A szarvas elérte a kört, és megállt. Lépett párat előre és hátra, majd felnézett Ódalgóra.
A férfi felemelte a számszeríját.
A bika megfordult, és beugrott a kövek közé.
Ezután csak zavaros benyomások maradtak Ódalgóba. Az első a…
…távolságé volt. A kör átmérője nem lehetett több pár ölnél, nem lett volna szabad hirtelen ekkora távolságot tartalmaznia.
A következő a…
…sebesség volt. Valami jött kifelé a körből, egy fehér pont, ami egyre nagyobb és nagyobb lett. Ódalgó biztos volt benne, hogy eredetileg célra tartotta a számszeríjat, de az kirepült a kezéből, amikor az a dolog lecsapott, és hirtelen nem maradt más, csak…
…béke.
Meg a villanásnyi fájdalom emléke.
Ódalgó Vilmos meghalt.
Ódalgó Vilmos átbámult a kezén, egyenesen az összetört harasztra. Ami azért volt összetörve, mert a saját teste feküdt rajta.
Az újonnan elhunyt szemei a tájat vizslatták.
A halottak világában nincs helye az önámításnak. Halottnak lenni olyan, mint felébredni valami igazán fergeteges buli után, amikor az embernek egy-két pillanatig még rendelkezésére áll az ártatlanság illúziója, mielőtt eszébe jutnának mindazon események, amelyekben előző éjjel részt vett, és amelyek olyan ésszerűnek és mulatságosnak tűntek az adott pillanatban. De aztán felidézi azt az elképesztő dolgot, amit a lámpaernyővel és a két léggömbbel csinált, amitől aztán mindenki teljesen kész lett, és egyszer csak rádöbben, hogy ma, józanon, a többiek szemébe kell néznie, márpedig ők is józanok lesznek, és mindenki emlékezni fog mindenre.
— Ó! — mondta.
A táj hullámozni kezdett a kövek körül. Így kívülről nézve már annyira egyértelműnek tűnt…
Nyilvánvaló. Ajtók, falak nélkül. Sarkok, élek nélkül…
ÓDALGÓ VILMOS.
— Igen?
LÉPJEN ELŐRE, LEGYEN SZÍVES!
— Maga valami vadász?
SZERETEK ÚGY GONDOLNI MAGAMRA, MINT FIGYELMETLENÜL SZÉTSZÓRT APRÓSÁGOK FÖLSZEDEGETŐJÉRE.
A Halál várakozó arckifejezéssel elvigyorodott. Ódalgó porhüvelyen túli szemöldöke összébb húzódott.
— Mi? Mint a szendvicsek, meg az italmaradék… ilyesmire gondol?
A Halál sóhajtott egyet. Nem érdemes metaforákat pazarolni az emberekre. Néha úgy érezte, senki nem veszi őt komolyan.
OLYASMIRE GONDOLOK, HOGY ÉN VAGYOK AZ, AKI ELVESZI AZ EMBEREKTŐL AZ ÉLETÜKET, válaszolta morózusan.
— És most mi lesz?
HÁT, HAMAROSAN MEGLÁTJUK, NEM IGAZ?
Ódalgó Vilmos elkezdett beleolvadni a ködbe.
— Az a dolog, ami elkapott…
IGEN?
— Azt hittem, azok már kihaltak!
NEM. CSAK ELMENTEK.
— Hova?
A halál kinyújtotta egyik csontos ujjízületét.
ODA.
Magrat eredetileg nem úgy tervezte, hogy beköltözik a kastélyba az esküvő előtt, mert az emberek még megszólnák érte. Természetesen tucatnyian laktak a kastélyban, amely rengeteg szobával bírt, de ezzel együtt közös fedél alatt lennének, és ennél több se kellett. Vagy kevesebb. Korábban így gondolta. Most viszont forrt a vére. Hadd szóljak meg! Azt is tudta, pontosan kik szólnak meg. Sőt, hogy egészen pontosan kicsoda. Ki más is ütné bele a vasorrát a dolgaiba?! Hahh! Hát csak beszéljenek.
Korán felkelt, és összepakolta a holmiját, nem mintha sok munkája lett volna vele. Nem egészen a saját kunyhója volt az, amiben lakott, és a legtöbb bútor az épülethez tartozott. A boszorkányok jöttek és mentek, de a boszorkánykunyhók mindig ugyanott maradtak, általában az eredeti zsúptetejükkel.
Ugyanakkor igenis volt egy varázskéskészlete, misztikus színes zsinórjai, különböző kövei és tégelyei, és egy doboza, megrakva tucatnyi titokzatos vallási szimbólummal ékesített gyűrűkkel, nyakláncokkal és karkötőkkel. Ezeket mind bedobta egy zsákba.
És ott voltak a könyvek is. Pityergi Komámasszony könyvmolynak számított a boszorkányok között: majdnem egy tucat könyvet birtokolt. Magrat tétovázott egy darabig, majd inkább otthagyta őket a polcon.
És ott volt a csúcsos tetejű egyenkalap is. Soha nem szerette, és nem is nagyon hordta. A zsákba vele!
Űzött tekintettel nézett körbe, amíg meg nem látta a kis üstöt a kemencepadkán. Ez megteszi. Bele a zsákba azzal is, majd kössük össze a száját!
Útközben a kastély felé átkelt a Lancre-szoros hídján, és bedobta a zsákot a folyóba.
Az röviden bukdácsolt az erős áramlatban, majd elsüllyedt.
Magrat titokban reménykedett pár színes buborékban, vagy legalább egy kis sistergésben. De a zsák egyszerűen csak elsüllyedt. Mintha semmi különös nem lett volna benne.
Másik világ, másik kastély…
A tünde keresztülvágtázott a befagyott várárok felett; a lovából és abból a dologból, amit a nyakában hozott, pára gomolygott.
Felgaloppozott a lépcsőn, egyenesen be az előcsarnokba, ahol a Királynő üldögélt az álmaival körülvéve…
— Herceg?
— Egy szarvasbika!
Még mindig élt. A tündék nagyon értettek ahhoz, hogy akár hetekig életben tartsanak dolgokat.
— A körön kívülről?
— Igen, úrnőm!
— Gyengül. Megmondtam, nem?
— De mikor? Mikor?
— Hamar. Hamar. Mi ment át cserébe?
A tünde megpróbálta elkerülni a tekintetét.
— A… kis kedvence, úrnőm.
— Nem gondolom, hogy messze kóborolna — nevetett a Királynő. — Minden bizonnyal nagyon jól fog mulatni…
Hajnalban rövid ideig esett.
Nincs rosszabb, mint vállmagasságig érő, nedves harasztban gázolni. Vagyis van. Ami azt illeti, rengeteg gázolásra alkalmatlanabb dolog létezik a harasztnál, különösen, ha vállmagasságig ér. De itt és most, gondolta Ogg Ángyi, nem igazán jut eszébe, legfeljebb egy vagy kettő. Nem a Táncosok között szálltak le, természetesen. Még a madarak is inkább letértek az útjukról, mint hogy áthaladjanak azon a légtéren. A vándorló pókok félmérföldnyi pókfonálon lógva kerülték meg a helyet. A felhők inkább kettéváltak és körbeúszták.
Köd gomolygott a kövek körül. Ragacsos, nedves köd.
Ángyi oda se figyelve suhintott egyet sarlójával a csüngő harasztra.
— Itt vagy, Eszme? — dünnyögte.
Mállottviksz Néne feje jelent meg egy pár ölnyire lévő kupac haraszt felett.
— Itt dolgok történtek — jelentette ki hideg és jelentőségteljes tónusban.
— Mint például?
— A haraszt és a gazok le vannak tapodva a kör körül. Gyanítom, valaki táncolt.
Ogg Ángyi ugyanolyan érzésekkel vette ezt fontolóra, ahogy egy magfizikus reagálna arra, ha közölnék vele, hogy valaki épp az imént két kritikus tömeg alatti urániumdarabot ütögetett össze, hogy meleget csináljon.
— Soha!
— De bizony. Sőt… — nem volt könnyű elképzelni, mi lehet az a sőt, de Ogg Ángyi mindenesetre visszakérdezett. — Igen?
— Valakit megöltek itt.
— Ó, ne! — nyögött fel Ángyi. — Csak nem a körben?
— Nem. Ne légy értetlen! A körön kívül. Egy magas férfit. Akinek az egyik lába hosszabb, mint a másik. És szakállas. És aki valószínűleg vadász lehetett.
— Honnan tudod ezt mind?
— Épp most botlottam bele.
A nap a köd fölé emelkedett.