Az alak előlépett. Eléggé alacsony volt, s nagy részét bűvereklyék, amulettek és talizmánok tömkelege rejtette, melyek, még ha nem is hatékonyak a mágiával szemben, bizonyára megvédelmezték volna egy viszonylag eltökélt kardcsapástól. Szemüveget viselt meg egy kalapot hosszú oldalleffentyűkkel, amitől úgy nézett ki, mint egy rövidlátó spániel.
Egyik remegő kezében kardot szorongatott. Abba olyan sok szigillumot véstek, hogy kezdett meghajlani.
— Fortyogó poklot mondtál? — kérdezte elhalóan Széltoló.
— Abszolúte! Ahol a gyötrelem és megkínzott kínok sikolyai…
— Igen, igen, már elég világossá tetted — vágott közbe Széltoló. — Csak, tudod, az a helyzet valójában, hogy nem vagyok démon. Szóval, ha lennél szíves kiengedni?
— Engem nem téveszt meg külső viseleted, démon — válaszolta az alak. Majd normálisabb hangon hozzáfűzte: — Különben is, a démonok mindig hazudnak. Közismert tény.
— Az lenne? — érdeklődött Széltoló, belekapaszkodva ebbe a szalmaszálba. — Akkor, ebben az esetben akkor… démon vagyok.
— Hohó! Szavaival elítélte saját magát!
— Figyelj, ezt nem kell eltűrnöm — jelentette ki Széltoló. — Nem tudom, ki vagy vagy mi ez az egész, de meg fogok inni egy pohárral, rendben?
Elindult, hogy kisétáljon a körből és megmerevedett a döbbenettől, amikor a rúnafeliratokból szikrák sisteregtek elő és a teste minden egyes porcikájába földelték maguk.
— Nem engedtettetik… nem engedtettik… nem engedtetik… — a démonidéző föladta. — Figyelj, nem léphetsz ki a körből, míg nem bocsátlak ki, érted? Úgy értem, nem szeretnék utálatos lenni, csak hát, ha kiengedlek a körből, képes leszel fölölteni a valódi alakod, és biztosra veszem, hogy az az alak szörnyen borzasztó. El véled! — tette hozzá, úgy érezve, hogy kicsúszott a helyes hangnemből.
— Rendben, elvéledelek. Elvéledelek — nyugtatta Széltoló, könyökét dörzsölve. — De akkor se vagyok démon.
— Hát akkor hogy lehet, hogy válaszoltál az idézésre? Fölteszem, történetesen épp a természetfölötti dimenziókon haladtál keresztül, mi?
— Valahogy úgy, azt hiszem. Az egész olyan homályos.
— Ugrasd a nénikéd, ennek szakálla van! — A szellemidéző egy könyvállványhoz támasztotta a kardját, amin egy kinyitott, könyvjelzőket csöpögtető, nagy könyv feküdt. Aztán bolondul dzsiggelni kezdett.
— Működött! — kiáltotta. — Hehe! — Elkapta Széltoló elszörnyedt tekintetét és megemberelte magát. Zavartan köhintett és odalépett a könyvállványhoz.
— Én tényleg nem vagyok… — kezdte Széltoló.
— Van az a listám valahol — jelentette ki az alak. — Lássuk csak. Ó, igen. Megparancsolom neked… úgy értem, néked… hogy, hah, teljesítsd három kívánságom. Igen. A világ királyságai fölötti uralmat akarom, találkozni akarok a valaha élt leggyönyörűbb nővel és örökké akarok élni. — Bátorító pillantást vetett Széltolóra.
— Mindössze? — csodálkozott Széltoló.
— Igen.
— Ó, semmiség — gúnyolódott Széltoló. — És aztán kimenőt kapok a nap további részére, rendben?
— És akarok egy láda aranyat is. Pillanatnyilag ennyi.
— Úgy látom, hogy ezt jól kifundáltad.
— Igen. El véled!
— Jó, jó. Csak… — Széltoló kapkodva gondolkozott, a fickó teljesen őrült, de karddal a kezében őrült, egyetlen esélyem, hogy lebeszélem róla a saját nyelvén — …csak, tudod, nem vagyok valami haj de kiváló démon és attól félek, az ilyenfajta megbízatások egy kissé meghaladják a képességeim, sajnálom. Annyit elvéledezhetsz, amennyit csak akarsz, de én ehhez kispályás vagyok.
Az apró alak kikukucskált szemüvege fölött.
— Értem — mondta mogorván. — Akkor mire lennél képes, mit gondolsz?
— Hát, ööö… — válaszolta Széltoló —, gondolom, le tudnék menni a boltba és hozhatnék neked egy csomag mentacukrot vagy valamit.
Csönd támadt.
— Tényleg nem tudod megcsinálni ezeket?
— Sajnálom. Figyelj, mondok valamit. Szépen elengedsz, és igazán hírét fogom terjeszteni, amikor visszakerülök… — Széltoló tétovázott. Amúgy meg hol a pokolban laknak a démonok? — Démonvárosba — egészítette ki reménykedve.
— Úgy érted, Pandemoniumba? — kérdezte gyanakodva foglyul ejtője.
— Igen, úgy. Arra gondoltam. Megmondom mindenkinek, hogy legközelebb, amikor a valódi világban jársz, mindenképp keresd meg… hogy hívnak?
— Szörcsök. Szörcsök Erik.
— Rendben.
— Démonológus. Szemétdomb köz, Pszeudopolisz. A tímárüzem mellett — folytatta reménytelin Szörcsök.
— Jó. Ne izgasd magad miatta! És most, ha lennél szíves kiengedni…
Szörcsöknek megnyúlt az arca.
— Biztos vagy abban, hogy nem tudod megcsinálni? — kérdezte, és Széltoló kénytelen volt észrevenni hangjának esengő színezetét. — Már egy kicsike láda arany is megfelelne. És, úgy értem, nem muszáj, hogy a leggyönyörűbb nő legyen az egész történelemben. A második leggyönyörűbb is megfelel. Vagy a harmadik. Kiválaszthatod bármelyiket, tudod a, az első szá… ezerből. Akármelyiket, ami raktáron van, hogy úgy mondjam. — A mondat végére a hangja már rezgett a sóvárgástól.
Széltoló azt akarta mondani: Figyelj, amit tenned kellene, az, hogy hagyd abba ezt az egész vacakolást vegyszerekkel meg elsötétített szobákkal, és borotválkozz meg, vágasd le a hajad, vegyél fürdőt, és rögtön kettőt, meg új ruhákat magadnak, és menj emberek közé egyik este, és akkor — de becsületesnek kell lennie, mert Szörcsök még megmosakodva, megborotválkozva és hosszas piperevizes áztatás után se nyerne semmiféle díjat — és akkor pofon vágathatod magad tetszésed szerint bármelyik nővel.
Úgy értem, nem valami sok, de legalább testi kontaktus.
— Sajnálom — ismételte meg.
Szörcsök fölsóhajtott. — Forr a víz — mondta. — Kérsz egy csésze teát?
Széltoló előrelépett, bele az okkult energia sistergésébe.
— Á — szólalt meg Szörcsök tétován, miközben a varázsló az ujjait szopogatta —, van egy ötletem. Kényszervarázst bocsátok rád.
— Biztosíthatlak, semmi szükség rá.
— Nem, így lesz a legjobb. Azt jelenti, hogy mozoghatsz a körön kívül. Egyébként is készenlétbe helyeztem arra az esetre, hogy ha elmennél elhozni, tudod, a nőt.
— Remek — mondta Széltoló. Amint a démonológus szavakat motyogott a könyvből, azt gondolta: Láb. Ajtó. Lépcső. Milyen remek összeállítás.
Fölmerült benne, hogy van valami nem egészen szokványos a démonológus körül, de nem tudott rájönni, mi az. Eléggé úgy nézett ki, mint a démonológusok, akiket Széltoló még Ankh-Morporkból ismert, akik mindnyájan hajlott hátúak voltak, vegyszerfoltosak, és a szembogaruk tűhegynyire szűkült a rengeteg vegyi kigőzölgéstől. Ez itt könnyedén közéjük passzolt volna. Csak volt benne valami fura.
— Őszintén szólva — mesélte Szörcsök, szorgalmasan törölve el a kör egy részét —, te vagy az első démonom. Korábban sosem működött. Hogy hívnak?
— Széltoló.
Szörcsök ezen eltűnődött. — Nem hangzik ismerősen — mondta. — Van egy Eltollo a Demonologiaban. Meg egy Szletl. De nekik több szárnyuk van, mint neked. Most már kiléphetsz. Meg kell mondanom, hogy első osztályú megtestesülés. Első pillantásra senki se hinné, hogy sátánfajzat vagy. A legtöbb démon, amikor embernek akar látszani, nemesek, királyok vagy hercegek alakját ölti föl. Ez a molyrágta varázslókinézet nagyon ravasz. Majdnem lóvá tettél vele. Nagy kár, hogy nem vagy képes egyik kívánságomra se.