Poul Anderson
Gibraltár vízesései
Az Őrjárat bázisa csak százegynéhány évet szolgált. Ezalatt csak néhány tudós, meg a karbantartó személyzet tartózkodott ott huzamosabb ideig, egy kis nyújtózásra. Ezért kicsi volt: egy lakóház és néhány melléképület, ami szinte elveszett a tájban.
Öt és fél millió évvel a saját születése előtt, Tom Nomura úgy találta, hogy Ibéria déli vége meredekebb, mint amilyenre emlékezett. Észak felé dombok emelkedtek, aztán alacsonyabb hegyekbe mentek át. Kék árnyú kanyonok szabdalták őket. Száraz vidék volt ez, ahol a csapadék télen hullt, rövid ideig, de hevesen, nyáron viszont a patakok erekké vagy üres mederré soványodtak, és a sárgára égett füvön kívül semmi sem maradt. A rák, cserjék csak szórványosan nőttek: tövisbokor, mimóza, akácia, pínea, aloé, a vizes mélyedések mellett pálma, páfrány és orchidea.
Ezzel együtt gazdag volt itt az élővilág. Sólymok és keselyűk köröztek szüntelenül a felhőtlen magasságokban. Vágtató csordák kavarogtak: fajtaválasztékukban megtalálható voltak különféle zebracsíkos pónik, primitív rinocéroszok, a zsiráf okapi-szerű ősei, helyenként masztodonok — finom vörös szőrrel, erős agyarral — és különös elefántok. A ragadozók, húsevők közt ott voltak a kardfogú tigrisek, a nagymacskák korai képviselői, a hiénák, és persze a földi majmok, amelyek időnként már hátsó lábukra egyenesedve közlekedtek. Antilopok szökkentek métereseket a levegőbe, és mormoták füttyögtek.
Széna, parázs, égett trágya és meleg hús szaga terjengett. Amikor feltámadt a szél, az arcba vágta a port és a forróságot. A föld időnként patadübörgéstől remegett. Madarak csiviteltek vagy vadak tülköltek. Éjszaka hirtelen hideg szállt le, és annyi volt a csillag, hogy szinte fel sem tűnt a csillagképek idegensége. Így álltak a dolgok, egészen mostanáig. És mindezidáig nem is volt túl nagy a változás, de most évszázados vihar volt éledőben. Ha ennek egyszer vége, már semmi sem lesz ugyanaz többé.
Manse Everard egy futó pillanatig méregette Tom Nomurát és Feliz a Rach-ot, mielőtt elmosolyodott, és megszólalt:
— Nem, köszönöm, csak egy kicsit körbenézek ma. Nyugodtan menjetek szórakozni.
Vajon a nagy, hajlott orrú, enyhén őszes férfi valóban alig észrevehetően odakacsintott volna Nomurának? Ez utóbbiban Nomura nem lehetett biztos. Ugyanabból a miliőből jöttek, sőt, ugyanabból az országból. Hogy Everardot 1954-ben New Yorkban szerveztek be, Nomurát pedig 1972-ben San Franciscóban, aligha számított sokat. Ennek a generációnak a hőzöngése rövid életű szappanbuborék volt a megelőző és utána következő eseményekhez képest. Nomura viszont frissen végezte az Akadémiát, alig huszonöt valóban megélt év állt mögötte. Everard nem mondta meg neki, hogy az ő utazásai a világ fennállása alatt hány évre rúgtak, és az őrjárat által kínált fiatalító kezelés miatt ezt nem is lehetett ránézésre kitalálni. Nomura mindenesetre sejtette, hogy a Független ügynök eleget látott ahhoz, hogy idegenebb legyen számára még Feliznél is — aki mindkettejüknél két évezreddel később született.
— Jó, akkor kezdjük — mondta a lány. Bár keveset beszélt, Nomura úgy vélte, hogy a hangja még a temporálnak is valami zenét kölcsönöz.
Kiléptek a verandáról és átmentek az udvaron. Több másik járőr is odakiabált nekik, főleg a lány miatt. Nomura meg tudta érteni. A lány fiatal volt, magas, vonásainak hajlott orrú keménységét ellensúlyozta hatalmas zöld szeme, nagy, mozgékony szája, és vörösbarna haja, ami a füle körül ki volt nyírva. Az általános szürke overall és a bakancs sem tudta elrejteni termetét, lépteinek kecses rugalmasságát. Nomura tudta magáról, hogy nem csúnya — erőteljes, de izmos termetű, magas pofacsontú, szabályos vonásokkal, homokszín bőr — de a lány mellett szinte trollnak érezte magát.
Lélekben is, gondolta. Hogyan mondja meg egy újdonsült járőr — aki még csak nem is járőrőz csak természettudós — hogyan mondja meg az első matriarhátus egy nemes hölgyének, hogy szerelmes belé?
A dübörgés, ami mindig betöltötte a levegőt, itt, kilométerekre a vízeséstől, úgy hangzott, mint valami kórusmű. Csak képzelődik, vagy tényleg állandó remegést érez a talajban, ami felkúszik a csontjaiba?
Feliz kinyitott egy pajtát. Több időszökkenő állt odabenn, amelyek halványan emlékeztettek kerék nélküli, kétüléses motorra. Antigrav meghajtásúak voltak, és sokezer évet képesek voltak átugrani. (Őket és mostani utasaikat teherszállító fülkékben hozták ide.) A lány gépen felvevőkészülék is volt. Tom nem tudta őt meggyőzni arról, hogy túlterheli vele a gépet, és tudta, a lány sosem bocsátana meg, ha az orra alá dörgölné. Everardnak szóló meghívása — ő a rangidős tiszt itt, bár csak vakációzik — hogy tartson velük, abban a reményben született, hogy a feljebbvaló meglátja a rakományt, és megparancsolja a lánynak, hogy az asszisztensével vitesse legalább egy részét.
A lány nyeregbe pattant.
— Gyerünk! — jelentette ki. — Már öreg a reggel.
Tom is felszállt a gépére, és megérintett egy kapcsolót. Mindketten kifelé siklottak, aztán felemelkedtek. A sasok repülésének magasságában megállapodtak, és dél fele fordultak, ahol a Folyó Óceán a Világ Közepébe omlott. Ezt a látóhatárt mindig homályos ködfal takarta, ezüstfüst az azúrkékség előtt. Amikor valaki közelebb ment, a falak a feje fölé borultak. Továbbhaladva szürkén kavargott az univerzum, ahogy rázta a dübörgés, míg a víz lezúdult a sziklákon és beleveszett az iszapba. A hideg sóköd olyan sűrű volt, hogy egy-két percnél tovább már veszélyes volt belélegezni.
A magasból a látvány még félelmetesebb volt. Onnan egy geológiai kor végét láthatta az ember. Másfélmillió évig a Földközi Medence kiszáradt sivatag volt. Most Herkules Kapui nyitva álltak, és az Atlanti óceán betört.
Ennek az áramlásnak a szelében nézett Nomura nyugatra a nyugtalan, zajló és habos víztömegre. Látta a rohanó áramlatokat, amelyeket magába szív az Európa és Afrika közt keletkezett új rés. Itt az áramlatok összefutottak és elkeveredtek: a fehér-zöld káosz erőszakos robaja ide-oda csapódott a föld és az ég között, a sziklák és az elárasztott völgyek oldalán, tajtékba borítva a partokat, ebből fakadt egy eleven folyam, hófehér, smaragd csillámokkal, hogy nyolcmérföldes falat alkosson és zúgjon a kontinensek közt. Felszálló pára homályosította el zuhatagot, ahol a tenger előrenyomult.
Szivárvány karéja húzódott végig a párafelhőn. Ebben a magasságban a zaj csak tompa malom-zakatolásnak hangzott. Nomura tisztán hallotta Feliz hangját a rádiójából, amikor a lány megállt és felemelte a kezét.
— Állj. Csinálok egy pár felvételt, mielőtt tovább megyünk.
— Nincs már elég? — kérdezte Tom.
A lány hangja ellágyult.
— Hogyan is lehetne elég ebből a csodából?
Tom szíve megdobbant. Nem harcos-nő, aki uralkodásra született. Gyerekkora és egyes tulajdonságai ellenére sem az. Érzi a félelmetest, a szépséget, igen, isten működő érzékeit…
Magában szárazon elvigyorodott. Jobban is teszi!
Végül is az volt a lány feladata, hogy minden érzékre kiterjedő felvételeket készítsen az egészről a kezdetétől egészen addig a napig, amikor majd úgy száz év múlva a medence megtelik és a tenger nyugodtan hullámzik majd ott, ahol valaha Odüsszeusz fog hajózni. Ez hónapokat vesz el a saját idejéből (és az enyémből is, kérem, az enyémből is). Az Őrjáratból mindenki látni akarta ezt a csodát: a toborzásnál előfeltétel volt a kalandvágy. De nem volt megoldható, hogy mindenki lejöjjön és egyetlen ilyen szűk időrésbe zsúfolódjon be. A legtöbben csak megbízással tudtak idejönni. A főnökök általában jelentős művészeket küldtek ide, hogy azok a maguk módján megéljek az eseményt, aztán átadják a többieknek. Nomurának eszébe jutott a saját meglepetése amikor kinevezték a lány segítőjének. Az amúgy is emberhiánnyal küzdő Őrjárat meg művészek pátyolgatását is megengedheti magának?