A hajnal első sugarai már a Láthatatlan Egyetem, az iménti eseményektől ötszáz mérföldre fekvő első számú varázslóintézmény ősi köveit cirógatták.
Nem mintha ennek a legtöbb varázsló a tudatában lett volna. A Láthatatlan Egyetem lakóinak többsége számára az ebéd volt a nap első étkezése. A varázslók, mondhatni, nem a reggeliző típusú emberek táborát erősítették. Egyedül az Arkrektor és a Könyvtáros tudták, milyen érzés szembenézni a napfelkeltével, és ők általában ki is sajátították maguknak az egész építményt a reggeli órákban. A Könyvtáros — orangután lévén — mindig korán felkelt, mert az orangutánok korán kelők. Bár neki nem kellett ordítozással elkergetnie hajnalban más hímeket a felségterületéről. Egyszerűen csak kinyitotta a könyvtárat és megetette a könyveket.
Mustrum Maphlaves pedig, a jelenlegi Arkrektor, szerette végigjárni az álmos épületeket, ahol biccentett a szolgálók felé és kis cetliken üzeneteket hagyott a beosztottainak — mely tevékenységnek általában nem volt egyéb célja, mint hogy a tudtukra adja, miszerint ő már fent volt és dolgozott, amikor a címzettek még mélyen aludtak[5].
Ezen a napon azonban valami más miatt főtt a feje. Többé-kevésbé szó szerint.
A jelenség kereknek tűnt. Bár egészséges növekmény burjánzott körülötte. És Maphlaves meg mert volna esküdni, hogy előző nap még nem létezett.
Ide-oda forgatta a fejét, és hunyorogva nézte a másik tükör képét, ami a feje fölé tartottból verődött vissza.
A fakultás következő tagja, aki felébredt, a Kincstárnok volt. Nem mintha ő is korán kelő típus lett volna, hanem mert tíz óra felé az Arkrektor amúgy is meglehetősen véges türelme elfogyott, így ekkortájt odaállt a lépcső aljához és addig kiabálta, hogy „Kiiincstáááárnok!”, amíg kollégája meg nem jelent.
Ami azt illeti, ez olyan gyakran megtörtént, hogy a Kincstárnok, a született neuroparazita[6] idővel azon kapta magát, hogy már pár perccel a kiabálás előtt felkel és felöltözik álmában. Ezen a reggelen is teljes öltözékben tartott az ajtó felé, amikor felpattantak a szemei.
Maphlaves soha nem vesztegette az idejét csevegésre. Vagy volt mondanivalója, vagy nem.
— Igen, Arkrektor? — kérdezte a Kincstárnok mogorván.
Az említett levette a kalapját.
— Mit szól ehhez? — csapott bele a lecsóba.
— Öhm, öhm, öhm… mihez is, Arkrektor?
— Ehhez, ember! Ehhez!
Két lépésre a teljes pániktól, a Kincstárnok kétségbeesetten meredt Maphlaves feje búbjára.
— Mihez? A kopasz folthoz?
— Én nem kopaszodom!
— Öö, hát akkor…
— Úgy értem, tegnap ez még nem volt ott!
— Ó! Hát. Öhm. — Egy bizonyos ponton mindig elpattant valami a Kincstárnokban, és nem tudta leállítani magát. — Persze előfordul az ilyesmi, a nagyapám mindig a méz és a lócitrom keverékére esküdött, mindennap bedörzsölte…
— Én nem kopaszodom! — A Kincstárnok arca tikkelni kezdett. A szavak már maguktól jöttek ki a száján, nyilvánvalóan anélkül, hogy előtte tárgyaltak volna az agyával.
— …és aztán szerzett egy ilyen eszközt üvegrúddal, amit selyemmel kellett dörzsölgetni, és…
— Úgy értem, ez nevetséges! Senki nem kopasz a családomban, leszámítva az egyik nénikémet!
— …és, és aztán elkezdte gyűjteni a hajnali harmatot, és abban mosta a fejét és, és, és…
Maphlaves lecsillapodott. Alapjában véve nem volt gonosz jellem.
— Most mit szed rá? — dünnyögte.
— Szár… szár… szár… szárított — dadogta a Kincstárnok.
— A jó öreg szárítottvarangy-tablettát?
— I… i… i… i…
— Bal zseb?
— I… i… i… i…
— Rendben… megvan… nyeljen!
Egy pillanatig csak bámultak egymásra.
A Kincstárnok megrogyott. — Sssokkal jobb, Arkrektor, köszönöm!
— Valami nincs rendben, Kincstárnok. Érzem a zsigereimben.
— Maga tudja, Arkrektor.
— Kincstárnok?
— Igen, Arkrektor?
— Maga nem tagja valamiféle titkos társaságnak, vagy ilyesminek, ugye?
— Én? Dehogy, Arkrektor!
— Akkor, azt hiszem, fene jól tenné, ha levenné azt az alsógatyát a fejéről.
— Ismered? — kérdezte Mállottviksz Néne.
Ogg Ángyi mindenkit ismert Lancre-ben, még a harasztban fekvő szerencsétlent is.
— Ódalgó Vilmos az, fentről, a szegleti útról — válaszolta. — Két bátyja van. Azt a Palliard lányt vette el, emlékszel? Akinek átsüvít a szél a foga között?
— Nagyon remélem, hogy szegény asszonynak van egy tisztességes rend fekete ruhája! — kommentálta a dolgot Mállottviksz Néne.
— Úgy tűnik, leszúrták — nézelődött Ángyi. Vigyázva, de határozottan átfordította a testet.
A halottak általában nem hozták különösebben izgalomba. A boszorkányok munkaköri kötelességei közé tartozott a bábáskodás mellett az elhunytak kiterítése is; rengeteg ember volt Lancre-ben, akik Ángyi arcát látták életükben először és utoljára. (Amitől a köztes időszak valószínűleg meglehetősen eseménytelennek tűnt egy összehasonlítás során.)
— Egyenesen átment rajta — mondta. — Keresztülszúrták. A teringettét, ki tenne ilyet?
Mindketten a kövekre néztek.
— Nem tudom, ki, de azt tudom, honnan jöhetett — válaszolta Néne.
Ekkor Ogg Ángyi is észrevette, hogy a kövek körül letaposták a harasztot, ami azóta meg is barnult.
— A mélyére fogok ennek ásni — jelentette ki Néne.
— Jobban tennéd, ha nem keverednél bele…
— Magam is el tudom dönteni, mibe akarok belekeveredni, köszönöm szépen!
A Táncosokat nyolc kő alkotta. Háromnak neve is volt. Néne körbesétálta őket, amíg oda nem ért ahhoz, amelyiket Furulyásként ismertek.
Kihúzott egyet a csúcsos kalapját hajához rögzítő számos tű közül, és arasznyira odatartotta a kőhöz. Aztán elengedte, és várta, mi történik.
Majd visszament Ángyihoz.
— Még mindig van benne erő — tájékoztatta. — Nem sok, de a gyűrű még tart.
— De ki lenne annyira ostoba, hogy feljöjjön ide, és táncoljon a kövek körül? — kérdezte általánosságban Ángyi, majd, miután egy áruló, kósza gondolat átsuhant a fején, hozzátette: — Magrat végig velünk volt.
— Ki kell derítenünk — vonta le a következtetést Néne zord mosollyal. — Most segíts nekem ezzel a szegény emberrel.
Ogg Ángyi lehajolt a feladathoz.
— Úúú, de nehéz! Hasznát tudtuk volna itt venni Magratnak.
— Nem. Szeleburdi — nyilatkoztatta ki Mállottviksz Néne. — Könnyű préda.
— De kedves lány.
— Viszont hebehurgya. Azt hiszi, lehet úgy élni, mintha a gyerekmesék és a népdalok igazak lennének. Nem mintha nem kívánnám, hogy a lehető legboldogabb legyen!
— Remélem, sikeres lesz, mint királyné! — gondolkozott el Ángyi.
— Mindent, amit tud, tőlünk tudja — mutatott rá Mállottviksz Néne.
— Igen — válaszolta Ángyi, ahogy eltűntek a harasztban. — Nem gondolod… hogy talán…?
— Mit?
— Nem gondolod, hogy esetleg megtaníthattunk volna neki mindent, amit mi tudunk?
— Túl sok időbe telne.
— Ja, tényleg.
5
Ez a jelenség mindenhol megfigyelhető a multiverzumban, még a leghidegebb, folyékony metán mosta bolygókon is. Senki nem tudja, miért, de bármely munkacsoport egyetlen korán kelő tagja a hivatal vezetője, aki mindig szemrehányó kis cetliket (esetleg gravírozott héliumkristályokat) hagy beosztottai asztalán. Az egyetlen hely, ahol ez csak igen ritkán történik meg, a Zyrix világa, és ott is csak azért, mert a Zyrixnek tizennyolc napja van, így 1789,6 évenként csak egyszer lehetséges rajta korán kelni. Ennek ellenére 1789,6 évenként egyszer a szűklátókörűbb főnökök valami univerzális késztetésnek engedelmeskedve szemrehányó formájúra maratott