Mindketten hallgattunk.
A part közben benépesedett. Mögöttünk, az üdülő teraszán a felszolgálónők csörögtek az evőeszközzel. Készülődtek a reggelihez. Friss, tiszta, reggeli hangok voltak.
— Most már nem is kérdés, hogy megtörtént-e ez vagy nem — mondta Korosztiljov.
— És Zsora? — kérdeztem. Korosztiljov elnevette magát.
— Még szanatóriumban van. Azt mondja, beiratkozik az esti iskolába, és fizikus lesz. Ki tudja, talán ember lesz belőle.
— Igen. — mondtam. — Micsoda távlatokat nyit meg ez a jelenség! Például a csillagközi utazások. Eddig álmodni se mertünk arról, hogy idegen galaktikákba látogassunk. Semmiféle emberi élet nem tellett volna erre. Most meg, ha meg lehet gyorsítani az életet, nyilván le is lehet lassítani. Akkor az ember eljuthat egy másik galaktikába.
— Lehet — hagyta rám Korosztiljov. — De mi egyelőre még semmit sem tudunk azokról a forradalmian új felfedezésekről, amelyeket az eljövendő évtizedek kétségtelenül hozni fognak. Olyanokat, mint például ezek a sugarak. Az ember egész történelme folyamán csak a munkaeszközöket tökéletesítette, de egyszer sem próbálta tudatosan megjavítani azt a fő eszközt, amely a természet feletti hatalmát adja — a saját tulajdon testét. Az igazat megvallva, ez a civilizáció négyezer éve alatt ugyanolyan tökéletlen maradt, amilyen volt. Most azonban megváltozik a helyzet. Száz év múlva az emberek egész biztosan nem úgy fognak élni, ahogy mi most elképzeljük.
Megint hallgattunk. A napfényben úszó fövény fölött a hullámverés szakadatlan moraja úszott. Egy pillanatra megpróbáltam elképzelni, hogy a hullámok megállnak szüntelen futásukban, a part fölött pedig röptében megdermed a sirály.
SZEVER GANSZOVSZKIJ
Kijevben született, 1918-ban, de leningrádinak tartja magát, mivel 1920-tól észak Velencéjében él. Ifjúi kalandvágya 1933-ban Murmanszkba vezette, ahol előbb mint rakodómunkás és szerelő, később pedig mint hajósinas dolgozik egy teherhajón.
1937-ben Ganszovszkij visszatér Leningrádba. Elvégzi a munkásifjak esti középiskoláját, leérettségizik. Közben mint rakodómunkás és villanyszerelő dolgozik. Az érettségi után a leningrádi egyetem bölcsészhallgatója. Közben kitört a háború. 1941-ben Ganszovszkij mint önkéntes a frontra megy. A tengeri gyalogságnál szolgál mint felderítő és mesterlövész. Súlyosan megsebesül, ezért Tyumenyba szállítják. Rokkantként hagyja el a kórházat. Hová-merre menjen?. Leningrád akkor még le volt zárva. Ezért délnek vette útját, először Üzbegisztánban dolgozott levélkézbesítőként, majd Kazahsztánban volt csikós egy méntelepen. A háború után visszatért Leningrádba, és folytatta tanulmányait a bölcsészkaron.
Diákkorában kezdett írni — először újságokban cikkezett, aztán megszülettek az első elbeszélések is. 1952-ben és 1957-ben két elbeszéléskötete jelenik meg: A harcosok sorában és A remény, amelyek az író első szárnypróbálgatásai voltak; sok még bennük az utánzás, a nem «saját».
Ganszovszkij drámaírással is foglalkozik. Berlintől északnyugatra, A ma emberei, Erősek az őrségen és a Húszan voltunk című színdarabjai az országos és nemzetközi pályázatokon első díjakat nyertek.
Első fantasztikus kisregényét, a Három nap egy esztendőt 1963-ban írta. E műfajban eddig még három önálló kötete jelent meg: A hat géniusz (1965), Három lépésnyire a veszélytől (1969) és az Egy ember jön (1971). Ezenkívül számos elbeszélése, novellája látott napvilágot különböző antológiákban.
A sci-fi műfajáról így vall az író: «A tudományos fantasztikumnak mint irodalomnak egyáltalán nem feltétele a féktelen kitalálás. Akárcsak a művészet bármely ága, ez is bizonyos törvényekhez kötődik. Ha egy szerző fantaziálni kezd, gondolatát meg kell alapoznia, belső törvényszerűséget, belső logikát kell adnia neki. Én jobban szeretem az olyan fantasztikumot, amely nem annyira a jövővel és más bolygókkal, hanem a jelennel és Földünkkel foglalkozik. Éppen ezért elbeszéléseim színhelye Földünk és a jelen.»
A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE
Hosszú idő óta foglalkoztatja a gondolkodókat, kutatókat, gyakran az írókat is a testünkben, szervezetünkben, énünkben lejátszódó hirtelen változás élménye. Mi megy végbe az emberben, ha szokásai, megtanult gesztusai, kialakult viselkedési formái nem felelnek meg az új feltételeknek?
Diderot és kortársai azt próbálták elemezni, hogy mi történik egy emberrel, aki hályoggal született, soha életében nem látott, és felnőttkorában hirtelen visszanyerte a látását. Egy ókori író ma is sokat forgatott regényében, az Arany szamárban varázslattal szamárrá változtatnak egy kalandkereső fiatalembert, aki arra kényszerül, hogy jó ideig ebben az alacsonyabb rendű létformában folytassa földi életét. Franz Kafka elbeszélésének hőse egy reggel arra ébred, hogy megmagyarázhatatlan módon bogárrá változott át.
Az átváltozás ősi témája képzeletünknek. Szélsőséges formája azoknak a mindennapos fantáziáknak, amelyekben egyik pillanatról a másikra valamilyen különleges tehetségünk bontakozik ki, rendkívüli ügyességre teszünk szert, megszépülünk vagy megfiatalodunk, egyszóval előzmények nélkül, erőfeszítés és előtörténet nélkül hirtelen átalakulunk. Az átváltozási mondák, regények, elbeszélések gyakran feszegetik azt a problémát, hogy miként éli meg valaki gyors, váratlan átalakulását. Hogyan jön rá arra, hogy ő az, aki megváltozott. Nem azt gondolja-e, legalábbis egy ideig, hogy a világ változott meg? S mikor rájön, hogy a változás önmagában van, hogyan viseli el új énjét? Érzi-e, mint a szamárrá változott római fiatalember, hogy személyisége az új alakban is nagyjából változatlanul folytatódik? Vagy hozzáidomul az új létformához, és még ennek örömeire is rátanul, mint Kafka elbeszélésének bogárrá változott hőse?
A modern pszichológiában is ismerünk kísérleteket, amelyek az átváltozásnak a problémaköréhez kapcsolódnak. Az érzékelés vizsgálatával foglalkozó pszichológusok torzító szemüvegeket szerkesztettek. Aki ilyen szemüveget visel, az torzítva vagyis másként látja a világot. A legnevezetesebb ilyen szemüveg úgy mutatja a külvilágot, ahogyan az a recehártyára vetül, tehát megfordítva. Aki ezt a szemüveget viseli, annak újra kell tanulnia azt, hogy eligazodjék a világban: meg kell tanulnia kinyitni az ajtót, mert hiszen a kilincset fordítva látja, meg kell tanulnia ráülni egy székre, amelyet úgy lát, mintha lábával fölfelé helyezkedne el. Nehéz lehet ezt az alkalmazkodást kialakítani. De kiderül, hogy nincs is nagy szükség rá. Egy-két nap alatt bekövetkezik a tökéletes spontán alkalmazkodás, s a személy a torzító szemüveg ellenére is valóságos formában látja a világot, a recehártyára vetülő, a szemüveg révén fordított képet visszafordítja a valóságnak megfelelően. Ezek a kísérletek megmutatták, hogy az alkalmazkodás mint a valós helyzethez való igazodás rendkívül hatékony lehet, s még a művi változást is előbb-utóbb vissza tudja változtatni a realitásnak megfelelően.
Ezeknek a kísérleteknek az eredményei azonban nem mérlegelhetők az átváltozás élményének a szempontjából. Azok, akik a torzító szemüveget felerősítették, és vállalták, hogy napokig így élnek, előre tudták, hogy mi fog történni, önként vállalkozók voltak, nagyrészt egyetemi hallgatók, nem élték meg a váratlan és megmagyarázhatatlan változást, mint a szamárrá vagy bogárrá változott regényhősök.
A tudományos-fantasztikus irodalom lehetővé teszi, hogy képzeleti úton beleéljük magunkat az ilyen hirtelen, megmagyarázhatatlan változásokba, és gondolkodási igényünknek, műveltségünknek megfelelően kövessük nyomon az átváltozás ősi motívumán alapuló történetet, így tudományos spekuláció igényével ábrándozhatunk olyan történéseken, olyan helyzeteken, amelyeket régebbi korok meséi keretben, varázslattal gondoltak végig.