— Mi soha — felelte Néne —, soha nem beszélünk a Hosszú Emberről!
— Abból mindenesetre nem lehet baj, ha elmondjuk neki, mi a helyzet a Táncosokkal — motyogta Ogg Ángyi.
— Igen, de… tudod… úgy értem… ő Magrat — válaszolta Néne.
— Hát ez meg mit kéne jelentsen? — háborgott az említett.
— Valószínűleg ezentúl teljesen más szemmel nézel majd rájuk, erre akarok kilyukadni — válaszolta neki Néne.
— Az ők pedig a… — kezdett bele Ogg Ángyi.
— Ki ne mondd!
— Igen, igazad van. Bocsánat.
— És azt se felejtsd el, hogy a gabonakörök nem mindig találják meg a Táncosokat — tette hozzá Néne. — Reménykedjünk. Lehet, hogy csak egybeesés.
— De ha egy benne nyílik meg…
Magrat felcsattant.
— Szándékosan csináljátok! Állandóan rébuszokban beszéltek! Mindig ez van! De ennek véget vetek, amikor királyné lesz belőlem!
Erre már odafigyeltek.
Ogg Ángyi félrehajtotta a fejét.
— Ó? — sóhajtott fel. — Az ifjú Verenc kiugrasztotta a nyulat a bokorból, ezek szerint?
— Igen!
— Mikor lesz az örvendetes esemény? — kérdezte Mállottviksz Néne jegesen.
— Két hét múlva — felelte Magrat. — Nyárközép napján.
— Rossz ötlet, rossz ötlet — csóválta a fejét Ogg Ángyi. — Az év legrövidebb éjszakája…
— Gytha!
— És onnantól az alattvalóim lesztek — hagyta figyelmen kívül a legutóbbi közjátékot Magrat. — És pukedliznetek is kell majd, meg minden!
Amint kimondta, rögtön tudta, hogy ostobaság volt, de hajtotta a düh.
Mállottviksz Nénének összeszűkült a szeme.
— Hmm — hümmögött. — Pukedliznünk, mi?
— Igen, és ha nem teszitek — emelte a tétet Magrat —, akár börtönbe is vethetlek titeket!
— Ó, szavamra — gondolkozott el Néne — Jujj! Nem igazán tetszene. Nem, egyáltalán nem tetszene.
Mindannyian tisztában voltak vele, hogy a kastély várbörtöne, amely soha nem számított az épület legnevezetesebb részének, pillanatnyilag teljesen kihasználatlanul tátongott. II. Verenc Lancre történelmének legjóindulatúbb uralkodója volt. Alattvalói azzal a fajta joviális megvetéssel kezelték, ami osztályrésze mindazoknak, akik csendben és lelkiismeretesen dolgoznak mások üdvéért. Ha mindezt figyelmen kívül hagyjuk, Verenc akkor is előbb vágta volna le a saját lábát, mint hogy börtönbe vessen egy boszorkányt. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy hosszú távon az előbbi sokkal kevesebb gonddal jár, és valószínűleg kevésbé fájdalmas is.
— Magrat királyné, mi? — próbálta Ogg Ángyi feldobni egy kicsit a hangulatot. — Remek! Hát, az öreg kastélyra igazán ráfér már egy friss kéz nyoma…
— Ez nem probléma, rengeteg kéz nyoma lesz még ott — mordult fel Néne.
— Hát, akárhogy is, nekem nem kell ezzel a mostani üggyel foglalkoznom — mondta Magrat. — Bármiről is legyen szó. A ti dolgotok. Úgyse lenne rá időm, biztosra veszem.
— Én is biztosra veszem, hogy azt csinálsz, amit akarsz, kedves leendő fenség — felelte Mállottviksz Néne.
— Hah! — kiáltott fel Magrat. — Mi az hogy! Ti meg akár neki is láthattok új boszorkányt keresni Lancre-ben, a terembu… a francba is! Rendben? Végezze másik érzelgős lány a kulimunkát és neki se mondjatok el soha semmit és az ő feje felett is beszéljetek el állandóan. Nekem jobb dolgom is akad!
— Jobb dolgod, mint boszorkánynak lenni? — kérdezte Néne.
Magrat egyenesen belesétált. — Igen!
— Ó, te jó ég… — mormolta Ángyi.
— Ó! Ebben az esetben, úgy gondolom, menni szeretnél — szólt Néne késéles hangon. — Vissza a palotába, feltételezem.
— Igen!
Magrat felkapta a seprűjét.
Néne keze mint a villám ragadta meg annak nyelét.
— Ó, nem — szólt rá —, nem ezzel! A királynék aranyhintókkal meg hasonlókkal közlekednek. Mindenki csak a sajátjával. A seprűk a boszorkányoknak valók.
— Na most már hagyjátok ezt abba, ti ketten! — szállt be Ogg Ángyi, a született békéltető. — Egyébként is, bárki lehet egyszerre királyné és bo…
— Kit érdekel? — kérdezte Magrat, ledobva a seprűt. — Nekem már nem kell ilyesmivel foglalkoznom.
Megfordult, összefogta a ruháját és elszaladt. A lenyugvó nap körberajzolta az alakját.
— Eszme, te vén hárpia! — szólalt meg Ogg Ángyi. — Csak azért, mert férjhez me…
— Tudod, mit szólna, ha elmondanánk neki — válaszolta Mállottviksz Néne. — Nem értené. A Szépek. Körök. Azt mondaná… milyen elbűvölő. Neki is az a legjobb, ha kimarad belőle.
— Hosszú évek óta meg se moccantak — gondolkozott el Ángyi. — Segítségre lesz szükségünk. Úgy értem, mikor mentél fel utoljára a Táncosokhoz?
— Tudod, hogy van ez — mondta Néne. — Amikor ilyen csendes minden… nem gondol rájuk az ember.
— Tisztán kellett volna tartanunk a környéket.
— Igaz.
— Az lesz a legjobb, ha holnap ott kezdjük a napot — javasolta Ogg Ángyi.
— Igen.
— Sarlót se felejtsünk el vinni.
Nincs sok olyan területe Lancre királyságának, ahol az ember eldobhat egy bőrlabdát anélkül, hogy az legurulna. A legnagyobb része lápvidékekből és meredek, erdős hegyoldalakból áll, melyeket helyenként magasba szökő, éles sziklákkal teli hegyek szakítanak meg, ahová még a trollok se mennek fel, és olyan mély völgyek, melyekbe a napfényt is csak csövekkel lehetne levezetni.
Arra a lápra, ahol a Táncosok álltak, széles ösvény vezetett fel, noha csak pár mérföldre esett a várostól. Vadászok ugyan jártak erre néha, de csak ha eltévedtek. Nem mintha nem lett volna vad errefelé, de hát — szóval itt voltak a kövek.
Elég sok helyen álltak kőkörök a hegyekben. A druidák építették őket, mint meteorológiai számítógépeket, és mivel mindenképpen olcsóbb volt építeni egy új 33-MegaLith kört, mint felturbózni egy lassú régit, rengeteg elavult kőkör hevert szerteszét.
A druidák a közelébe se mentek soha a Táncosoknak.
A kövek nem voltak kifaragva. Az elhelyezésükben sem lehetett észrevenni különösebb rendszert. Szó sem esett olyasmiről, hogy egy bizonyos napon a nap megvilágítja pont ezt vagy azt a követ, vagy bármi hasonlóról. Egyszerűen csak odavonszoltak nyolc vörös követ, nagyjából kör alakban.
De az időjárás másképp viselkedett erre. Azt mondták, amikor elered az eső, a körön belül mindig pár pillanattal később kezd esni, mint rajta kívül, mintha a belsejébe hosszabb utat kellene megtennie. Amikor felhők takarták el a napot, további egy-két pillanatba telt, hogy a kör közepe is árnyékba boruljon.
Ódalgó Vilmos pár perc múlva meghal. Határozottan nem lett volna szabad idényen kívül szarvasra vadásznia, különösen nem arra a remek bikára, amit kinézett magának. És semmiképpen nem a kostetői vörös egy példányára, melyet ez a kiváló bika is képviselt, hisz ez a fajta hivatalosan veszélyeztetett — még ha pillanatnyilag nem is annyira veszélyeztetett, mint maga Ódalgó Vilmos.
Előtte rohant az állat, és olyan zajosan verekedte át magát a haraszton, hogy még egy vak is a nyomában tudott volna maradni.
Ódalgó utána gázolt.
A köveken még köd ült; nem takaróként, hanem hosszú, szaggatott csíkokban.