Ogg Ángyi elővett egy fakanalat valahonnan a kötényéből. Majd felemelte a kalapját, és óvatosan kivette alóla azt a tálka tejszínhabos, lekváros pudingot, amit ott rejtegetett[39].
— Huhh! Tényleg nem értem, miért kell állandóan lopkodnod — csóválta a fejét Néne. — Verenc szíves örömest adna neked egy lavórral abból az izéből, ha kérnél tőle. Tudod, hogy utálja a pudingot.
— De ez így sokkal szórakoztatóbb — válaszolta Ángyi. — És én megérdemlek egy kis szórakozást.
A sűrű bozót megzörrent, és az unikornis kirobbant belőle.
Mérges volt. Dühös volt. Egy olyan világban volt, ahol nem találta a helyét. És irányították. A talajt kapálta százölnyire tőlük, majd leszegte a fejét.
— Hoppá! — mondta Ángyi, leejtve jól megérdemelt desszertjét. — Gyerünk! Itt egy fa, gyere már!
Mállottviksz Néne megrázta a fejét.
— Nem. Ezúttal nem szaladok el. Azelőtt sem tudott legyőzni, most pedig egy állaton keresztül próbálkozik?
— Nem látod, mekkora a szarva?
— Semmi baja a szememnek — válaszolta Néne higgadtan.
Az unikornis leszegte a fejét, és támadásba lendült. Ogg Ángyi odaért az első olyan fához, amelynek elég alacsony ágai voltak, és felugrott…
Mállottviksz Néne összefonta a karjait.
— Gyere már, Eszme!
— Nem. Nem gondolkoztam tisztán, de most már azt teszem. Vannak dolgok, amik elől nem kell elszaladnom.
A fehér alak ágyúgolyóként száguldott a fák között; fél tonna izom, tizenöt hüvelyknyi fénylő szarv mögött. Pára gomolygott nyomában.
— Eszme!
A körök ideje kezdett lejárni. Azonkívül Néne már tudta, miért érezte olyan zabolátlannak a saját elméjét, és ez sokat segített. Immár nem hallotta a többi Eszme Mállottviksz fantomgondolatait.
Páran közülük talán olyan világokban éltek, amelyekben tündék uralkodtak. Vagy már rég meghaltak. Vagy, saját megítélésük szerint, boldog életet éltek. Mállottviksz Néne ritkán kívánt bármit is, mert az ilyesmit érzelgősségnek tekintette, de egy picit sajnálta, hogy soha nem találkozhat velük.
Páran talán meg fognak halni, itt és most, ezen az ösvényen. Minden, amit az ember tesz, azzal jár, hogy milliónyi hasonmása valami mást tesz. Páran meghalnak. Érezte a halálukat… Eszme Mállottviksz halálait. És nem tudta megmenteni őket, mert a sors nem így működött.
Milliónyi domboldalon szaladt a lány, milliónyi hídon döntött a lány, milliónyi ösvényen állt a nő…
Mindegyik más, mindegyik ugyanaz.
Nem tudott mást tenni értük, mint hogy önmaga maradt, itt és most, amennyire az csak lehetséges.
Előrenyújtotta a kezét.
Pár ölnyire tőle az unikornis láthatatlan falba ütközött. A lábai cséphadaróként kalimpáltak, ahogy megpróbált megállni, a testét görcsbe rántotta a fájdalom, és a hátralévő utat Néne lábáig a hátán tette meg.
— Gytha — szólalt meg Néne, miközben a bestia megpróbált felállni —, vedd le a harisnyáidat, csinálj belőlük egy hurkot, és óvatosan dobd ide nekem!
— Eszme…
— Mi az?
— Nincs rajtam harisnya, Eszme.
— Mi van azzal a szépséges piros-fehér párral, amit Disznólesés éjjelén kaptál tőlem? Magam kötöttem. Tudod, mennyire gyűlölök kötni.
— Hát, meleg az éjszaka. Én szeretem, tudod, ha kering a levegő.
— Pokolian meggyűlt a bajom a sarkokkal.
— Ne haragudj, Eszme!
— Akkor legalább annyit tegyél meg, légy oly kedves, hogy elszaladsz a kunyhómhoz, és elhozol mindent, ami a ruhásszekrény aljában van.
— Igen, Eszme.
— De előtte még ugorj be Jászónunkhoz, és mondd meg neki, hogy jól fűtse be a kovácsműhelyt!
Ogg Ángyi lebámult a küszködő unikornisra. Úgy tűnt, mintha odaragadt volna; rettegett Nénétől, de nem tudott elszabadulni.
— Eszme, nem kérheted arra Jászónt, hogy…
— Nem fogom kérni semmire. És téged sem kérlek.
Mállottviksz Néne leemelte a kalapját, és a bozótba hajította. Aztán anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét az állatról, felnyúlt vasszürke kontyához, és eltávolított belőle pár stratégiailag fontos helyen lévő hajtűt.
A konty tetszetős hajkígyóvá tekeredett ki, ami egészen Néne derekáig omlott le, amikor megrázta párszor a fejét.
Ángyi megbűvölten, mozdulatlanul figyelte, ahogy Néne felnyúl, és a tövénél fogva kirántja egy hajszálát. Aztán bonyolult mozdulatokkal hurkot készített abból, ami szinte nem is látszott, olyan vékony volt. Majd a csapkodó szarvra oda sem figyelve az unikornis nyakába dobta, és meghúzta.
Az állat végül küszködve, vasalatlan patáival nagy földgöröngyöket rúgva a levegőbe talpra állt.
— Azzal nem fogod tudni megtartani — óvakodott be Ángyi egy fa mögé.
— Egy pókhálóval is meg tudnám tartani, Gytha Ogg. Egy pókhálóval. Most pedig eredj a dolgodra!
— Igen, Eszme.
Az unikornis hátravetette a fejét, és felnyerített.
A fél város várta már Nénét, amikor a macskaköveken csattogó patájú szörnyeteget bevezette a házak közé. Mert amit Ogg Ángyi tudott, azt mindenki tudta.
Az állat a lehetetlenül vékony pányva végén táncolt, időnként odarúgott a javíthatatlanul meggondolatlanok felé, de egyszer sem sikerült elszabadulnia.
Jászón Ogg, még mindig a legjobb ruhájában, idegesen ácsorgott a műhely nyitott ajtajában. Tűzforró levegő vibrált a kémény felett.
— Kovács úr — mondta Mállottviksz Néne —, hoztam egy kis munkát.
— Öö — felelte Jászón —, jól látom, hogy ez egy unikornis?
— Így van.
Az állat őrült, vérvörös szemeivel Jászónra meredve ismét felnyihogott.
— Soha senki nem patkolt még meg unikornist.
— Gondoljon erre úgy — javasolta Néne —, mint élete nagy pillanatára.
A tömeg körbeállta őket, azon igyekezve, hogy mindent lásson és halljon, miközben távol tartja magát a patáktól. Jászón megvakarta az állát a kalapácsával.
— Nem is tudom…
— Ide hallgasson, Jászón Ogg! — mondta Néne a hajszálat rángatva, miközben a teremtmény körbetáncolta. — Maga bármit meg tud patkolni, amit behoznak ide. És ennek meg kell fizetnie az árát, ugye?
A kovács rémült tekintetet vetett rá. Nénében volt annyi jóérzés, hogy elszégyellje magát.
— Nem Ángyi beszélt nekem erről — tette hozzá, mert sosem vesztette el azt a képességét, hogy akár a tarkójával is érzékelni tudja barátnője arckifejezését.
Közelebb hajolt Jászónhoz, szinte a nyakában lógott a vergődő állaton.
— És annak az ára, hogy mindent, de mindent meg tud patkolni, amit idehoznak, az… hogy meg is kell patkolnia mindent. A tökéletesség ára mindig az, hogy… tökéletesnek kell lenni. És maga is megfizeti, csakúgy, mint én.
Az unikornis több négyzethüvelyk forgácsot rúgott le az ajtófélfáról.
— De a vas… — dadogta Jászón. — És a szegek…
— Igen?
— A vas megöli — magyarázta Jászón. — Ha vasat rakok rá, az megöli. És a dolgok megölése nem része az egyezségnek. Soha nem öltem meg semmit. Egész éjjel fentmaradtam azzal a hangyával, és nem is esett semmi baja. Nem fogok egy olyan élőlényt bántani, aki soha nem ártott nekem.