Eltartott egy ideig, amíg a levelek egészen az Arkrektorig jutottak. A beérkezett küldeményeket többnyire azok markolták fel, aki épp akkor az egyetem kapuja felé jártak, és ők általában később valami polcon felejtették, vagy fidibuszként, esetleg könyvjelzőként használták azokat, illetve — a Könyvtáros esetében — derékaljként.
Ennek a bizonyos levélnek két napig tartott az útja a kaputól, és jórészt sértetlen maradt, néhány pohárnyomtól és banános jellegű ujjlenyomattól eltekintve. A többi küldeménnyel érkezett, mialatt a fakultás reggelizett. A Dékán egy kanállal nyitotta ki.
— Ki tudja, merre van Lancre? — kérdezte.
— Miért? — kapta fel Maphlaves a tekintetét.
— Valami király házasodik ott, és szeretné, ha elmennénk.
— Ó, te jó ég! — szólalt meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Valami játék katonának esküvője lesz, és azt szeretné, ha mi is elmennénk rá?
— Fent van a hegyekben — gondolkodott el az Arkrektor. — Arrafelé jól lehet pisztrángra horgászni, ha jól emlékszem. Uramatyám! Lancre. Szavamra. Évek óta eszembe se jutott. Tudják, olyan gleccsertavak vannak arrafelé, ahol a halak horgot még nem is láttak. Lancre. Igen.
— Egyébként is túl messze van — tette hozzá a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
Maphlaves oda se figyelt. — És a szarvasok. Szarvasok ezrei. Nem beszélve a jávorantilopokról. Farkasok mindenütt. Meg valószínűleg pumák is, nem csodálkoznék. És mintha a jégsasok is felbukkantak volna megint arrafelé. — Ragyogott a szeme. — Azokból legfeljebb ha féltucatnyi maradt mára.
Mustrum Maphlaves rengeteget tett a kihalófélben lévő állatokért. Példának okáért kihalófélben tartotta őket.
— Isten háta mögötti hely — vetette közbe a Dékán. — Rögtön a térkép széle mellett.
— Ott nyaraltam mindig a nagybátyámmal — folytatta nosztalgiától ködös tekintettel Maphlaves. — Remek napokat töltöttem arra. Remek napokat. A nyarak ott fent… az ég kékebb, mint bárhol máshol a világon, nagyon… és a fű… és…
Hirtelen visszatért az emlékezetében élő tájakról.
— Hát, kénytelenek leszünk elmenni — mondta. — Hív a kötelesség. Az államfő házasodik. Fontos esemény. Jelen kell lennie néhány varázslónak. Már csak a látszat kedvéért is. Nobbliessz obligáj.
— Hát én nem megyek! — jelentette ki a Dékán. — Nem természetes dolog, ez a vidéki élet. Az a rengeteg fa, meg minden. Ki nem állhatom az ilyesmit.
— A Kincstárnokra ráférne egy kis kiruccanás — töprengett Maphlaves. — Olyan idegesnek tűnik mostanában, el nem tudom képzelni, miért. — Előrehajolt, hogy végig tudjon nézni a nagyasztalon. — Kiiincstáááárnok!
A Kincstárnok a zabkásájába ejtette a kanalát.
— Látják? — kérdezte Maphlaves. — Mindig tiszta ideg. AZT MONDTAM, JÓT TENNE MAGÁNAK EGY KIS FRISS LEVEGŐ, KINCSTÁRNOK! — Megbökdöste a Dékánt. — Nagyon remélem, nem csúszik le a lejtőn a szerencsétlen! — mondta olyan hangerővel, ami az ő fogalmai szerint a suttogásnak felelt meg. — Túl sok időt tölt bent, ha érti, mire gondolok.
A Dékán, aki havonta átlagosan egy alkalommal mozdult ki a szabadba, megvonta a vállát.
— BIZTOS SZERETNÉ EGY KIS IDŐRE MAGA MÖGÖTT HAGYNI AZ EGYETEMET, NEM? — üvöltötte vadul bólogatva és grimaszolva az Arkrektor. — Egy kis béke és nyugalom? Némi egészséges vidéki élet?
— Én, én, én, én nagyon örülnék ennek, Arkrektor — öntötte el a Kincstárnok arcát a remény, akár őszi gombák az erdőt.
— Remek! Remek! Velem kell jönnie! — ragyogott rá Maphlaves.
A Kincstárnok arca megfagyott.
— Másoknak is jönniük kell — folytatta Maphlaves. — Ki jelentkezik önként?
A varázslók, tőzsgyökeres városlakók az utolsó emberig, hirtelen rendkívüli érdeklődést kezdtek tanúsítani tányérjaik tartalma iránt. Nem mintha általában nem így lett volna, de ezúttal azért tették, nehogy Maphlaves elkapja a tekintetüket.
— Mi a helyzet a Könyvtárossal? — dobott egy véletlenszerűen kiválasztott áldozatot a farkasok elé a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
A terem az egyetértés hangján morajlott fel.
— Jó ötlet — gondolkodott el a Dékán. — Pont neki való. Vidék. Fák. És… és… fák.
— Hegyvidéki levegő — segített a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Igen, mostanában olyan nyúzottnak tűnik — fűzte hozzá a Láthatatlan Írások Szakértője[7]. — Nagyon tetszeni fog neki — lelkesedett a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.
— Olyan lesz számára, akár egy második otthon, úgy hiszem — lovalta bele magát a Dékán. — Mindenütt fák.
Várakozóan pillantottak az Arkrektorra.
— Nem visel ruhát — mondta Maphlaves. — És mindig azt mondja, hogy „úúk”.
— Fel szokta venni azt a régi zöld köpenyszerűséget — javította ki a Dékán.
— Csak fürdés után.
Maphlaves megdörzsölte a szakállát. Ami azt illeti, meglehetősen kedvelte a Könyvtárost, aki soha nem vitatkozott vele, és formában tartotta magát, még ha ez a forma egy körtére is emlékeztetett. Ami egy orángután számára teljesen megfelelő forma, egyébiránt.
Az volt a helyzet a Könyvtárossal, hogy már fel sem tűnt senkinek a tény, miszerint orangután, leszámítva természetesen azokat az eseteket, amikor egy látogató késztetést érzett, hogy ezt megemlítse. Ilyenkor általában az volt a reakció, hogy valaki megjegyezte, „Ó, igen. Valami mágikus baleset, nemdebár? Úgy emlékszem, igen. Az egyik pillanatban még ember, a másikban emberszabású majom. A legviccesebb az, hogy… fogalmam sincs, hogy nézett ki azelőtt. Mindig is emberszabásúként gondoltam rá. Valahogy jobban jellemzi.”
És tényleg egy olyan baleset történt hajdanán az egyetem könyvtárának tekintélyes és mágikus könyvei között, amely visszalökte a Könyvtáros genotípusát az evolúciós fán, majd fel egy másik ágra, miáltal viszont ezen az ágon már fejjel lefelé is meg tudott kapaszkodni. A lábaival.
— Hát legyen — döntött az Arkrektor. — De fel kell vennie valamit a szertartás idejére, már csak a szegény menyasszony kedvéért is.
A Kincstárnok felcsuklott.
Minden varázsló felé fordult.
A Kincstárnok fából faragott kanala a földön koppant. A varázslók a Sajnálatos Vacsorai Eseményként elhíresült történés óta gondosan megakadályozták, hogy fém evőeszköz kerüljön a kezébe.
— A-a-a-a — nyögte, miközben megpróbálta eltolni maga elől az asztalt.
— Szárítottvarangy-tabletta — segített az Arkrektor. — Valaki halássza ki a zsebéből!
A többiek nem siették el a dolgot. Bármi lehet egy varázsló zsebében, a megmagyarázhatatlan, soklábú dolgoktól kezdve egészen a kisméretű, kísérleti univerzumokig, bármi.
A Láthatatlan Írások Szakértője odahajolt megtekinteni, mi zaklathatta fel ennyire a kollégáját.
— Hé, nézzék csak meg ezt a zabkását! — hívta fel a figyelmüket.
A pempő közepén tökéletesen kerek mélyedés díszelgett.
— Jaj, ne, még egy gabonakör! — nyögött fel a Dékán.
A varázslók megkönnyebbültek.
— Mindenhol feltűnnek mostanában ezek az átkozottak — jegyezte meg az Arkrektor. Nem vette le kalapját az étkezéshez. Méghozzá azért nem, mert a fején némi mézet és lócitromot viselt, továbbá egy kis, egérhajtotta elektrosztatikus generátort, amelyet azok az eszes fiatal srácok dobtak össze neki a Nagyenergiájú Mágia Tanszékről. Nem semmi fickók, egy napon talán már a felét is meg fogja érteni annak, amit összehordanak… De addig inkább fején tartja a kalapját.
7
A láthatatlan írások tudománya új szakterület volt, melynek kibontakozását a Könyvtártér bidirekcionális természetének felfedezése tette lehetővé. A thaumikus matematika komplex elmélet, de röviden össze lehet foglalni úgy, hogy minden könyv kölcsönhatásban áll minden más könyvvel bárhol a világon. Ez egyértelmű: a könyvek előidézik más könyvek megírását a jövőben, és korábban írt könyvekre is hivatkoznak. De a K-tér általános elmélete[42] szerint minden, még meg nem írt könyvet meg lehet jósolni az addig megírt könyvekből kiindulva.