— Lavaeolus? — lepődött meg Széltoló. Az őse pont mögöttük állt.
— „Rendben haza fogsz érni” — idézte keserűen Lavaeolus. — A saját szavaid. Huh! Tíz évig egyik rohadt dolog a másik után. Igazán megmondhattad volna az embernek.
— Ööö — nyögte Erik. — Nem akartuk fölbontani a történelem menetét.
— Nem akartátok fölborítani a történelem menetét — ismételte el Lavaeolus vontatottan. Lebámult a taposómalom deszkáira. — Ó! Akkor jó. Attól minden rögtön rendben. Most, hogy tudom, sokkal jobban érzem magam. A történelem menetének nevében szólva szeretném azt mondani, nagyon szépen köszönöm.
— Elnézést — szólt Széltoló.
— Igen?
— Azt mondtad, van másik kiút?
— Ó, igen. Egy hátsó út.
— Hol van?
Lavaeolus egy pillanatra abbahagyta a taposást és átmutatott a ködbe burkolózott völgyön.
— Látod ott azt a boltívet?
Széltoló kémlelte a messzeséget.
— Épp hogy — válaszolta. — Az lenne az?
— Igen. Hosszú, meredek kapaszkodó. Bár azt nem tudom, hová nyílik.
— Hogyan derítetted ki, hogy létezik?
Lavaeolus vállat vont. — Megkérdeztem egy démont — felelte. — Tudod, mindig van egy könnyebb módszer, bármit is akarj tenni.
— Egy örökkévalóságba telne odamenni — morogta Erik. — Pont a túlsó oldalon van, sose fogjuk elérni.
Széltoló bólintott, és komoran folytatta a végtelen sétát. Néhány perc múlva megszólalt: — Nem az a benyomásod, mintha gyorsabban haladnánk?
Erik megfordult.
A Poggyász előzőleg fölszállt a járgányra és most megpróbálta utolérni őket.
Astfgl a tükre előtt állt.
— Mutasd nekem, amit ők látnak — parancsolta.
Igen, gazdám.
Astfgl egy pillanatig szemlélte a szélsebesen forgó és zümmögő képet.
— Mondd meg, hogy ez mit jelent! — utasította.
Én csak egy tükör vagyok, gazdám. Mit tudok én?
Astfgl hörgött. — És én vagyok a Hádész Ura — jelentette ki szigonyával hadonászva. — És kész vagyok megkockáztatni újabb hét év balszerencsét!
A tükör fontolóra vette a rendelkezésére álló lehetőségeket.
Mintha képes lennék kivenni valami nyikorgást, nagyúr, reszkírozta meg.
— És?
Füstszagot érzek.
— Nem lehet füst. Kifejezetten betiltottam minden nyílt tüzet. Roppant divatjamúlt elképzelés. Rossz hírét költötte a helynek.
Mindamellett, gazdám.
— Mutasd nekem… Hádészt.
A tükör a tőle telhető legjobbat nyújtotta. A király pont időben volt, hogy lássa a taposómalmot, vörösen izzó csapágyakkal, nagy robajjal lezuhanni állványáról és gurulni, oly megtévesztő lassúsággal, akár egy lavina, keresztül az elkárhozottak földjén.
Széltoló a tolórúdon lógott s figyelte, ahogy a küllők szélsebesen elzümmögnek mellette olyan sebességgel, amely leégette volna szandálja talpát, ha elég bolond lett volna ahhoz, hogy letegye a lábát. Ám a holtak az egészet azoknak derűs hidegvérével fogadták, akik tudják, hogy a legrosszabb már megtörtént velük. „Passzold ide a vattacukrot!” kiáltások hallatszottak le. Hallotta, hogy Lavaeolus dicséri a kerék remek úttapadását és elmagyarázza da Chirmnek hogyan lehetnének, ha lenne olyan jármű, amely maga előtt rakja az utat, pont úgy, ahogy a Poggyász ténylegesen tette, és aztán beborítanád páncélzattal, akkor kevésbé véresek a háborúk, feleannyi idő alatt befejeződnének és mindenki még több időt tölthetne a hazamenetellel.
A Poggyász egyáltalán nem tett észrevételt. Láthatta a gazdáját néhány lábbal maga előtt lógni, és így folytatta a menetelést. Esetleg fölmerült benne, hogy az út némi időt vesz igénybe, de az az Idő gondja. És így, esetenként lehajítva egy-egy sikító lelket, esetenként összeütközve egy peches démonnal, akit aztán megpörgetett, végül összezúzott, a kerék gurult tovább.
Nekiütközött a szemközti sziklának.
Vassenego nagyúr mosolygott.
— Most — mondta —, itt az idő.
A többi rangidős démon kissé határozatlannak látszott. Természetesen átitatta őket a gonoszság és Astfgl határozottan Nem Való Közénk és a legundorítóbb kis bunkó, aki valaha utat hízelegett-vesztegett magának a hivatalba…
Ám… nos, ez… talán vannak olyasmik, amik túl…
— „Tanuljatok az emberek módszereiből”! — utánozta Vassenego. — Meghagyta nekem, hogy tanuljak az emberektől. Nekem! Ezt a pimaszságot! Ezt a pökhendiséget! De én figyeltem, ó, igen. Tanultam. Terveztem.
Elmondhatatlan, hogy milyen kifejezés honolt az arcán. Még a pokolmélyi bugyrok nagyurai is, akik kérkedni szoktak gazságukkal, el kellett fordítsák fejük.
Dögletes Drazometh herceg tétován fölemelte egyik karmát.
— De ha gyanút fog — mondta —, úgy értem, rémes egy természete van neki. Azok a memók… — Megborzongott.
— De mi rosszat teszünk? — Vassenego a teljes ártatlanság gesztusával tárta szét karját. — Hol van ebben rossz? Testvéreim, azt kérdezem tőletek: mi ebben a rossz?
Az ujjai ökölbe szorultak. Ujjpercei fehéren ragyogtak a vékony, kék erek hálózta bőr alól, miközben tanulmányozta a kétkedő arcokat.
— Vagy jobb szeretnétek egy újabb elvi állásfoglalást? — firtatta.
Végig megvonaglottak az arckifejezések, ahogy a nagyurak elhatározták maguk, akár egy sor dominó ledőlőben. Akadtak olyan dolgok, amelyekben egyetértettek. Ne legyen több elvi állásfoglalás, ne legyen több konzultatív dokumentum, ne legyen több hangulatjavító közlemény a teljes személyzetnek. Ez ugyan a Pokol, de azért valahol meg kell vonni a határt.
Bizlimoth gróf megdörgölte egyik orrát a három közül. — És valahol az emberek kigondolták ezt az egészet teljesen maguktól? — tudakolta. — Mi nem tettünk nekik erre, tudod, célzásokat?
Vassenego a fejét rázta.
— Teljes egészében önállóan csinálták — válaszolta büszkén, mint egy szerető iskolaigazgató, aki épp most nézte végig ahogy egy végig kitűnő diák summa cum laude érettségizett.
A gróf a végtelenbe meredt. — Azt hittem, nekünk kéne ocsmánynak lennünk — jegyezte meg s hangját elöntötte a döbbenettel vegyes bámulat.
A vén nagyúr biccentett. Nagyon régóta várt erre. Míg mások vörösen lángoló forradalomról beszéltek, ő csupán kinézett az emberek világába, és megfigyelt, és álmélkodott.
Ez a Széltoló fickó rendkívül hasznosnak bizonyult. Sikerült neki folyamatosan és teljesen lekötnie a Királyt. Megért minden fáradozást. Az átkozott bolond halandó még mindig azt hitte, hogy az ujjai végzik a munkát! Három kívánság, még mit nem!
És imígyen történt, hogy amikor Széltoló kiszabadította magát a kerék roncsaiból, ott találta Astfglt, a Démonkirályt, a Pokol Nagyurát, az Alvilág Gazdáját őt fenyegetve.
Astfgl már túljutott az őrjöngés korábbi stádiumán és mostanra a dühöngés nyugodt lagúnájába ért, ahol a hang nem remeg, a modor kimért és udvarias, és csak az alig észrevehetően habzó nyál a száj sarkában árulja el a belső poklot.
Erik előkúszott egy törött rúd alól és fölnézett.