Kocsis döbbenten nézett.
— De hát ott tartja a mogyoróját, nem?
A Könyvtáros továbbra is csodálkozva bámult rá, és megrázta a fejét.
— Úúk.
— Takács! — kiáltotta a Kocsis. — A majom azt mondja, nem ott tartja a mogyoróját, ahova nem süt be a nap! Te azt mondtad, hogy igen! Hát nem ezt mondtad? Azt mondta — fordult vissza a Könyvtároshoz. — De nem ott tartja, Takács. Látod, előre megmondtam, hogy rosszul tudod! Olyan ostoba vagy. Szegletben nincsenek is majmok.
Némaság ömlött kettejük felől.
Abrand Stib visszatartotta a lélegzetét.
— Ez a legjobb rész — közölte a Kincstárnok egy székkel. — Bárcsak itt lennék.
A Könyvtáros felemelt egy nagy üveget az asztalról. Vállon bökte Kocsist. Majd töltött neki egy italt, és megveregette a fejét.
Abrand kiengedte a levegőt, és folytatta, amivel addig foglalkozott. Kést kötözött egy madzagra, és borongón figyelte, ahogy csak pörög, pörög…
Aznap éjjel hazafelé Takácsot felkapta egy titokzatos támadó, és beledobta a Lancre-be. Soha nem derült ki, miért. Nem szabad varázslókkal packázni, különösen nem az emberszabású varázslókkal. Ők eléggé lényegretörők ugyanis.
Mások hazamentek aznap éjjel.
— Most majd mindenféle illúziói lesznek a rangjával kapcsolatban — jelentette ki Mállottviksz Néne, ahogy a két boszorkány hazafelé baktatott az illatos éjszakában.
— Királyné lett belőle. Ez azért az illúziókat leszámítva is elég magas rang — válaszolta Ogg Ángyi. — Majdnem olyan magas, mint a boszorkányoké.
— Igen… de szóval… attól még az embernek nem szabad beképzeltnek lennie — magyarázta Mállottviksz Néne. — Mi magasabbrendűek vagyunk, valóban, de attól még nem lettünk fölényesek, és nem Helyezzük Magunkat Előtérbe. Senki nem mondhatja, hogy ne tanúsítottam volna végtelen szerénységet egész életemben.
— Mindig is úgy véltem, hogy olyan szerény vagy, mint egy ibolya — válaszolta Ogg Ángyi. — Mindig mondom az embereknek, hogy ha alázatos embert akarnak látni, nézzék csak meg maguknak Eszme Mállottvikszet, mert nála alázatosabbat nem találnak.
— Mindig vissza tudom fogni magam, és nem ütöm az orrom mások dolgába…
— Általában észre se lehet venni, hogy ott vagy — bólintott Ogg Ángyi.
— Még beszélek, Gytha.
— Bocsánat! — Egy darabig csendben battyogtak tovább. Meleg, száraz este volt. Madarak daloltak a fákon.
Végül Ángyi szólalt meg:
— Furcsa belegondolni, hogy a mi Magratunk férjhez megy, meg minden.
— Mit értesz azon, hogy meg minden?
— Hát tudod, férjhez megy — válaszolta Ángyi. — Adtam neki pár tippet. Az ember mindig viseljen valamit az ágyban. Ezzel fent lehet tartani a férfiak érdeklődését.
— Te a kalapodat szoktad magadon hagyni.
— Valóban. — Ángyi meglengetett egy fogpiszkálóra szúrt kolbászkát. Mindig is meggyőződése volt, hogy az embernek annyi ingyen élelmiszert el kell raktároznia, amennyi csak rendelkezésére áll.
— Szerintem nagyon jó lett végül a lakodalmi menü, nem gondolod? És Magrat is sugárzott, úgy láttam.
— Szerintem úgy nézett ki, mint aki izgatott.
— A menyasszonyok ilyenek, amikor sugárzóak.
— De igazad van — tért vissza Mállottviksz Néne, aki kicsit előrébb sétált, az eredeti kerékvágásba. — Nagyon finom vacsora volt. Még soha nem ettem olyan Vegetáriánus Opciót.
— Amikor férjhez mentem Mr. Ogghoz, a mi lakodalmunkon három tucat osztriga volt. Megjegyezném, nem mindegyik működött.
— És az is tetszett, ahogy mindenki kapott egy kis darabot az esküvői tortából egy zacskóban — folytatta Néne.
— Igen. Tudod, mit mondanak, ha egy darabot a párnád alá teszel belőle, álmodban megjelenik neked a leendő fér… — Ogg Ángyi nyelve megbotlott saját magában.
Restelkedve elhallgatott, ami nagyon szokatlan volt egy Oggtól.
— Semmi baj — mondta Néne. — Nem veszem a lelkemre.
— Ne haragudj, Eszme!
— Minden megtörténik valahol. Tudom. Tudom. Minden megtörténik valahol. Úgyhogy végül is mindegy.
— Ez nagyon kontinuinuinuumos gondolkodás, Eszme.
— A torta nem rossz — töprengett el Néne —, de most… nem is tudom, miért… leginkább egy… cukorkára vágyom, Gytha.
A szó lógva maradt a levegőben, mint egy puskalövés visszhangja.
Ángyi megállt. A keze önkéntelenül is a zsebéhez vándorolt, ahol a szokásos zacskó házi készítésű cukorkát tartotta. Eszme Mállottviksz tarkójára meredt, a kis, szoros szürke kontyra a csúcsos kalap karimája alatt.
— Cukorkára? — kérdezte.
— Feltételezem, már magadhoz vettél egy újabb zacskóval — mondta Néne, anélkül, hogy hátrafordult volna.
— Eszme…
— Mondani akarsz valamit, Gytha? Cukorkászacskókról?
Mállottviksz Néne még mindig nem fordult meg.
Ángyi lesütötte a szemét.
— Nem, Eszme — válaszolta szelíden.
— Tisztában vagyok vele, hogy felmentél a Hosszú Emberhez, tudod. Hogy jutottál be?
— Az egyik különleges patkóval.
Néne bólintott.
— Nem kellett volna őt is belekeverned, Gytha.
— Igen, Eszme.
— Éppen olyan megbízhatatlan, mint az a nőszemély.
— Igen, Eszme.
— Jámborsággal próbálsz lefegyverezni.
— Igen, Eszme.
Kicsit továbbsétáltak.
— Mi annak a táncnak a neve, amit Jászónék járnak, ha sokat isznak? — kérdezte Néne.
— Az a lancre-i botos-vödrös tánc, Eszme.
— Nem tiltja a törvény, ugye?
— Elvben nem lenne szabad nők jelenlétében csinálni — válaszolta Ángyi. — Ha mégis, az szexuális zakatolásnak számít.
— És, azt hiszem, Magrat nagyon meglepődött, amikor felolvastad azt a verset az esküvőn.
— Verset?
— Tudod, ami közben mutogattál.
— Ja, azt a verset.
— Láttam, hogy Verenc közben a szalvétájára jegyzetel.
Ángyi megint benyúlt ruhája alaktalan redői közé, és egy egész üveg pezsgőt húzott elő, melyről senki sem hitte volna, hogy ott elfér.
— Megjegyezném, Magrat határozottan boldognak tűnt — mondta. — Ahogy ott állt félbeszakadt, sáros esküvői ruhában, alatta azzal a páncéllal. Hé, tudod, mit mondott?
— Mit?
— Emlékszel arra a régi festményre Ynci királynőről? Tudod, amin ilyen vasfűzőt visel? Azzal a sok tüskével, késsel és harci szekérrel? Szóval, Magrat azt mondta, biztos benne, hogy… Ynci szelleme segített neki. Azt mondta, felvette a páncélt, és olyan dolgokat tett, amiket soha nem mert volna megtenni.
— Szavamra — véleményezte Néne diplomatikusan.
— Fura egy világ ez — értett vele egyet Ángyi.
Egy darabig némán sétáltak tovább.
— Szóval, akkor nem mondtad meg neki, hogy Ynci királynő soha nem is létezett?
— Nem lett volna értelme.
— Az öreg Lully király találta őt ki mindenestül, mert úgy gondolta, szükségünk van egy kis romantikára a történelmünkben. Egy kicsit az agyára is ment a dolog. Még a páncélt is megcsináltatta.
— Tudom. A dédnagyanyám férje kalapálta ki egy bádoglavórból meg pár serpenyőből.
— De nem gondoltad, hogy ezt meg kéne osztanod Magrattal, ugye?
— Nem.
Néne bólintott.
— Furcsa — mondta —, Magrat még akkor is ugyanolyan marad, amikor teljesen kivetkőzik magából.