— Ó, jaj! — nyögte.
A Démonkirály megpörgette a szigonyát. Az hirtelen többé nem tűnt nevetségesnek. Inkább nehéz fémbotnak látszódott, a végén három ijesztő vasheggyel.
Astfgl elmosolyodott és körülnézett. — Nem — mondta szemlátomást önmagának. — Nem itt. Ez nem elég nyilvános. Gyertek!
Mindkettőjük vállát megragadta egy kéz. Semmivel se tudtak jobban ellenállni, mint amennyire két, nem egyforma hópehely lenne képes ellenállni a lángszórónak. Egy pillanatra összezavarodott minden, aztán Széltoló a világegyetem legnagyobb termében találta magát.
Az volt a nagy csarnok. Holdrakétákat lehetett volna építeni benne. A Pokol királyai esetleg hallottak olyan szavakról, mint „kifinomultság” és „visszafogottság”, ám azt is hallották, ha van valamid, vágj föl vele, és úgy okoskodtak, hogy ha nincs neked, még jobban föl kell vágj vele, és amijük nem volt, az a jó ízlés. Astfgl megtett minden tőle telhetőt, de még ő sem volt képes sokat hozzáadni a csúf alaprajzhoz, az egymást ütő színekhez és a borzalmas tapétához. Betetetett néhány dohányzóasztalt és egy bikaviadalos posztert, ám azok többé-kevésbé elvesztek a teljes káoszban, és az új karosszékvédő kézimunka a Rettentő Trónuson csak arra szolgált, hogy hangsúlyozza némelyik idegesítőbb féldomborművet.
A két ember elterült a padlón.
— És most… — vágott bele Astfgl.
Ám a hangja elveszett a váratlan éljenzésben.
Fölnézett.
Mindenféle méretű és alakú démon töltötte meg csaknem az egész csarnokot, összezsúfolódtak a falaknál, sőt még a plafonon is lógtak. Egy démoni zenekar válogatott hangzatokra zendített változatos hangszereken. A csarnok egyik oldalától a másikig kifeszített zászlón ez állt: Éllyen A Fönőc!
Astfgl szemöldöke azonnal paranoiától ráncolódott, amikor Vassenego, sarkában a többi nagyúrral, lecsapott rá. A vén démon arca majd' szétrepedt a teljesen őszinte vigyortól, és a király csaknem pánikba esett és odaütött a szigonnyal, mielőtt Vassenego odanyúlt és hátba vágta.
— Bravó! — kiáltotta.
— Mi?
— Ó, ez már derék, nagyon derék!
Astfgl lenézett Széltolóra.
— Ó! — mondta. — Igen. Nos. — Köhintett. — Semmiség — jelentette ki fölegyenesedve. — Tudtam, hogy ti, mihaszna banda, semmire se fogtok jutni, szóval csak…
— Nem ezek — nevetett csúfondárosan Vassenego. — Ilyen jelentéktelen dolgok! Dehogy, felség. Felséged rangemelkedésére utaltam.
— Rangemelkedés? — hökkent meg Astfgl.
— Felséged előléptetése, felség!
Harsány éljenzés tört ki a fiatalabb démonokból, akik bármit megéljeneznek.
— Előléptetés? De, de én vagyok a király… — tiltakozott Astfgl elhalóan. Érezte, hogy az események kezdenek kicsúszni a kezéből.
— Pfuj! — nyilvánított véleményt Vassenego kimerítően.
— Pfuj?
— Úgy van, felség. Király? Király? Felség, mindnyájunk nevében szólok, amikor azt mondom, hogy ez nem méltó cím egy felségedhez hasonló démonnak, felség, akinek áttekintése a szervezeti ügyekről és prioritásokról, akinek éleslátása létezésünk valós rendeltetéseit illetően, akinek — ha szabad így fogalmaznom — puszta intellektuális képességei új és nagyszerűbb mélységek felé vittek minket, felség!
Akarata ellenére, Astfgl pöffeszkedett. — Nos, tudod… — kezdte.
— És mégis úgy találjuk, hogy felséged, rangos hivatala dacára, érdeklődést mutat munkánk legapróbb részlete iránt is — szónokolta Vassenego, végigmérve Széltolót. — Micsoda ügybuzgalom! Micsoda önfeláldozás!
Astfgl csak úgy dagadt. — Természetesen mindig éreztem…
Széltoló föltámaszkodott a könyökére és azt gondolta: vigyázz, a hátad mögött…
— És ezért — folytatta Vassenego, úgy ragyogva, mint egy tengerpartnyi világítótorony — a Tanács ülésezett és úgy döntött, és hozzátehetem, felség, hogy egyhangúlag döntött így, hogy létrehoz egy teljességgel új kitüntető tisztet felséged kiemelkedő vívmányai tiszteletére!
— A tisztességes adminisztráció jelentősége… miféle tisztet? — kérdezte Astfgl, mert a gyanú fürge cselléi hirtelen szökellni kezdtek önbecsülésének óceánjaiban.
— A Pokol Legfőbb Örökös Elnökének rangját, felség!
A zenekar megint rázendített.
— Saját, önálló irodával… sokkal nagyobbal, mint az a nyomorúságos odú, ahol az eltelt hosszú évek alatt felségednek szenvednie kellett. Vagyis inkább, Elnök úr!
A zenekar belevágott egy újabb akkordba.
A démonok lestek.
— Lesznek… cserepes növények? — firtatta Astfgl habozva.
— Temérdek! Egész ültetvények! Dzsungelek!
Úgy tűnt, hogy Astfglt lassan elönti belülről a melegség.
— És szőnyegek? Úgy értem, faltól falig…?
— A falakat széjjelebb kellett húzni külön azért, hogy mind beférjenek, felség. És sűrű bolyhok, felség? A pigmeusok egész törzsei azon fognak merengeni, miért marad meg a fény éjszaka is, felség!
Az összezavarodott király hagyta, hogy a vállát ömlengő kar ölelje át, és gyöngéden elvezessék, a bosszú minden gondolata feledve, az éljenző sokaságon át.
— Mindig szerettem volna az egyik olyan speciális kávéfőző izét — motyogta, amikor önfegyelme utolsó maradványai is szétmálltak.
— Egy valóságos üzemet szereltettünk oda, felség! És egy szócsövet, felség, külön felségednek, hogy utasításait közölhesse beosztottjaival. És a legislegmodernebb határidőnaplót, két eón oldalanként, és egy izé arra…
— Színes kihúzó filcek. Mindig úgy véltem, hogy…
— Egész szivárványok, felség — zengte Vassenego. — És késlekedés nélkül menjünk oda, felség, mert gyanítom, hogy felséged szokásos éleslátásával alig várja, hogy megbirkózhasson a felséged előtt álló nagyszerű feladatokkal.
— Természetesen, természetesen! Épp ideje, hogy elvégezze őket valaki… — A tétova tanácstalanság kifejezése suhant át Astfgl kipirult arcán. — Ezek a nagyszerű feladatok…
— Nem kevesebb, mint egy teljes, mindent átfogó, irányadó, aprólékos és mélyreható elemzése szerepünknek, hivatásunknak, prioritásainknak és céljainknak, felség!
Vassenego hátralépett.
A démonnagyurak visszafojtották lélegzetük.
Astfgl homlokát ráncolta. A világegyetem mintha lelassult volna. A csillagok egy pillanatra megtorpantak pályájukon.
— Határidős tervgazdálkodással? — firtatta végül.
— Mindent megelőző elsőbbséget élvez, felség, amit felséged azonnal hajszálpontosan megállapított szokásos mélyre hatoló elméjével — vágta rá sietve Vassenego.
A démonnagyurak föllélegeztek.
Astfgl kebele több hüvelyknyit kidülledt. — Természetesen, különlegesen képzett személyzetre lesz szükségem azért, hogy kialakítsam…
— Kialakítani! A legeslegfontosabb! — mondta Vassenego, aki talán kezdte egy kissé elragadtatni magát. Astfgl némileg gyanakvó pillantást vetett rá, de abban a percben a zenekar újra rázendített.
Az utolsó szavak, amiket Széltoló hallott, miközben a királyt kivezették a csarnokból, ezek voltak: — És azért, hogy az információkat analizálhassam, szükségem lesz…
És aztán már vége volt.
A többi démon, tudatában, hogy a mulatságnak szemlátomást vége mára, elkezdett körbe kavarogni és kiszállingóztak a hatalmas ajtókon. Kezdett földerengeni a legértelmesebbjében, hogy hamarosan újra bömbölni fognak a lángok.