Terry Pratchett
Hölgyek és urak
A szerző megjegyzése
Általánosságban véve a legtöbb Korongvilág-regény megáll magában is, önálló könyvként. Persze segít, ha valamiféle sorrendben olvassa őket az ember, de nem feltétlenül szükséges.
Ez a könyv más. Ebben nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az eseményeket, amelyek korábban történtek.
Mállottviksz Néne először az Egyenjogú rítusokban tűnt fel. A Vészbanyákban vált egy kis boszorkánygyülekezet nem hivatalos vezetőjévé; a csoport rajta kívül a jó természetű, nemtörődöm, férjek hosszú sorát maga mögött tudó Ogg Ángyiból áll, illetve Magratból, az ő vöröslő orrával, kócos hajviseletével és az elérzékenyülésre való hajlamával, amit leginkább az esőcseppek, a rózsák és a kiscicák bajuszkái váltanak ki belőle. Az abban könyvben ábrázoltak tagadhatatlanul hordoztak magukban némi párhuzamot egy bizonyos skót királyról szóló színdarabbal, és azzal végződtek, hogy II. Verencet koronázták Lancre apró, hegyes-völgyes, erdős országának királyává.
Ennek a szabályok értelmében nem lett volna szabad megtörténnie, mivel szigorúan véve nem ő volt a törvényes örökös; de a boszorkányok számára ő tűnt a legalkalmasabb embernek a feladatra, és, mint mondani szokták, minden jó, ha a vége jó. E vég kibontakozása során még bizonyos törékeny Rokonszenv is kialakult Magrat és Verenc között… annyira törékeny, hogy amint találkoztak, elfelejtették, mit akartak mondani a másiknak, oly szégyenlősek voltak mindketten. De ha ezen az akadályon túljutva egyiküknek mégis sikerült kinyögnie valamit, a másik rögtön félreértette és megbántódott. Mindketten rengeteg időt töltöttek az azon való töprengéssel, hogy vajon mit gondolhat a másik. Ezt hívhatjuk akár szerelemnek is, vagy valami ahhoz hasonló dolognak.
A Vége a mesének című regényben a három boszorkány átkelt a fél kontinensen, hogy legyőzzék a Keresztanyát (aki tett egy olyan ajánlatot a Sorsnak, amit az nem utasíthatott vissza).
Itt következik annak a története, ami a visszatérésük után esett meg.
FOLYTASSUK HÁT…
Folytassuk hát…
Hol kezdjük?
Nagyon kevés valódi kezdet létezik. Persze, vannak olyan események, amelyek annak tűnnek.
Felmegy a függöny, lép az első gyalog, eldördül az első lövés[1], de nem ezzel kezdődik. A színdarab, a játék, a háború mind csak kis ablakokat nyitnak azon események kusza szövedékére, amelyek akár évezredekkel korábbra is visszanyúlhatnak. Ami azt illeti, mindig történt valami előtte. Mindig arról van szó, hogy: Folytassuk hát.
Rengeteg gondolatot vesztegettek már arra, hogy megtalálják a végső Előttét.
Azt, amit biztosan tudunk, pillanatnyilag emígyen lehetne összegezni:
Kezdetben vala a semmi, ami felrobbant.
Egyéb, a Kezdetről szóló történetekben istenek szerepelnek, akik a bordájukból, a zsigereikből, illetve apjuk heréjéből teremtették a világot[2]. Ezekből elég sok található. Érdekesek is — na nem abból a szempontból, hogy mit árulnak el a kozmológiáról, hanem abból, hogy mit árulnak el az emberekről. Hé, gyerekek, mit gondoltok, a ti városotok melyik testrészből készült?
Ám ez a történet a Korongvilágon kezdődik, ami négy elefánt hátán úszik keresztül az űr óceánján, a négy elefánt pedig egy óriási teknős páncélján áll, és ennek a világnak a megteremtésében egyáltalán nem jutott szerephez senkinek semmiféle testrésze.
De hol kezdjük?
Évezredekkel ezelőtt? Amikor forró kövek zuhataga érkezett sivítva az égből, ütött egy nagy lyukat a Rézsikló-hegységben és tette földdel egyenlővé az erdőt tízmérföldes körzetben? A törpék kibányászták a köveket, mert valamifajta vasból voltak, és a törpék, az általános vélekedésekkel ellentétben, jobban szeretik a vasat az aranynál. Csak az a helyzet, hogy bár több vas bányászható, mint arany, az előbbiről nehezebb énekelni. A törpék imádják a vasat.
És ez volt a kövekben. A vas imádata. Olyan erős imádat, ami minden vasból készült dolgot magához vonzott. Az a három törpe, aki az első követ megtalálta, csak úgy tudott elszabadulni, hogy kiküzdötte magát a páncélnadrágjából.
Sok világ vasból van, legalábbis a magját tekintve. De a Korongvilágnak éppúgy nincs magja, mint egy palacsintának.
Ha az ember megdelejez egy tűt a Korongon, az a Tengely felé fog fordulni, ahol a legerősebb a mágikus mező. Ilyen egyszerű.
Máshol, vagy olyan helyeken, melyeket kevesebb képzelőerővel terveztek, a tű a vas imádata miatt fordul el.
Akkoriban a törpék és az emberek nagyon nagy szükségét érezték a vas imádatának.
És most tekerjük előre az időt pár ezer évvel a mindig változásban lévő mostot megelőző ötvenakárhanyadik évhez, egy domboldalhoz és egy szaladó lányhoz. Az illető nem valamitől elfelé szalad éppenséggel, és igazából nem is valami felé szalad, hanem éppen csak olyan sebességgel fut, hogy a fiatalember a háta mögött ne érje utol, ugyanakkor ne is adja fel a dolgot. Ki a fák közül, és be a zsombékos völgybe, ahol egy kis magaslaton ott állnak a kövek.
Körülbelül embermagasságúak, és alig szélesebbek egy kövér embernél.
És valahogy nem olyannak tűnnek, mint amelyek megérik a hűhót.
Az ember úgy gondolná, hogy egy tisztességes sziklakörnek, amit nem szabad megközelíteni, nagy, vészjósló trilitekből és ősi oltárkövekből kellene állnia, amelyek vérben tocsogó rituális áldozatok sötét emlékét visszhangozzák. Semmiképpen nem ilyen unalmas nagy göröngyökből. Ki fog derülni, hogy a lány ezúttal egy kicsit túl gyorsan futott, és ami azt illeti, a fiatalember a kacagással terhes kergetőzés során eltéved és torkig lesz az egésszel, úgyhogy végül visszabattyog majd a városba egyedül. A lány pillanatnyilag még nincs tisztában ezzel, így szórakozottan igazgatja hajában a félrecsúszott virágokat. Ez az a fajta délután.
A lány ismeri a köveket. Soha senkinek nem beszélnek a kövekről. És soha senkinek nem mondják, hogy ne menjen oda, mert azok, akik nem beszélnek a kövekről, azt is tudják, hogy milyen erős a tiltott gyümölcs varázsa. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ami a kövekhez menést illeti… olyat nem csinál az ember. A rendes lányok különösen nem.
De ő nem rendes lány, a szó klasszikus értelmében. Először is, nem túl szép. Az álla vonalát és az orrának ívét — hátszélben és jó megvilágításnál — akár csinosnak is nevezhetné valami jó modorú, mániákus hazudozó. A szemének csillogása olyasvalakire vall, aki arra már rájött, hogy okosabb, mint a legtöbb ember a környezetében, arra viszont még nem, hogy a legokosabb dolog, amit tehet, az az, hogy megakadályozza a fent említett embereket abban, hogy erre ők is rájöjjenek. Ez és az orra együtt rendkívül nyugtalanító, dermesztő arckifejezést kölcsönöznek neki. Nem olyan arc az övé, ami beszélgetésre bátorítaná az embert. Nyisd csak ki a szád, és hirtelen egy átható tekintet érdeklődésének a középpontjában találod magad, amiből az sugárzik, hogy bármit is akarsz mondani, jobban jársz, ha érdekes lesz.
Ezúttal éppen a dombocskán álló nyolc kis sziklát fürkészi ez az átható tekintet.
Hmm.
Óvatosan elindul feléjük. Nem a menekülésre kész nyúl óvatosságával; inkább úgy, ahogy egy vadász mozog.
A kezét a csípőjére rakja (ami olyan, amilyen).