— Nem értem, miért szeretnél örökké élni — közölte Széltoló, magában eltökélve, hogy a „molyrágta” szóért még megfizet a fickó, ha valaha lesz rá alkalom. — Azt megérteném, ha újra fiatal szeretnél lenni.
— Huh! Nem valami jó mulatság fiatalnak lenni — jelentette ki Szörcsök, aztán szájára csapta kezét.
Széltoló előrehajolt.
Úgy ötven év. Az volt az, ami hiányzott.
— Az egy álszakáll! — fakadt ki. — Hány éves vagy?
— Nyolcvanhét! — cincogta Szörcsök.
— Látom a zsinórt a füled mögött!
— Hetvennyolc, szavamra! El véled!
— Kisfiú vagy!
Erik gőgösen kihúzta magát. — Nem vagyok kisfiú! — csattant föl. — Már majdnem tizennégy éves vagyok!
— Á-há!
A fiú Széltoló felé suhintott a karddal. — Különben se számít! — kiáltotta. — A démonológusok akárhány évesek lehetnek, akkor is az én démonom vagy, és azt kell tenned, amit mondok!
— Erik! — érkezett egy hang valahonnan alóluk.
Erik elsápadt.
— Igen, mama? — kiabálta Széltolóra szögezett tekintettel. Szája ezeket a szavakat formálta: ne szólj semmit, kérlek.
— Mi az a zaj odafönn?
— Semmi, mama!
— Gyere le és mosd meg a kezed, drágám, kész a reggelid!
— Igen, mama. — Szégyenlősen meredt Széltolóra. — Ez a mamám volt.
— Jó erős tüdeje van, meg kell hagyni — jegyezte meg Széltoló.
— Hát akkor jobb lesz, jobb lesz, ha megyek — mondta Erik. — Persze, neked itt fent kell maradnod.
Ráébredt, hogy ezzel jelentős mennyiséget veszített hitelességéből. Újra megsuhintotta a kardot.
— El véled! — rikácsolta. — Megparancsolom, hogy ne hagyd el ezt a szobát!
— Jó. Persze — felelte Széltoló az ablakokkal szemezve.
— Megígéred? Különben vissza leszel küldve a Pokolba!
— Ó, azt nem szeretném — állította Széltoló. — Csak szedd a lábad! Ne izgulj miattam!
— Itt fogom hagyni a kardot meg mindent — jelentette be Erik, eltávolítva felszerelésének nagy részét, hogy előbújjon egy karcsú, sötét hajú siheder, akinek arca sokkal tetszetősebb lesz majd, ha a pattanásai megszűnnek. — Ha hozzájuk érsz, rettenetes dolgok fognak bekövetkezni.
— Eszem ágában sincs — nyilatkozta Széltoló.
Amikor egyedül maradt, odabaktatott az állványhoz és megnézte a könyvet. A cím imponálóan villózó vörös betűkkel állt rajta: Mallificarum Sumpta Diabolicite Occularis Singularum, az Alapvető Uralom Könyve. A varázsló ismerte. Volt valahol belőle egy példány a Könyvtárban, bár a mágusok sosem vesződtek vele.
Ez furcsának tűnhet, hiszen ha van olyan, amiért egy varázsló elcserélné még a nagymamáját is, az a hatalom. De valójában nem annyira furcsa, mert bármelyik mágus, aki elég értelmes ahhoz, hogy öt percig életben maradjon, ahhoz is elég értelmes, hogy rájöjjön, ha van is bármiféle hatalom a démonológiában, akkor az a démonoktól függ. Ha a saját céljaidra használod, az olyan, mintha csörgőkígyóval próbálnál egereket agyonverni.
Még a varázslók is furcsállják a démonológusokat, akik rendszerint titkolózó, sápadt emberek, bonyodalmas dolgokat művelnek elsötétített szobákban és nyirkos, erőtlen a kézfogásuk. A démonidézés nem olyan, mint a rendes, becsületes varázslás. Egyetlen önérzetes varázsló sem trafikálna a démonikus birodalommal, melynek lakossága oly hatalmas gyűjteménye a kolomposoknak, amilyet csak találhatsz a legelőkön kívül.
Széltoló alaposan megszemlélte a csontvázat, a biztonság kedvéért. Úgy tűnt, annak semmi kedve hozzájárulni a dolgokhoz.
— Az a hogyhíjjákjához, nagyapjához tartozott — jelentette ki egy recsegő hang a háta mögött.
— Egy kissé szokatlan hagyaték — válaszolta Széltoló.
— Ó, nem személy szerint. Egy boltban vette valahol. Egyike azoknak a hogyhíjjáknak, artikulált hogyhíjjákoknak.
— Hát most nem mond valami sokat — jegyezte meg Széltoló, aztán mélyen elhallgatott és elgondolkozott.
— Ööö — szólalt meg anélkül, hogy megmozdította volna fejét. — Pontosan mihez is beszélek?
— Hogyhíjják vagyok. Itt van a nyelvem hegyén. P-vel kezdődik.
Széltoló lassan megfordult.
— Papagáj vagy? — kérdezte.
— Az az.
Széltoló rámeredt az izére fönt, az ülőrúdon. Fél szeme volt, ami rubinként csillogott. A maradék nagy részét rózsaszín és bíbor bőr borította, tollfoszlányokkal telehintve, ezért egészében véve konyhakész hajkefe benyomását keltette. Köszvényesen billegett a rúdján, aztán lassacskán elvesztette az egyensúlyát, míg végül fejjel lefelé lógott.
— Azt hittem, ki vagy tömve — hökkent meg Széltoló.
— Kapd be, varázsló!
Széltoló fütyült rá, és odasettenkedett az ablakhoz. Kicsi volt, de egy enyhén lejtő tetőre nyílt. És odakinn van az igazi élet, igazi ég, igazi épületek. Odanyúlt, hogy kinyissa a zsalut…
Sistergő áram vágott végig a karján és a kisagyában földelte magát.
Leült a padlóra és az ujjait szopogatta.
— Megmontta neked — közölte a papagáj előre-hátra himbálózva fejjel lefelé. — De te nem hogyhíjjákoltál rá. Elkapott téged a hogyhíjjákodnál fogva.
— De csak démonokra szabadna hatással legyen!
— Á! — rikoltotta a papagáj elég lendületet szerezve, hogy függőlegesbe hintázzon, amikor aztán annak tömpe maradványával, ami valaha a szárnya volt, egyensúlyba hozta magát. — Ez attól függ, ugyebár. Ha a „Hogyhíjjákok” feliratú ajtón jössz be, akkor úgy fognak bánni veled, mintha hogyhíjják lennél, igaz? Úgy értem, démon. Alávetve az összes szabálynak meg hogyhíjjáknak. Számodra persze pech.
— De te tudod, hogy varázsló vagyok!
A papagáj vijjogott. — Én láttam őket, haver. A leghogyhíjjákját. Némelyiktől azok közül, akik itt megfordultak, tőlük aztán torkodon akadna a kölesed. Óriási, pikkelyes, tüzes hogyhíjjákok, hetekbe telt leszedni a kormot a falakról — tette hozzá elismerő hangon. — Persze, ez még a nagyapja idejében történt. A kölyök nem volt valami ügyes benne. Egész mostanáig. Eszes legényke. Én a hogyhíjjákokat, szülőket hibáztatom. Újgazdagok, tudod. Borkereskedés. Rohadtul elkényeztetik, hagyják, hogy játszadozzon a hogyhíjjákja ócska holmijával, „Ó, annyira intelligens fiú, mindig a könyveket bújja” — majmolta a papagáj. — Sose adnak neki abból, amire egy érzékeny, növésben levő hogyhíjjáknak nézetem szerint tényleg szüksége van.
— Mi, úgy érted, szeretetet és útmutatást? — kérdezte Széltoló.
— Egy átkozottul alapos hogyhíjjákra gondoltam, elfenekelésre — válaszolta a papagáj.
Széltoló fájó fejéhez kapott. Ha ez az, amit a démonok általában végig kell szenvedjenek, nem csoda, hogy mindig olyan bosszúsak.
— Pityu kér egy kekszet — mondta határozatlanul a papagáj, nagyon ahhoz hasonlóan, ahogy egy ember azt mondaná „ööö” vagy „ahogy már mondtam”, és folytatta: — A nagyapja nagyon lelkesedett érte. Ezért meg a galambjaiért.