— Nagyúr…
A démonhercegek megfordultak.
A beszélő Vassenego herceg volt, az egyik legöregebb démon. Hogy milyen öreg, senki sem tudta. Ám ha nem is ő találta föl az eredendő bűnt, legalábbis ő készítette róla az egyik első másolatot. A puszta vállalkozószellem és csavaros észjárás tekintetében akár embernek is elment volna, és, valóban, rendszerint egy idős, meglehetősen bús ügyvéd képét öltötte, akinek felmenői között akad valahol egy sas.
És mindegyik démoni elme azt gondolta: szegény, öreg Vassenego, ezúttal vége. Ez nem csupán memo lesz, ez elvi állásfoglalás lesz, megkapja minden ügyosztály, plusz másolat megy az irattárba.
Astfgl lassan fordult meg, mintha forgókorongra lenne fölszerelve. Már visszatért kedvelt alakjához, ám, hogy úgy mondjuk, egy fölfokozottabb érzelmi szinten szedte össze magát. A birodalmában tartózkodó eleven emberek puszta gondolatától úgy vibrált a dühtől, mint egy hegedűhúr. Nem hihetsz nekik. Megbízhatatlanok. Az utolsó ember után, akit élve leengedtek ide, rettentő rossz Sajtót kapott a hely. És, legfőképp, alábbvalónak érzi magát tőlük.
Most haragjának teljes wattértéke az öreg démonra összpontosult.
— Van valami érved, amit föl akarsz hozni? — firtatta.
— Csupán annyit akartam mondani, nagyuram, hogy mind a nyolc bugyorban átfogó kutatást folytattunk és tényleg meg vagyok győződve…
— Hallgass! Ne hidd, hogy nem tudom, mi folyik itt — morogta Astfgl körözve a feszült alak körül. — Láttalak téged… és téged, és téged is… — szigonya a többi vén nagyúr némelyikére mutatott — titokban konspirálni, bátorítva az ellenállást! Én uralkodom itt, nem úgy van? És megkövetelem az engedelmességet!
Vassenego elsápadt. Patrícius orrlyuka úgy kitágult, mint a sugárhajtómű beszíváskor. Minden porcikája ezt sugallta: te nagyképű, kicsinyes állat, persze, hogy bátorítjuk a lázadást, elvégre démonok vagyunk! És én már akkor hercegek elméjét őrjítettem, amikor te arra biztattad a macskákat, hogy hagyjanak döglött egereket az ágy alatt, te alantas gondolkodású, aktaimádó tökfej! Minden porcikája ezt sugallta, kivéve a hangját, amely nyugodtan ezt mondta: — Ezt senki sem tagadja, felség.
— Akkor kutassatok tovább! És a démont, aki beengedte őket, vigyék a legmélyebb gödörbe és szereljék szét, világos?
Vassenego fölvonta szemöldökét. — A vén Serkentostorrah-t, felség? Ostoba volt, tagadhatatlan, ám hűséges…
— Netalán arra törekszel, hogy ellentmondj nekem?
Vassenego habozott. Noha titokban rémesnek tartotta a királyt, a démonok mélyen hisznek a rangidősségben és hierarchiában. Túl sok ifjú démon szorongatta őket alulról ahhoz, hogy a rangidős nagyurak nyíltan szemléltessék a királygyilkosság és puccs módszereit, akármilyen erős legyen is a provokáció. Vassenegónak megvoltak a maga tervei. Semmi értelme sincs elrontani a dolgot most.
— Nem, felség — felelte. — De az azt jelenti, felség, hogy a félelmetes portált többé…
— Tedd meg!
A Poggyász megérkezett a félelmetes portálhoz.
Lehetetlen leírni azt, hogy milyen mérges leszel, ha csaknem kétszer végigrohanod a téridő-kontinuum hosszát, és a Poggyász már kezdetben is igencsak bosszús volt.
Ránézett a zsanérokra. Ránézett a zárakra. Egy kissé elhátrált és úgy tűnt, a kapu fölötti új hirdetményt olvassa.
Lehetséges, hogy ez még inkább földühítette, bár a Poggyász esetében nincs megbízható módszer ennek megállapítására, mert ő, hogy úgy mondjuk, a gyűlölködés-eseményhorizonton túl tölti összes idejét.
A Pokol kapui ősöregek. Nem csupán az idő és a hőség sütötte fájuk valami fekete gránithoz hasonlóvá. Félelmet és tunya gonoszságot is fölszedtek. Többek voltak a falban egy lyukat betöltő puszta tárgynál. Elég értelmesek voltak ahhoz, hogy homályosan tudatában legyenek, valószínűleg mit tartogat számukra a jövő.
Figyelték, ahogy a Poggyász hátracsoszog a homokon, megfeszíti lábikóit, és lekuporodik.
Kattant a zár. A kallantyúk kapkodva elhúzták maguk. Az óriási tolóreteszek kirándultak tokjukból. A kapuszárnyak kivágták maguk a falhoz.
A Poggyász ellazult. Fölegyenesedett. Előre lépett egyet. Majdhogynem pipiskedett. Átment az erőlködő sarokvasak között és, mikor már majdnem átért, odafordult, és a közelebbi kapuszárnyba jó nagyot rúgott.
Hatalmas taposómalom volt. Nem hajtott meg semmit, és szerfölött nyikorogtak a csapágyai. Egyike volt Astfgl ihletettebb ötleteinek, és az égvilágon semmi hasznát nem lehetett venni azon kívül, hogy megmutatta több száz embernek, hogy ha korábban azt hitték, az életük meglehetősen értelmetlen volt, még van mit tapasztalniuk.
— Nem maradhatunk itt örökre — mondta Széltoló. — Bizonyos dolgokat muszáj csináljunk. Például ennünk kell.
— Az egyike az elkárhozott lélekké levés irtó nagy előnyeinek — jelentette ki Ponc Strigo y Pondro da Chirm. — Az összes régi testi szükséglet elenyészik. Na persze, lesz egy teljesen új bajkészleted, de én mindig tanácsosnak véltem meglátni a derűt a borúban.
— Hogyhíjják! — mondta a papagáj, amely da Chirm vállán foglalt helyet.
— Ki hitte volna — fanyalgott Széltoló. — Nem is tudtam, hogy állatok is kerülhetnek Pokolra. Habár meg tudom érteni, miért tettek kivételt ebben az esetben.
— Kapd be, varázsló!
— Miért nem keresnek itt minket, ez az, amit nem értek — jegyezte meg Erik.
— Fogd be a szád és szedd a lábad! — intette Széltoló. — Hülyék, az az oka. Nem képesek elképzelni, hogy valami ilyesmit tehetünk.
— Igen, ebben igazuk van. Én sem tudom elképzelni, hogy valami ilyesmit teszünk — felelte Erik.
Széltoló egy darabig pedálozott s figyelte, amint a kétségbeesetten keresgélő démonok tömege elsiet mellettük.
— Szóval akkor nem találtad meg a Fiatalság Forrását — mondta, mert úgy érezte, illenék társalognia.
— Ó, dehogynem! — válaszolta komolyan da Chirm. — Egy tiszta forrást, a dzsungel mélyén. Nagyon imponáló volt. És jót ittam is belőle. Vagy kortyoltam, ami szerintem megfelelőbb szó.
— És…? — érdeklődött Széltoló.
— Határozottan hatott. Igen. Egy ideig kifejezetten érezhettem, hogy megifjodom.
— De… — Széltoló bizonytalan kézzel intett, egybefoglalva da Chirmet, a taposómalmot, és a Pokol magasba meredő bugyrait.
— Á! — mondta az öreg. — Na persze, ez az igazán bosszantó benne. Olyan sokat olvastam a Forrásról, és azt hihetné az ember, hogy valaki abban a rengeteg könyvben megemlíti a tényleg lényeges dolgot arról a vízről, nem?
— Ami nem más…?
— Először forrald föl! Ez mindent elmond, nem? Igazán szégyengyalázat!
A Poggyász leporoszkált a hatalmas, csigavonalú úton, amely összekötötte a Pokol bugyrait. Még ha a körülmények normálisak lettek volna, valószínűleg akkor sem keltett volna figyelmet. Ha valami, hát sokkal kevésbé volt elképesztő, mint a legtöbb helybéli.
— Ez tényleg unalmas — panaszkodott Erik.
— Pontosan ez a lényeg — szögezte le Széltoló.
— Nem lenne szabad itt rejtőzzünk, meg kellene próbálnunk kiutat találni!
— Hát, igen, csak nincs egy se.
— Valójában van — szólalt meg egy hang Széltoló mögött. Olyasvalaki hangja volt, aki már mindent látott, és különösebben semmi sem tetszett neki belőle.