Elállt a szél.
A kukoricamező még mindig hullámzott. Nem úgy, mint ahogy általában a széltől szokott. A hullámok a tábla közepéből terjedtek szét, mint amikor követ dobnak a vízbe.
A levegő sistergett, és megtelt haragos zümmögéssel.
Egy idő múlva a mező közepén sustorogva a földre hajlott a kukorica.
Kör alakban.
Az ég pedig zsongni kezdett a haragosan zümmögő méhrajoktól.
Pár hét maradt csupán nyárközépig. Lancre királysága álmosan szunyókált az erdők és rétek felett vibráló hőségben.
Három pont jelent meg az égbolton.
Kis idő múlva három női alak vált felismerhetővé — seprűnyeleken, melyeket a méltán híres három gipszkacsa repülési stílusban lovagoltak meg.
Nézzük meg csak őket közelebbről…
Az első — nevezzük a vezetőjüknek — egyenes háttal repül, dacolva a légellenállással; és ebben a csatában, úgy tűnik, nyerésre áll. Az arcvonásait általánosságban megragadóként vagy akár megnyerőként is lehetne jellemezni, de szépségesként semmiképpen, legalábbis ha az ember nem akarja, hogy három könyöknyit nőjön az orra.
A második testes és görbe lábú, olyan arccal, mint egy túl sokáig a polcon hagyott alma. Vonásain a szinte végzetesen jó természet kifejezése honol. Bendzsón játszik, és — amíg nem találunk rá jobb kifejezést — fogalmazhatunk úgy is, hogy énekel. A dal egy sündisznóról szól.
Az első alak seprűjével ellentétben, amiről talán csak egy vagy két zsák lóg, a másodiké agyon van pakolva olyasmikkel, mint szőrös, lila játék szamarak, kicsiny, vizelő fiút formázó dugóhúzók, több üveg bor fűzfa bortartóban, és egyéb nemzetközi kulturális termékek. Ezek közé a világ legbüdösebb és legrosszindulatúbb macskája fészkelte be magát, aki pillanatnyilag mélyen alszik.
A harmadik, és kétségkívül utolsó seprűlovas a legfiatalabb. A másik kettővel ellentétben, akik hollóknak öltöztek, ő színes, vidám ruhákat visel. Melyek nem állnak jól neki, de valószínűleg tíz évvel ezelőtt sem álltak volna jól. Megfoghatatlan, derűs reménykedés hangulata lengi körbe. Virágok vannak a hajában, de már kissé hervadófélben, csakúgy, mint ő maga.
A három boszorkány átrepül Lancre királyságának határán, majd nemsokára Lancre városa fölé ér. Aztán megkezdik ereszkedésüket a közeli lápvidék felé, ahol a történetesen a területük határát jelölő szikla mellett fognak leszállni.
Visszatértek.
És megint minden rendben van.
Körülbelül öt percig.
Egy borz tanyázott az árnyékszéknél.
Mállottviksz Néne addig böködte seprűjével, amíg át nem ment az üzenet, és a betolakodó el nem oldalgott. Aztán Néne levette a kulcsot, ami a szögön lógott az előző évi Kalendáriom és Napok Számlálásfa mellett, és visszasétált az ösvényen a kunyhójához.
Egy egész telet töltött távol! Rengeteg elintéznivaló. El kell majd mennie a kecskékért Skindle úrhoz, ki kell ebrudalnia a pókokat a kéményből, ki kell halásznia a békákat a kútból, és általában vissza kell térnie a mindennapi rutinjához, melynek keretében mindenki dolgába beleüti az orrát, mert mihez is kezdenének a népek egy boszorkány nélkül, aki beleüti az orrát a dolgaikba…
De most mindenesetre megengedhet magának még egy órát, amit felpolcolt lábbal tölt.
Az üstjében vörösbegy rakott fészket. A törött ablaktáblán keresztül szabadulhatott be. Óvatosan kivitte az üstöt, és az ajtó fölé rakta, hogy biztonságban legyen a menyétektől, majd vizet forralt az egyik serpenyőjében.
Ezt követően felhúzta az órát. A boszorkányok nem igazán vették nagy hasznát az óráknak, de ő azért tartott egyet a ketyegés végett… nos, leginkább a ketyegés végett. Otthonossá tette a helyet, ahol lakott. Még az anyjától örökölte, aki mindennap felhúzta.
Nem érte különösebb meglepetésként, amikor meghalt az anyja, elsősorban azért, mert Eszme Mállottviksz boszorkány volt, és a boszorkányok látják a jövőt. Másodsorban meg azért, mert addigra már meglehetősen gyakorlott volt az orvoslásban, és ismerte a jeleket. Így volt ideje felkészülni, és nem is sírt egészen másnapig, amikor az óra egyszer csak megállt, pont a halotti tor közepén. Akkor leejtette a tálca sonkás zsömlét a kezéből, és ki kellett mennie üldögélni egy kicsit az árnyékszéken, hogy senki ne lássa.
Itt az ideje, hogy az ilyesmiről gondolkozzék. Hogy a múltra gondoljon…
Az óra ketyegett. A víz forrt. Mállottviksz Néne kihalászott egy teászacskót a seprűn lévő soványka batyuból, és kiöblítette a teáskannát.
A tűz elcsendesedett. A hónapokig lakatlan szoba nyirkossága fokozatosan elpárolgott. Az árnyékok megnyúltak.
Itt az ideje, hogy a múltra gondoljon. A boszorkányok látják a jövőt. Az a dolog, amibe nemsokára bele kell ütnie az orrát, a saját dolga lesz…
És akkor kinézett az ablakon.
Ogg Ángyi óvatosan egyensúlyozott egy hokedlin, miközben végigfuttatta a kezét a ruhásszekrény tetején. Megnézte az ujja hegyét. Makulátlanul tiszta volt.
— Hmm — mondta. — Nem rossz.
A menyei belereszkettek a megkönnyebbülésbe.
— Egyelőre — tette hozzá Ángyi.
A három fiatalasszony néma rettegéssel húzódott közelebb egymáshoz.
Ogg Ángyi egyébként végtelenül barátságos természetének egyetlen sötét oldalát a menyeivel való kapcsolata jelentette. A vejei, az más tészta — az ő nevüket meg tudta jegyezni, még a születésnapjukat is, és őket úgy fogadta be a családba, mint ahogy kissé túlméretezett csirkéit veszi szárnya alá egy kotlóstyúk. Az unokái pedig a szemefényei voltak, egytől egyig. De bármely nő, aki elég óvatlannak bizonyult ahhoz, hogy Ogg fiúhoz menjen feleségül, akarva-akaratlanul megpecsételte sorsát, ami attól fogva a mentális tortúra és a végeérhetetlen házi rabszolgaság keverékévé vált.
Ogg Ángyi háziasszonyként nem csak önmaga volt dolgos, de oka volt mások dolgosságának is.
Leszállt a hokedliről, és rájuk mosolygott.
— Ügyesen rendben tartottátok a házat — szólt. — Szép munka.
Aztán elhalványodott a mosolya.
— Az ágy alá a vendégszobában — mondta. — Oda még nem néztem be, ugye?
Az inkvizítorok kiközösítették volna maguk közül Ángyit a kegyetlensége miatt.
További családtagok léptek a szobába, mire Ogg Ángyi megfordult, és az arca abba az idétlen vigyorba torzult, amivel az unokáit szokta köszönteni.
Jászón előretolta legfiatalabb fiát. A négyéves Pewsy valamit tartott a kezében.
— Hádde mid van neked? — kérdezte Ángyi. — Mutasd meg Ángyinak!
Pewsy feltartotta.
— Szavamra, te egy igazán…
Épp ott, akkor, az orra előtt történt meg.
És ott volt Magrat is.
Nyolc hónapig tartózkodott távol.
Kezdte elönteni a pánik. Technikai értelemben el volt jegyezve a királlyal, II. Verenccel. Vagyis hát… nem egészen eljegyezve, ami azt illeti. Volt köztük, majdnem biztosra vette, egy bizonyos hallgatólagos egyetértés az eljegyzést mint határozott lehetőséget illetően. Ami a kimondott dolgokat illeti, nem mulasztotta el tudtára adni Verencnek, hogy ő szabad szellem, és semmiképpen sem szeretné, hogy bármi módon korlátozzák, és természetesen többé-kevésbé ez is volt a helyzet, de… de…