— Ó, de te királyné vagy. A királynék nem csinálhatnak ilyet. Ezt mindenki tudja, mélt'sága. Nincs azzal semmi baj, ha a királyok olyan gatyába' rohangálnak, amiből kinn van a fél seg…
A szájára csapott.
— Semmi gond — nyugtatta meg Magrat. — Biztos vagyok benne, hogy a királyok… lábának a felső vége is olyan, mint bárki másé. Csak fejezd be, amit elkeztél mondani!
Millie égővörösen folytatta:
— Úgy-úgy… úgy értem, a királynéknak olyannak kell lenniük, mint a hölgyeknek — nyögte ki végül. — A királynak van egy csomó könyve erről. Ettiketti, meg ilyesmi.
Magrat kritikusan végignézett magán a tükörben.
— Jól áll neked, nem-is-olyan-sokára-fenség — szólt Millie.
Magrat forgolódott egy kicsit.
— Rettenetes a hajam — jegyezte meg végül.
— Kérem, mélt'sága, a király azt mondta, hívott egy mesterfodrászt egyenesen Ankh-Morporkból. Az esküvőre.
Magrat a helyére ráncigált egy fürtöt. Kezdett ráébredni, hogy a királynéság vadonatúj életet jelenthet a számára.
— Uramatyám — sóhajtott fel. — És most?
— Nem t'om, mélt'sága.
— Hol van a király?
— Ó, hát ő korán megreggelizett, majd elhajtott Szegletbe, hogy megmutassa az öreg Muckloe-nak, hogyan kell könyvből disznót tenyészteni.
— Akkor én mit csináljak? Mi a dolgom? — Millie tanácstalanul nézett maga elé. Meg kell jegyeznünk, ez nem jelentett különösebb változást a szokott arckifejezéséhez képest.
— Nem t'om, mélt'sága. Az uralkodás, úgy hinném. Séták a kertben. Udvartartás. Hímezgetés. Az nagyon népszerű a királynék körében. És még… ööö… hát ott van a gondoskodás az utódlásról…
— Azt hiszem — válaszolta Magrat határozottan —, egyelőre maradok a hímezgetésnél.
Maphlavesnek gondjai támadtak a Könyvtárossal.
— Az a helyzet, hogy történetesen én vagyok a maga Arkrektora!
— Úúk.
— Tetszeni fog ott fent! Friss levegő! Rengeteg fa! Több erdő, mint amennyit valaha is körbe lehetne ugrálni!
— Úúk!
— Jöjjön le onnan azonnal!
— Úúk!
— A könyvek teljes biztonságban lesznek itt a szünidő alatt. Te jó ég, mintha nem lenne elég nehéz a diákokat a szorgalmi időszakban idevonszolni…
— Úúk!
Maphlaves rámeredt a Könyvtárosra, aki a lábujjainál fogva lógott a Parazoológia Ba-tól Mn-ig polcról.
— Hát jó — mondta váratlanul halk és számító hangon. — Elég baj, mondjuk, tekintve a körülményeket. Úgy hallottam, a lancre-i kastély meglehetősen jó könyvtárral rendelkezik. Mármint könyvtárnak hívják, de igazából az egész csak egy halom régi könyv. Sose voltak katalogizálva, úgy tűnik.
— Úúk?
— Több ezer könyv. Valaki mintha azt mondta volna, magánkiadványok is akadnak köztük. Igazán kár, hogy egy pillantást sem akar vetni rájuk. — Maphlaves hangjával fogaskereket lehetett volna olajozni.
— Úúk?
— De úgy látom, már döntött. Én mindenesetre megyek. Aviszontlátásra.
Maphlaves megállt a Könyvtár ajtaja előtt, és számolni kezdett magában. Háromnál tartott éppen, amikor a magánkiadványok hatására a Könyvtáros nagy sebességgel utána vetette magát.
— Akkor négy jegyet vetessek? — kérdezte az Arkrektor.
Mállottviksz Néne a maga egyéni módszereivel állt neki kideríteni, hogy mi is történhetett a köveknél.
Az emberek alulbecsülik a méheket.
Mállottviksz Néne nem. Neki magának is volt fél tucat kaptára, és tudta például, hogy nem létezik olyasmi, hogy egyedi méh. Létezik azonban olyan, hogy raj, aminek a sejtjei éppen csak egy kicsivel mozgékonyabbak, mint mondjuk egy kürtcsiga sejtjei. A rajok látnak mindent, még annál is többet észlelnek, és évekig megőrzik a dolgokat a memóriájukban, bár az emlékezetük általában externális, és viasz az alapja. A lép a raj emlékezete — a petéket és a pollent tároló sejtek, a királynői és mézsejtek elrendezése, a különböző típusú mézek eloszlása — ezek mind az emlékezetük részei.
És ott vannak a nagy kövér herék is. Az ember azt hinné, nem csinálnak mást egész nap, mint hogy a kaptár körül tengenek-lengenek, arra a rövid pillanatra várva, amikor a királynő egyáltalán észreveszi a létezésüket — de ez nem magyarázza meg, miért van rajtuk több érzékelő szerv, mint a CIA épületének tetején.
Néne nem igazán birtokolta a méheket. Minden évben elvett tőlük valamennyi viaszt a gyertyákhoz, és időnként fél kiló mézet is, amiről úgy gondolta, a kaptárak nélkülözni tudják. De leginkább azért tartotta őket, hogy legyen kihez beszélnie.
Hazatérése óta most először látogatta meg a kaptárakat.
És csak bámult.
A kaptárak nyílásain méhek özönlöttek kifelé. Szárnyak zöngésével telt meg az általában csendes kis terület a málnabokrok mögött. Barna kis testek zúgtak át a levegőn, akár valami vízszintes jégverés.
Azt kívánta, bár tudná az okát.
A méhek jelentették számára az egyik nagy kudarcot. Nem lehetett olyan elmét találni Lancre-ben, amelyet ne tudott volna Kölcsönvenni. Ha akarta, akár a giliszták szemén keresztül is megtekinthette a világot[8]. De a raj, a több ezer önállóan mozgó részből álló tudat meghaladta a képességeit. Ez bizonyult a legnehezebb feladatnak. Újra és újra megpróbálkozott azzal, hogy több tízezer prizmás szemen keresztül lássa a világot, de a jutalma csupán némi migrén volt, és enyhe késztetés, hogy virágokkal szeretkezzen.
Viszont sok dologra rá lehetett jönni abból is, ha az ember egyszerűen csak figyelte a méheket. A mozgásukat, az útirányukat, azt, ahogy a kaptárőrök viselkedtek…
Jelenleg rendkívül izgatottan viselkedtek.
Úgyhogy Néne elment lepihenni, a maga módján.
Ogg Ángyi mással próbálkozott; az ő módszerének semmi köze nem volt a boszorkánysághoz, viszont rengeteg köze volt az Oggsághoz.
Makulátlan konyhájában üldögélt egy darabig rumozgatva és bűzös pipáját szívva, miközben a falon lógó képeket bámulta. E földszínű alkotásokat legfiatalabb unokája készítette; a legtöbb pacaszerű pálcikaemberkéket ábrázolt, amelyek alá a „Ángyi” felirat volt odapacázva, szintén földszínekben.
Ángyi előtt macskája hevert, Csöves. Elégedetten, hogy végre megint otthon lehet, négy lábát az égnek meresztve, széles repertoárjának méltán híres „csatornából-kikapart-dolog” életképét elővezetve.
Ángyi végül felkelt, és gondolataiba merülve elbaktatott Jászón kovácsműhelyébe.
A kovácsműhely minden faluban kitüntetett helynek számított, mert a városháza, a közfórum és az általános pletykatőzsde szerepét is ellátta egyben. Jó pár ember lézengett ezúttal is körülötte, akik ezzel a tevékenységgel szándékoztak kitölteni az időt a Lancre-ben nemzeti hivatásnak számító vadorzás és a tényleges munkát végző nők bámulása között.
— Jászón Ogg, lenne hozzád pár szavam!
A kovácsműhely, mintha varázsszóra, kiürült. Ennek valószínűleg köze volt Ogg Ángyi hanghordozásához. Ám Ángyi kinyúlt, és egy embert — aki valamiféle botladozó békaügetésben próbált elsunnyogni mellette — a karjánál fogva elkapott.