Elhaladtam Mohovék háza előtt, és bepillantottam a dolgozószoba nyitott ablakán. Andrej és Válj a egymás mellett állt, az asztalt nézték. Nyilván azt várták, hogy újra jelentkezem.
A fülemben kolompolt a szívem, és minden mozdulatomra éles fütty siketített. A szörnyű szomjúságtól kiszáradt a szám, és a telepet hol vörös, hol fehér ködben láttam.
Emlékszem, milyen fájdalommal néztem a barátomat. Nem segíthetett rajtam, még ha tudott volna is a gyötrelmeimről. Senki a világon nem segíthetett rajtam.
A telep a korábbi békés életét élte.
Vasárnap reggel volt, az emberek a strandra, a tavakhoz készülődtek. Andrejen és Válján kívül senki nem látott engem, és senki nem tudta, milyen tragédia játszódik itt le.
Otthon megettem a konzerveket — a bádogot úgy vágtam a késsel, mintha papír volna —, ittam egyet, és folytattam a naplómat:
Ugyanaznap, 8 óra 25 perc 5 másodperc.
Úgy látszik, az életsebességem most kilencszázszorosa a normálisnak. Talán több is.
A műúttól az állomás felé megy egy férfi és egy piros bőröndös nő. Mire a kapunkhoz érnek, én már halott leszek.
Ezt követően bekínlódtam magam a fürdőkádba, és hason fekve, vad élvezettel kezdtem falni a sűrű mézgát — a vizet.
Vártam a halált. Azt sajnáltam csak, hogy nem önszántamból kerültem ebbe a helyzetbe, hogy ez a láthatatlan erő véletlenül ragadott ki épp engem.
Emlékszem, hogy egyszerre Lermontov sorai ötlöttek az eszembe:
Az orosz puszták fagyott havában, a piramisok forró homokjában…
Talán ettől a szörnyű hőségtől volt; többször is elvesztettem az emlékezetemet, majd újra csak ezekbe a sorokba kapaszkodtam, mint fuldokló a szalmaszálba.
A piramisok forró homokjában…
És ekkor nyögést hallottam. Emberi nyögést.
Valószínű, hogy már talán háromszor is felhangzott ez a hang, mire feleszméltem, hogy mit hallok.
Felemelkedtem, ettől az egész hátamat forróság öntötte el, és kitekintettem a kád pereme fölött.
A folyosó padlóján Zsora feküdt. Azonnal felismertem a csíkos zakójáról, bár a zakó cafatokban lógott, helyenként megperzselődött.
Csodálatos, de így van: az ember soha nem tud magáról úgy gondoskodni, ahogy másokról gondoskodik.
Magam sem értem, honnan volt erőm kimászni a fürdőkádból és odakúszni Zsorához. Amikor hanyatt fordítottam, és megláttam vörös, felpüffedt arcát, megértettem, hogyan nézhetek ki én magam is. Nem is arc volt — duzzadozó vörös massza két szemhasítékkal és fekete szájnyílással.
Minden valószínűség szerint jó néhány kilométerre innen érte őt a sebességnövekedés. Észrevette, hogy kezd nehezebben mozogni, hogy nem tud enni-inni, és megijedt. Talán megpróbált segítséget kérni a normális életet élő emberektől, és amikor megértette, hogy semmit sem ér el náluk, eszébe jutottam én.
Eszébe jutottam, és úgy gondolta, csak én érthetem őt meg, csak én segíthetek rajta.
Azt hiszem, az utolsó métereket már szinte vakon, tapogatózva tette meg.
Tudtam, mire van elsősorban szüksége. Bevonszoltam a fürdőszobába, és egy zománcos bögrével megpróbáltam vizet venni a kád fenekéről. A bögre azonban csak egy hosszú vízforgácsot gyalult le a vízfelszínről, ez össze pöndörödött a levegőben, és lassan visszaereszkedett a kád fenekére.
Erre marokkal kezdtem a vizet összeszedni és a szájába tömködni. Mohón nyeldeste ezt a masszát.
Aztán egy kissé kinyílt a szeme, és mit gondol, mit láttam benne? Könnyet! A fájdalom könnyeit. Hiszen valósággal összeégett.
Letéptem a hátáról a zakó és az ing gőzölgő rongyait, bevonszoltam a kádba, és belenyomtam az arcát a maradék vízbe.
Aztán azt mondtam magamnak, hogy enni kell adnom neki. Tudtam, hogy ha ezt nem teszem, egy óra múlva egyszerűen meghal. Saját magamon éreztem.
Kikapartam magamnak a kádból egy pár marék vizet, és összeszorított foggal elindultam a boltba. Nem tudom, mitől, de biztos voltam abban, hogy eljutok oda, és sikerül konzerveket hoznom Zsorának.
A kertben nekivetettem mellemet a tömör levegőnek, és előretörtem. A mellem és a vállam tűzben égett.
A kiskapuban körülnéztem. A piros bőröndös pár úgy harminc méterre volt tőlem. Oly régóta mentek ott, hogy már szinte a táj részének tekintettem őket. Szemközt, Juskovék kertjében a fiú felemelt karral állt. Mellette Mása, a háztartási alkalmazott, már jó néhány órája a pelenkát emelte le a kötélről.
A legnehezebb dolog számomra az átkelés volt. Összeszedtem minden erőmet, megtettem az első lépést, aztán a másodikat. Jól emlékszem, hogy eközben elég hangosan nyögtem. És akkor.
És akkor.
Nem is értettem meg azonnal, mi történik.
A vállamat és az oldalamat friss szél simította végig, balról a férfi és a nő elmozdult a helyéről, és felém lódult, olyan ijesztő sebességgel, hogy úgy rémlett, levernek a lábamról a bőröndjükkel. A pelenka kicsúszott Mása kezéből, és madárként repült az állomás irányába. A Juskov fiú szemkápráztató gyorsasággal emelte-ejtette a karját.
A fülemet egyszerre hangos zongoraszó és a hullámverés moraja csapta meg.
A szunnyadó világ felébredt, és rám zúdult.
Jól emlékszem, hogy az első érzésem a rémület volt.
Sarkon fordultam, és hanyatt-homlok hazarohantam a kerten át.
Néhányszor megbotlottam és elestem, és egyre úgy éreztem, hogy túl lassan futok, és sohasem fogok tudni elmenekülni ezektől a hihetetlenül erős zajoktól és rémítően gyors mozgásoktól.
A tornácon megbotlottam, és fájdalmasan megütöttem a térdem, aztán berontottam a konyhába, lábam beakadt a küszöbbe, és elterültem a padlón.
És akkor, megdöbbentő, szívderítő, erőt adó hang hatolt be a tudatomba.
Folyt a víz!
Folyt a konyhai csapból, ömlött a kádba. Vízpermet szállt a levegőben, és a kád zománcos pereme fölött felbukkant Zsora vörös, dagadt, elképedt ábrázata.
A TENGERPARTI BESZÉLGETÉS VÉGE
— És aztán? — kérdeztem mohón. — Mi volt aztán? Ott találták magukat a házban?
— Aztán sok minden történt. — A mérnök hátradőlt a padon. — Megérkezett a feleségem, akitől csak az előző este váltam el, ott talált engem és Zsorát, lefogyva, megégve, tele kék foltokkal, zúzódásokkal, egyhetes szakállal. Természetesen nehéz volt elfogadtatni vele a magyarázatomat. Később aztán átjöttek Mohovék, elmondtak mindent az üzeneteimről, az asztalról leugró írógépről, a pillanatnyi megjelenéseimről. Még később kiderült, hogy a telepen is, az állomáson is, a műúton is, sok tanúja volt a kettőnk kalandjainak. A férfi, akit Zsora levert a lábáról, kisebb agyrázkódással itt feküdt az egyik nyaralóban, az ismerőseinél. Mása, Juskovék alkalmazottja látott valamiféle furcsa árnyakat néhányszor végigröppenni az utcán, és valami különös füttyöt is hallott. A tehervonat gépésze büntetést kapott, mert indokolatlanul megállította a vonatot. De nem is ez a legérdekesebb. A legcsodálatosabb az, hogy mindaz, ami velünk történt, húsz perc alatt zajlott le. Esetleg huszonegy volt. Érti, annyi idő, ami alatt az ember üdvözli a szomszédját, megkérdi, milyen volt tegnap a halászat, elszív vele egy cigarettát. Ha nem megyek akkor át Mohovhoz, senki semmit nem tudott volna meg arról, ami velünk történt. Ugye, csodálatos?
— Csodálatos — bólintottam. — Szinte hihetetlen. Ámbár magam is hallottam, hogy kísértetek jártak a Finn-öbölben.