? Hogyhíjják?
— Hol vannak?
A Pokol alnagyurai reszkettek. Ez rémes lesz. Még az is lehet, hogy memorandummal végződik.
— Nem menekülhettek el — recsegte Astfgl. — Valahol itt vannak. Miért nem tudjátok megtalálni őket? Csupa inkompetens és bolond vesz engem körbe?