Pacsirta repked a forró nyári égbolton. Ezen kívül nesz se hallik. Lent a kis völgyben és fent a hegyen tücskök ciripelnek, méhek zümmögnek és a fű szösszenő hangokat árasztó élettel teli. De a kövek körül mindig csend van.
— Itt vagyok — mondja. — Mutasd meg!
A kőkör közepén sötét hajú, vörös ruhás nő jelenik meg. A kör nem olyan széles, hogy ne lehetne rajta keresztüldobni egy követ, az alaknak mégis sikerül azt a benyomást keltenie, mintha valahonnan messziről közeledne.
Mások elszaladnának. De a lány nem, és ez rögtön felkelti a kör közepén álló nő érdeklődését.
— Szóval tényleg létezel.
— Természetesen. Mi a neved, leányom?
— Eszmeralda.
— És mit akarsz?
— Semmit nem akarok.
— Mindenki akar valamit. Egyébként mi másért jöttél volna ide?
— Csak kíváncsi voltam, hogy tényleg létezel-e.
— Számodra mindenképpen… te valóban jó megfigyelő vagy. — A lány bólint. Az önérzetéről a sziklák is visszapattannának. — És most, hogy ezt megtudtad — kérdezi a nő a körben —, mi az, amit igazából akarsz?
— Semmit.
— Valóban? Múlt héten felmentél egészen a Rézsikló mögötti hegyekbe, hogy beszélj a trollokkal. Mit szerettél volna tőlük?
A lány oldalra billenti a fejét.
— Honnan tudod, mit csináltam?
— A tudatod legtetején van, leányom. Bárki észrevenné. Bárki, aki… valóban jó megfigyelő.
— Egy nap majd én is meg fogom tudni ezt csinálni — válaszolja a lány önelégülten.
— Ki tudja? Lehetséges. Mit akartál a trolloktól?
— Én… beszélni akartam velük. Tudtad, hogy szerintük visszafelé halad az idő? Merthogy a múltat képesek vagyunk látni, azt mondják, és…
— De hát azok cseppet sem jobbak az ostoba törpéknél! Semmi nem érdekli őket a kavicsokon kívül. A kavicsok pedig nem túl érdekesek.
A lány megvonja a fél vállát, amolyan hangsúlyozottan nemtörődöm módon, mint aki azt kívánja sugallni, hogy a kavicsok és kövek világa számos csendes érdekességet tartogathat.
— Miért nem tudsz kijönni a kövek közül?
Határozottan érezhető, hogy ez rossz kérdés. A nő gondosan figyelmen kívül hagyja.
— Én sokkal több mindent segíthetnék neked megtalálni, mint kavicsokat — válaszolja.
— Nem tudsz kilépni a körből, ugye?
— Hagyd, hogy megadjam neked, amit akarsz!
— Én bárhová el tudok menni, de te ott ragadtál a körben — vonja le a következtetést a lány.
— Tényleg bárhová el tudsz menni?
— Amikor boszorkány leszek, akkor bárhová el fogok tudni menni.
— De soha nem leszel boszorkány.
— Mi?
— Azt mondják, soha nem hallgatsz senkire. Azt mondják, nincs semmi önuralmad. Azt mondják, nem tudsz viselkedni.
A lány hátradobja a haját. — Ó, szóval erről is tudsz, ugye? Tehát ezt mondják, csakugyan? De én boszorkány leszek, bárki bármit is mond. Te meg keresgéld nyugodtan egyedül, amit akarsz. Nem kell odafigyelni arra a néhány együgyű öreg hölgyre, akinek soha nem volt saját élete. És, hölgyem, a körben, én leszek a legjobb boszorkány, aki valaha is létezett.
— A segítségemmel, úgy hiszem, tényleg az leszel — feleli a nő. — Valami azt súgja, a gavallérod már nagyon keres — teszi hozzá barátságosan.
Még egy féloldalas vállrándítás, ami ezúttal azt sugallja, a gavallér a lány felől akár az egész napot keresgéléssel töltheti.
— Tényleg az leszek?
— Nagyszerű boszorkány válhat belőled. Bármi lehetsz. Bármi, amit akarsz. Gyere be a körbe! Meg akarom neked mutatni.
A lány tesz pár lépést előre, majd megáll. Van valami a nő hangjában. A mosolya kedves és barátságos, de a hangja túlságosan elszánt, sürgető, éhes.
— De én így is rengeteget tanulok…
— Most azonnal gyere ide!
A lány még mindig hezitál.
— Honnan tudjam…
— A kör ideje már majdnem lejárt! Gondolj mindarra, amit megtanulhatsz! Most!
— De…
— Gyere ide!
De mindez régen volt. A múltban[3]. És egyébként is, az a perszóna már…
…idősebb.
A jég világa…
Nem a télről beszélünk, mert az feltételezi az őszt, és esetlegesen a tavasz eljövetelét is egy szép napon. Ez a jég világa, nem csupán az ideje.
És három alak lóháton, amint lefelé bámult a hófedte lankán álló nyolc kőre. Amelyek erről az oldalról sokkal nagyobbnak tűntek.
Az alakokat elnézve nem feltétlenül lehetett egyből rájönni, hogy mi a furcsa bennük — mármint az öltözéküket leszámítva. A lovak forró lehelete ott függött a fagyos levegőben. De a lovasoké nem.
— És ezúttal — mondta a középső alak, a vörösbe öltözött nő — nem szenvedünk vereséget. A föld szívesen fogad majd. Mostanra már minden bizonnyal megutálta az embereket.
— De voltak boszorkányok is — szólalt meg egy másik lovas. — Emlékszem a boszorkányokra.
— Voltak, igen — válaszolta a nő. — De most… szegény párák, szegény párák. Szinte semmi varázserejük nincs már. Ráadásul befolyásolhatóak. Engedelmes, simulékony tudattal. Végeztem némi tapogatózást, kedveském. Éjszakánként körbelopództam. Tudom, milyen boszorkányaik vannak manapság. Hagyjátok csak rám a boszorkányokat nyugodtan!
— Emlékszem a boszorkányokra — kötötte az ebet a karóhoz a harmadik lovas. — A tudatuk… mint az acél.
— Annak már vége. Mondom, bízzátok rám őket! — A Királynő kegyesen a sziklakörre mosolygott.
— Utána majd megkapjátok őket — folytatta. — Ami engem illet, nem lennék ellenére egy halandó férjnek. Egy különleges halandónak. A két világ szövetsége. Hogy lássák, ezúttal maradni szándékozunk.
— A király nem fog ennek örülni.
— És számított az valaha is?
— Nem, úrnőm.
— Itt az idő, herceg. Nyílnak a körök. Hamarosan visszatérhetünk.
A második lovas előrehajolt a nyergében.
— És akkor megint vadászhatok majd — szólt. — Mikor? Mikor?
— Hamarosan — válaszolta a Királynő. — Hamarosan.
Sötét éjszaka volt, az a fajta sötét, amit nem lehet egyszerűen a hold és a csillagok hiányára fogni, hanem úgy tűnik, mintha a sötétség valahonnan máshonnan ömlene be — olyan sűrű és kézzelfogható volt, hogy talán bele is lehetett volna markolni a levegőbe, és egy mozdulattal kifacsarni belőle az éjszakát.
Az a fajta sötétség, amitől a birkák kerítést ugranak, a kutyák pedig meglapulnak a futtató sarkában. De meleg szél fújt, nem annyira erős, mint amennyire hangos — végigüvöltötte az erdőket, és keresztülsivított a kéménykürtőkön.
Ilyen éjszakákon az emberek általában a fejükre húzzák a takarót, mert tudják, hogy néha mások veszik át az uralmat a világ felett. Reggelre megint emberi lesz minden; pár letört ág, egy-két cseréppel kevesebb a tetőn, de emberi. Ilyenkor viszont… az a legjobb, ha csendben meglapul mindenki.
De egyvalaki ébren volt.
Jászón Ogg patkolókovács-mester pumpált egyet-kettőt a fújtatón, csak a látszat kedvéért, majd visszaült az üllőre. A kovácsműhelyben mindig meleg volt, még akkor is, amikor a szél az ereszcsatornában fütyült.