A motoros, egy napbarnított, kiálló arccsontú fiatalember, kissé előredőlve ült a nyeregben, az útra meredt, azzal a feszült figyelemmel, amely általában jellemző a járművezetőkre. Engem nem vett észre.
Minden rendben volt nála, csak éppen nem mozgott.
Magam sem tudom, miért, megérintettem a motor hengerét, és elkaptam a kezem, mert a henger forró volt.
Aztán még nagyobb ostobaságot csináltam: megpróbáltam feldönteni a motorost. Nem tudom, miért vettem a fejembe, valószínűleg úgy gondoltam, hogy ha egyszer nem mozog, fel kell borulnia, nem maradhat állva, megcsúfolva a fizika minden törvényét. Mindkét kezemet rátettem a hátsó nyeregre, és meglöktem, de nem túl erősen. Szerencsére ebből a kísérletből semmi baj nem lett. Valamiféle erő megtartotta a gépet az eredeti helyzetében.
Egyébként különösebben nem is igyekeztem. Túlságosan zavart és megdöbbent voltam.
Bizony jó néhány perc is eltelt, mire észrevettem, hogy a motorkerékpár nem áll teljesen egy helyben, hanem ha nagyon lassan is, de mégis mozog. A hátsó kerékről vettem észre.
A gumiköpenyre odatapadt egy szurokdarabka, ahhoz meg odaragadt egy gyufaszál. Amíg a motor körül matattam, ez a gyufaszál lassan megváltoztatta a helyét, alulról felülre került.
Leguggoltam, és kezdtem figyelni a kereket. Még most is itt van a szemem előtt. Sűrű porral lepett zöld abroncs, kissé rozsdás küllők, ócska, repedezett köpeny.
Sokáig néztem a kereket, mintha ott találnám a megfejtését mindannak, ami körös-körül történik.
Aztán felálltam, és a vezetőt vettem szemügyre. Megkerültem a motort, és elé álltam, úgy fél méterre az első keréktől. A fiú nem látott.
Előrehajoltam, és a fülébe kiabáltam:
— Hé! Hallja!
Nem hallott engem.
Elhúztam a kezem közvetlenül a szeme előtt. Ennek sem volt rá semmi hatása. Egyszerűen nem léteztem a számára.
Az első kerék végre odaért hozzám — körülbelül egy centiméter másodpercenkénti sebességgel mozgott —, és nekiütődött a térdemnek. Először csak gyengén, aztán egyre erősebben és erősebben nyomódott hozzám, úgyhogy kénytelen voltam odább lépni.
Aztán teljesen elhűlten, átmentem a két gyalogoshoz.
Ekkor vettem észre, hogy amint mozogni kezdek, azonnal meglehetősen erős szél kerekedik, ha pedig megállók, abbamarad. Minden valószínűség szerint korábban is így volt, csak nem figyeltem fel rá.
A gyalogosok — egy fiatal, fekete hajú nő és egy hátizsákos idősebb férfi — úgy ötvenméternyire álltak a motorostól. Egyébként ők sem álltak teljesen, hanem mentek, de iszonyú lassú járással.
Hogy egyetlen lépést megtegyenek, kéthárom percre volt szükségük. A hátul levő láb végtelen lassúsággal elvált az aszfalttól, és megindult előre. Végtelen lassúsággal megváltozott a testhelyzet, a súlypont áttevődött a másik lábra. Mialatt ezt az egyetlen lépést megtették, én nyolc-tízszer is körbejárhattam őket.
Gondolom, egy apa volt a felnőtt lányával. Azt hiszem, ismertem is őket — vagy öt kilométerre laktak a teleptől, egy magányosan álló nyaralóban, és ide jártak hozzánk élelmiszerért.
Rajtuk sem látszott, hogy nyugtalanok volnának valami miatt. Azalatt, míg mellettük voltam, a nő elfordította a fejét, és már nem a férfira nézett, hanem oldalt valahová.
Emlékszem, ahogy többször is körüljártam őket, próbáltam mondani nekik valamit, még meg is érintettem a férfi kezét.
Egyszer csak leültem az út szegélykövére, egészen közel a nőhöz, és öt vagy tíz percig ott üldögéltem. Úgy rémlett, végre észrevett. Mindenesetre lassan, nagyon lassan abba az irányba fordította a fejét, ahol ültem, és később, amikor már felálltam és elmentem onnét, a nő még sokáig arrafelé nézett. Nézte a helyet, ahonnan már eltűntem, és az arcáról enyhe értetlenkedést lehetett leolvasni. Picit felemelkedett a szemöldöke, és picit kikerekedett a szeme.
Csinos lány volt, nagyon hasonlított egy ruhaüzleti kirakati babára. Különösen ezzel a csodálkozó arckifejezéssel.
Ezután, fejemet a kezem közé szorítva, lassan lementem a partra.
«Mit jelenthet mindez? — kérdeztem magamat. — Talán valami újfajta bomba robbant az üdülőkerület fölött? Talán valami kozmikus anyagfelhőn haladt át bolygónk, és ettől megállt, illetve lelassult a Földön minden? De hát akkor én miért maradtam ugyanolyan, mint ezelőtt voltam? Talán mindez csak agyrém vagy egyszerűen álom?»
Ugyanakkor teljesen logikusan gondolkoztam, kizárt dolog, hogy álmodnék. Az ujjam, amelyet megégettem a motorkerékpár hengerén, viszketett, és már kezdett hólyagosodni. Na és általában minden, amit körös-körül láttam, túl reális volt ahhoz, hogy álom lehessen.
Az álomban vagy a hallucinációban — a tünékeny, látszólagos világban — az embernek távolról sem minden elérhető. Néha például nem tud elfutni az elől, aki kergeti; máskor meg épp fordítva, képtelen elérni azt, akit üldöz. Mindig van valami korlátozás. Itt viszont minden egyszerű és valóságos volt. Ott álltam az öböl partján, mögöttem a házam — ha kedvem tartja, hátrafordulok és láthatom. Leülhetek és felállhatok, kinyújthatom és leengedhetem a kezem. Senki nem üldöz, magam sem kergetek senkit.
És mégis én voltam az egyetlen mozgó ember a megbénult, mozdulatlan világban. Mintha egy lassított film vetítővásznára kerültem volna.
A vízhez mentem, és nagy lendülettel belerúgtam a mozdulatlan hullámba. Bizony, ebben a helyzetben, ostobább dolgot nem is próbálhattam volna. Hiszen házipapucs volt a lábamon! Úgy éreztem, kőfalba rúgok. Feljajdultam, felugrottam, és féllábon ugrándozva, a másik lábam ujjai felé kapkodtam.
A víz sem olyan volt, mint azelőtt.
Nem emlékszem pontosan, mit csináltam ezután. Rémlik, mintha fel-alá rohangáltam volna a parton, értelmetlen szavakat kiabáltam, követeltem, hogy vége legyen «ennek», hogy minden újra olyan legyen, amilyen volt. Meglehet, ez volt számomra a legnehezebb pillanat, és ennek a kétségbeesés-rohamnak a során valóban közel álltam az őrülethez.
Aztán elhagyott az erőm, fáradtan roskadtam a homokba, közvetlenül a víznél. A következő hullám végtelenül lassan közeledett. Mozdulatlanul ültem a nedves homokban, és bambán rámeredtem. Lassan, nagyon lassan, mint az olvadt üveg, felém kúszott, ijesztő volt nézni, hogyan közeledik, aztán elöntötte a lábfejem, a térdem, a csípőm. Jó tíz percig is tartott, hogy víz borította a csípőm, az idegeim ismét megfeszültek, és kis híján kiabálni kezdtem.
De minden szerencsésen végződött. A hullám vagy öt perc múlva visszahúzódott, és én ott ültem nedves pizsamában.
Olyan érzés tört ekkor rám, hogy mindezekkel a csodákkal egyszerűen torkig vagyok, elegem van belőlük. Ami történt, teljesen megmagyarázhatatlan volt — legalábbis számomra, abban a pillanatban megmagyarázhatatlan —, és következésképp nagyon kellemetlen.
Felálltam és hazavánszorogtam. Be akartam zárkózni a telep mozdulatlan emberei elől. Titokban azt reméltem, hogy ha elalszom, rövidesen újra a mozgó, normális világban ébredek fel.
— Már megbocsásson — szakítottam félbe a mérnököt —, mikor történt mindez?
— Ez év június huszonötödikén.
— Tehát maga csak képzelődött?
— Nem, nem képzelődtem. Mindez így történt.
— De hát én is jól emlékszem június huszonötödikére — mondtam, és hitetlenkedve megvontam a vállam. — Jól emlékszem arra a napra, és sokan mások is emlékeznek. Talán ez csak a maguk telepén volt így? Egy ilyen eset azonban akkor sem maradt volna észrevétlen. Mindenki erről beszélne. Az újságokban is volna róla valami.